Montesquieu államszemléletének talán legfontosabb sarokpontja a vallás kiválasztása az államhatalomból. Amíg Európa országaiban a vallás átitatta a kormányzatot, fenntartva ezzel egy teokratikus berendezkedést, a kereszténység ugyanolyan harcos hit volt, mint nagy történelmi ellenfele, az iszlám. A nyugati demokráciák kialakulásának alapfeltételévé vált a hatalom és a vallás különválasztása és a három hatalmi (bírói, törvényhozói, végrehajtói) ág jól meghatározott, egymástól elkülönített megalapozása.

Mára a „Nyugat” és a „Kelet” fogalmát nem a hidegháborús hatalmi tömbök megkülönböztetésére használjuk, hanem a két nagyhatalmi világrend, egyrészt a fejlett, kapitalista civilizációk (Észak–Amerika, Közép– és Nyugat–Európa), másrészt az iszlám országainak (főleg Afganisztán, Irak és Irán) kulturális, vallási és háborús szembenállását értjük alatta. Mindennek a felhalmozott szemléletkülönbségnek és érdekkonfliktusnak a forrása leginkább a történelmi fejlődések teljesen eltérő útja.

A globalizációt általában a neoliberális gazdaságmodell szinonimájaként kezeljük. Ebben a kapitalista modellben, amelynek gyökerei egészen Adam Smith, Locke és Hume társadalomfilozófiájáig nyúlnak vissza, a tőke gátlástalan, szabad áramlása teszi a lokálist globálissá. Pedig például Adam Smith nem egy korlátlan piacot hirdetett; az a jó polgár, írja, aki minden rendelkezésére álló eszközzel polgártársai egész közösségének jólétét szolgálja. De az a kozmopolita befektetői–pénzpiaci modell, amely az „ott lakom, ahol nekem jól esik” elv alapján köröz szakadatlanul bolygónkon, önmaga alá rendeli a kulturális–szociális érdeket, magyarul a tőkebefektetés szabadsága feloldozza a piacot szociális kötelezettségei alól; a ’70-es, ’80-as években feltámadt neoliberalizmus, mint tisztán gazdasági filozófia, elsöpri a humanitást és az érdekvezérelt, profitorientált döntéseket helyezi előtérbe. Ez nem csak a lakosság elidegenedésével, a tradicionális vallások háttérbeszorulásával jár együtt, hanem közben az egyes nemzetgazdaságok fejlesztésének egyetlen alternatívájává lép elő.

A globalizáció azonban nem tisztán egy gazdasági modell jelzője, hiszen rengeteg előnyös és hátrányos életviteli vonzatáról sem szabad elfeledkezni. Amellett, hogy az egyén nem lehet globális, hiszen egyszerre csak egy helyen tud ott-lenni, az információáramlás felgyorsult körülötte. Pillanatok alatt értesül ugyanis a világban történő eseményekről. Megszűnik a „helyi” és a „messzi” közötti határ: szeptember 11-e, az interkontinentális hordozórakéták technológiája stb. – bármi történjék bárhol is, annak a szele minket is megcsap.

A globalizáció alól így az iszlám sem tudja kivonni magát. Nem csak azért, mert nem tud hová elbújni a globalitás elől, hanem azért is, mert az iszlámhoz kapcsolt fundamentalista terrorizmus is e nagyméretű hadszíntéren csatázik. Hiába akar a globalizáció államegyesítő, világméretű nagyhatalom képében tetszelegni, ha lokális szinten új különbözőségeket szül. Hiába nem győzi hangsúlyozni az USA, hogy háborújukat nem az iszlám, hanem a terrorizmus ellen vívja, hiszen a két fél világnézeti Bábel-tornya nem hogy földig nem dőlt össze, hanem fel sem épült.

A Nyugat nemzetállamokra oszlik, amelyekben vallási tagozódások vannak jelen. A Kelet összetartó ereje a hit: úgy tűnik, hogy itt meg maga az iszlám tagozódik országokra. A vallástól való elkülönítés ismeretlen fogalom. Az iszlám országai ezért nagyon erős teokratikus hatalmak; politika, kultúra, hit egyszerre; nincsenek meg benne azok az emberi és polgári jogok, amelyek a Nyugat alkotmányaiban igen.

Fontos, hogy az iszlám államokat elkülönítsük a fundamentalista terrormozgalmaktól; az előbbiek nem akarják, hogy a nyugati liberalizmus negatív (és meg kell mondani, néhány pozitív) hatásai továbbgyűrűzzenek országaikban, és felborítsák a hatalmi–társadalmi struktúrájukat; az utóbbiak – az iszlám terroristák – vallásháborút akarnak vívni. Bin Laden szerint Amerika nyíltan hadat üzent maga Allah ellen. Azokat a szörnyűségeket, amelyeket az Ő nevében elkövetnek, dzsihádnak, vagyis szent háborúnak tekintik. Pedig az iszlám sem harciasabb, mint a kereszténység. Ugyanolyan nagy, ősi világvallás, amely nyomorult, szürke életeknek adott méltóságot. Ám vannak ennek is olyan periódusai, amikor gyűlölködésre és öldöklésre szít. Ma ilyen korban élünk.

Nem minden iszlám vallási vezető utasítja el oly kategorikusan a Nyugatot. Sokak fejében tudatosult, hogy civilizációjuk fejlődéséhez a Nyugat nagyban hozzájárult. Az iszlám nem ellensége a Nyugatnak; a szélsőséges, radikális vallásértelmezés az, amely azonban nem csak a Nyugatnak, hanem az emberiségnek is az ellensége. A terroristák általában mindent kettős mércével mérnek; bizonyos mondatokat kiragadnak a Koránból, szó szerint értelmezik, más mondatokat elmismásolnak, még másokat meg figyelembe sem vesznek. Bernard Lewis könyvében (Az iszlám válsága) jól kiemeli ennek a módszernek az öncélú értelmetlenségét. Helyzetük paradox: hitetlenek ellen harcolnak, közben ők sem a Könyv szerint élnek, vagyis ők is hitetlenekké válnak. A modernitás kudarca pedig csak táptalajául szolgál mindennek: szinte az egész muszlim világot zsarnokság és szegénység sújtja. Akik Amerikát jelölik meg ilyenkor a sátán cimborájának, lehet, hogy csak önmagukról akarják elterelni a figyelmet. A terrorizmusnak kedvez a kilátástalan szegénység és az alulműveltség. A gazdasági fejlődésben, modernizálásban lemaradó országokban a tudatlanságot, az elkeseredettséget használják ki „toborzó” erőként. Bizonyos kormányok pedig ambivalenciát mutatnak a tekintetben, hogy elítélik, vagy támogatják a terrorizmust.

Az emberek vagy csoportok (társadalmak, nemzetállamok) közötti ellenségeskedés, mint a természetes, alapvető berendezkedés a priori (vagyis alapértelmezett) nézete korántsem egyértelmű. Miért csak az ember háborúzik, az állatok meg miért nem? Ha az ember és az állat közötti különbség sarokpontja a tudat, akkor a gondolkodás emberi mivolta állhat a háttérben? Miért nem képes az emberiség még az egyre jobban körvonalazódó globális katasztrófa kilátásának ellenére sem együttműködni? „Aki emberiséget mond, csalni akar” – figyelmeztet Carl Schmitt; az emberek nem kezelhetők egyetlen nagy alanyként. A pluralitás olyannyira jellemzi világunkat, hogy már Kant sem volt olyan ostoba, hogy Az örök béke című művében a világbékéről szőtt ábrándjainak főszereplőjeként a világállamot nevezze meg. „Mindaz, amit Kant ama rövid szövegében elméletileg kifejt, csak látszólag valósult meg, és sajnos a tényleges megvalósulás lehetőségei sem láthatók. Igaz, az emberek egységesebbek, mint kétszáz évvel ezelőtt, de egységük nem a demokrácia eszméjére vonatkozik, amely – természetesen a legkülönbözőbb formákban – az egész világon fokozatosan terjeszkedik, de nem vonatkozik a tőkés gazdasági rendszerre sem, mely a földet egyetlen szerves és szervezett rendszerbe integrálta; ez az egységesedés inkább annak az egyenlősítő (egalitárius) szándéknak tudható be, mely elméletileg minden személyt és minden államot összefog.” – fejti ki Antonino Infranca. Mindenki több világban lakik egyszerre, de csak egy helyütt. Abban a korban, amikor még volt tér, amely irányába az emberiség növekedhet, sokkal nagyobb összetartó erő leledzett a népekben. Miközben ma már belakjuk a Föld adta véges teret, arra is rájöttünk, milyen elképesztően elhanyagolható pont vagyunk a kozmoszban. Tömegben élünk, túl sok embertől különbözve élünk. Világunk szekularizált, Szophoklész Antigonéi vagyunk, akik a felszabadultság következtében hánykódunk a moralitás és legalitás között.

Ajánlott irodalom:

Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, 2006.

Immanuel Kant: Az örök béke. Európa Könyvkiadó, 1985.

Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa Könyvkiadó, 2004.

Rüdiger Safranski: Mennyi globalizációt bír el az ember? Európa Könyvkiadó, 2004.