A gyermekek keresztes hadjárata

„Mikor a nap feljött a földre és Lót Coárba ért – olvastam –, kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Szodomára és Gomorára, és elsüllyesztette azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját, és a föld növényeit is.

Így megy ez.

Amint az köztudott, ama két város lakói gonosz emberek voltak. A világ jobb lett nélkülük.

És Lót feleségének persze megmondták, hogy ne tekintsen hátra, oda, ahol az emberek éltek, ahol az otthonaik voltak. De ő mégis hátratekintett, és én szeretem őt azért, mert az olyan emberi volt.

Így hát Lót felesége sóbálvánnyá vált. Így megy ez.” (ÖSZV = Az ötös számú vágóhíd, 194.)

Ezt a könyvet egy sóbálvány írta, állítja Vonnegut önmagáról. Mert ahogyan Lót felesége is, hátratekintett, és nem látott mást, mint apokaliptikus pusztulást, szenvedést és halált. Lót feleségének szeme előtt Szodoma és Gomora válik a tűz martalékává – Vonnegut előtt pedig a II. világháború minden borzalma, de különösképp Drezda szőnyegbombázásának eleven húsba hatoló irtózata. Mindkét csapás teljesen megsemmisítő erejű volt, a föld színével tett egyenlővé mindent, amit csak megperzselt. Mélyen emberi azonban, hogy semelyikük nem tud elmenni az események mellett úgy, hogy legalább egy pillanatra ne fordítsák tekintetüket a pusztulás felé. Amikor a ma „civilizált” embere nem törődik mások szenvedésével, kirekeszti elméjéből azokat az adatokat, amelyek éhező, beteg, háborúban elesett, megcsonkított, esetleg önkényuralmi rendszerek által nyomorgatott emberek millióiról szól – tehát elfordítja fejét, lesüti a szemét, nem néz szembe mindezekkel a dolgokkal – mélységesen nem-emberi. Mintha mi sem történt volna – így kellett volna tennie Lót feleségének és Vonnegutnak is, hiszen az igazság – amelyet mögöttünk hagyunk – oly sokszor kegyetlen, és oly sokszor rokkan bele az ember. Emberivé mégis az tesz, állapítja meg Vonnegut, ha mindezek dacára elég erősek vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk vele. És ha kudarcot vallunk, nos, ezzel talán egy még emberibb vonásunkat tárjuk fel.

*

Hogyan lehetséges a háborúban részt vevő katonák heroizálása? Miért kell a kötelező sorozásokon, behívókon átesett embereket csatákban eltöltött napjait úgy beállítani, mintha folyamatosan hőstetteket hajtottak végre? Azok is hősök, akik az agresszor hatalmak oldalán harcoltak, akár kényszerűségből, akár ideológiai meggyőződésből, vagy csak azok, akik a haza védelme miatt mentek önkéntesen a frontra? Esetleg a győzteseket kellene hősökké avanzsálnunk, vagy azokat, akik a vesztes oldalon állva mindhalálig harcoltak? Hős, áldozat vagy hazaáruló az, aki tudván, hogy a rossz oldalán kellene küzdenie, vagy esetleg ellenkezik elveivel az emberölés és a másoknak való szenvedés okozása, megtagadja a szolgálatot, akár még az élete árán is? És gyáva-e, aki nem mer harcolni és inkább bujkál a hatóságok elől? Vagy mi a helyzet a pacifistával, aki a háború ellen szólítja fel az embereket?

Hős volt-e Vonnegut és azon sorstársai, akik épp elérve a felnőtt korhatárt bevonultak a seregbe, hogy a szövetségesek oldalán harcoljanak Hitler seregei ellen? Ha a hősiesség csak annyin múlik, hogy a háború végén kitüntetik az embert, akkor a válasz igen. Vonnegut 1943-ban vonult be önkéntesen, és 1945-ben szerelt le, miután megkapta a Bíbor Szív kitüntetést. „Valóban csacska szüzek voltunk a háborúban, a gyerekkornak éppen hogy a hajnalán” (ÖSZV, 188.) – vallja be, gyerkőcök, akik a beszámolókban, visszaemlékezésekben, az újságokban vagy a hollywoodi filmeken jóképű, izmos, derék emberekké változnak, hogy izgalmas kalandjaikkal csodálatosnak fessék le a háborút. De a háború nem volt más, mint A gyermekek keresztes hadjárata, Szolgálati tánc a halállal. Hősies dolog-e a háború idealizálása, a történtek megszépítése helyett panasszal élni annak valódi arca, nevezetesen a szörnyűséges halál miatt? Annyiban igen, hogy mindez kötelesség, és ugyebár egy igazi hős csupán teszi a dolgát.

A háború minden szörnyűsége felróható – erkölcsi jogunk van tiltakozni ellene. A felrovás annyit tesz: „ennek nem kellett volna megtörténnie”, „ez így nem volt rendjén”. A holokauszt, Drezda bombázása, az atombombák ledobása Hirosimára és Nagaszakira – politika- és hatalomfüggetlen „rossz érzést” vált ki, még ha az a szóbeszéd is járja, hogy a „rossz” ellen irányult. Az ötös számú vágóhíd a Drezdában meghalt emberek, a koncentrációs táborokban meghalt emberek, a háborúkban meghalt emberek hosszú gyászbeszéde.

*

Vonnegut Az ötös számú vágóhídban önmaga korábbi énjével fordul szembe. Hogy miért, arra bőséges magyarázatot ad a regény életrajzi bevezetőjében. Noha elkötelezett pacifista volt, önként részt vett a II. világháborúban. Miután 1944-ben Európába vezényelték, ahol a 106. gyalogos hadosztály felderítője lett, német hadifogságba esett. Drezdába szállították társaival együtt, ahol vágóhidakban szállásolták el.

Azt is mondhatnánk, Az ötös számú vágóhíd keresztes hadjárat Vonnegut korábbi énje ellen. Ez akkor válik legkézenfekvőbb magyarázattá, amikor vetünk egy pillantást a regény „főhősére”, Bill Pilgrimre. Tagadhatatlan a kapcsolat a fiatal Vonnegut és Pilgrim sorsa között. Hibái, gyarlóságai, gyengeségei, félelmei és ostobaságai mind ebben a karakterben összegződnek.

Pilgrim született vándor.[26] Idegen földön, idegen országban zarándok, aki ráadásul szemtanúja és hírvivője lesz egy háborús borzalomnak. Igazából nem hőssel, hanem antihőssel van dolgunk. Egyszerre az alteregója is, meg nem is a szerzőnek. Vitathatatlanok a hasonló életrajzi adatok. Példának okáért, egyazon évben születtek (ÖSZV, 195). Mindketten Európában teljesítettek szolgálatot 1945-ben. Mindketten fogságba estek. Ha úgy tetszik, Vonnegut is állandóan átélte a fogságban töltött napjait és a bombázást. Ha úgy tetszik, a negyedik dimenzióban való ugrálás és az űrlények is Vonnegut agyszüleményei, amelyet Billy fejébe is beleplántált. Ha úgy vesszük, Billy azért nem tud elszakadni a múltjától, mert Vonnegut sem tud.

Vonnegut egy 1996-os interjújában azt mondja, Billy Pilgrim valós személy volt, igazából Edward Krone volt a neve. Másodéves volt a Hobart College-ben, amikor besorozták.

„Vallásos volt, nem nézett ki úgy, mint egy katona. Ahogy a könyvemben írtam, »úgy nézett ki, mint egy mocskos flamingó«. Nem értette a harcot. Nem értette meg, hogy fogoly. Nem értette Drezda elpusztítását… mert nem is volt azon mit megérteni. Egy nap a földre ült háttal a falnak és a háborús fogoly szindrómájának tüneteit mutatta – a messzeségbe való révedést. Nem beszélt, nem evett. A németek nem tudtak mit kezdeni vele, mi sem. Nem sokkal később meghalt. Drezdában temették el. Még csak egy gyerek volt. A háború után a szülei Drezdába utaztak és felkeresték a sírját. Hazavitték fiukat Rochesterbe, ahol később ők is meghaltak. Az apró család tehát ott van eltemetve, a temetőkert kapuja mellett. Két évvel ezelőtt meglátogattam őket, beszéltem hozzájuk. Bennem ezzel zárult le a II. Világháború.”[27]

Ha összeszámoljuk, Vonnegut egyszerre négy szinten van jelen a regényben: egyrészt Billy Pilgrimként, másrészt Kilgore Trout sci-fi íróként, harmadrészt pedig a Billyvel egy telepen raboskodó amerikai katonaként:

„Billy benézett a latrinába. Onnan jött az üvöltés. Zsúfolásig megtelt amerikaiakkal, akik mind letolták a nadrágjukat. A fogadásukra rendezett lakomától úgy érezték magukat, mintha vulkán tört volna ki a belsejükben. A vödrök mind csordultig teltek, sokat fel is rúgtak már.

Az egyik amerikai azt jajgatta Billy mellett, hogy mindent kiadott magából, nem maradt már benne semmi, csak az agyveleje. Majd néhány pillanat múlva azt mondta:

– Na, most megy az is. Most megy az is. – Mármint az agyveleje. Arra értette.

Én voltam az. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője.” (ÖSZV, 277-278.)

Negyedrészt pedig mint narrátor, aki tulajdonképpen a többi három alteregója történetét meséli el. Billy azért lehet Vonnegut alteregója, mert ő is megjárta Drezdát. Trout pedig azért, mert ő is sci-fi szerző, és épp oly csüggesztő aggodalmát fejezi ki írásai minőségével kapcsolatban, mint maga Vonnegut a regény elején. Trout regényei bukások, kudarcok sorozata – ahogy Az ötös számú vágóhíd is a szerző szemében.

Az alteregók kommunikálnak egymással. Vonnegut négy részre szakadt tudata fecseg egymáshoz, többek közt az idő természetéről. Kilgore Trout bevallja, ő is járt már a Tralfamador bolygón, ismerős számára mindaz, amiről Billy beszámol. Időutazásai néhány eset kivételével Drezda és a Tralfamador között történnek. Mindkét helyszín összeomlást vált ki Billy személyiségében. A drezdai események nyilvánvalóak. De mi történik a Tralfamadoron? Nem más, mint a kereszténység és a tralfamadori életszemlélet szembeállítása. Minden pillanat, tanítják meg Billynek az űrlények, előre megtervezett, véletlenszerű és nélkülöz bármiféle célszerűséget. Viszont nem lehet megváltoztatni egy mozzanatát sem. A világ tehát nem egészen olyan, mint azt a keresztények Istene tanítja. Vonnegut egyértelművé teszi, hogy nem áll a kereszténység oldalán. A tralfamadoriakat nem érdekli Jézus, ők Darwint csodálják.

Kilgore Trout egyik története Krisztus evangéliumának paródiája.

„…gyerekkorának csaknem minden napját azzal kezdte és végezte Billy, hogy a kínszenvedésről és borzalmas sebekről elmélkedett. Iliumi kis hálószobájának falán ugyanis egy módfelett borzalmas feszület lógott. Egy katonai sebész is megcsodálhatta volna azt a klinikai hűséget, amivel a művész Krisztus minden egyes sebét ábrázolta, a dárda ejtette sebeket, a tüskék okozta sebeket és a vasszögektől származó lukakat. Billy Krisztusa iszonyatos halált halt.” (ÖSZV, 206.)

Ez az iszonyatos halál azonban azért következhetett be, mert „az evangéliumok… gyakorlatilag azt tanítják:

„Mielőtt valakit megölsz, győződj meg teljes biztonsággal, hogy nincsenek-e az illetőnek jó összeköttetései.” (ÖSZV, 263.)

Jézussal az emberek alaposan melléfogtak.

Vonnegut önéletrajzi írásaiból kiderül, az ateizmus náluk családi tradíció. E vérvonalat azonban megtöri, amikor bevallja, önmagát „Krisztus-hívő agnosztikusnak” tekinti. Sokkal inkább tűnik „ateizmusa” a keresztény egyház és a keresztény hit kritikájának, mint a vallásénak általában.

*

A halál elkerülhetetlen, ezért nem is érdemes hadakozni ellene. Ha utunk végén visszanézünk leélt éveinkre, rá kell jönnünk, ha eddig nem tettük volna, hogy mennyire esetleges volt minden cselekedetünk, önkényes vagy önkéntelen választásainkkal mennyire csak sodródtunk a lehetőségek alternatívái között.

„ISTEN, ADJ NEKEM DERŰT ÉS NYUGALMAT, HOGY TUDOMÁSUL VEGYEM MINDAZT, AMIN ÚGYSEM VÁLTOZTATHATOK, BÁTORSÁGOT, HOGY VÁLTOZTASSAK AZON, AMINEK MEGVÁLTOZTATÁSÁRA KÉPES VAGYOK, ÉS BÖLCSESSÉGET, HOGY MINDIG MEGMONDHASSAM, MI A KÜLÖNBSÉG A KETTŐ KÖZÖTT.” (ÖSZV, 224.)

Ez az imádság nem szól másról, mint az esetlegesség tudomásul vételéről és a platóni tudós tudatlanság modern változatáról. Az ember nem abszolútum és nincsen végső célja – bármennyire kívánjon ebben a szerepben tetszelegni, ez puszta önámítás. Annak a tudása, hogy mi az, amit egyáltalán tudhatok és mi az, amit nem, vezet el a bölcsesség kezdetéhez. Ám az imának lesz egy még jelentősebb értelme is.

Billy Pilgrim jelen, múlt és jövő közt tett hirtelen ugrásaival lesz szemtanúja eddigi és eljövendő életének. Története ezzel a mondattal kezdődik: „Billy Pilgrim kiesett az időből.” (ÖSZV, 195.) És így folytatódik:

„Billy mint öregedő özvegyember aludt el, és az esküvője napján ébredt fel. Bement egy ajtón 1955-ben és kijött egy másikon 1941-ben. Majd újra bement ugyanazon az ajtón és 1963-ban találta magát.” (ÖSZV, 195.) Csupán megfigyelheti a körülötte zajló eseményeket, mert „azok között, amiket Billy Pilgrim nem tudott megváltoztatni, szerepelt a múlt, a jelen és a jövő” (ÖSZV, 224.).

Az „Így megy ez” a megváltoztathatatlanság rezignált elfogadása. Az emberek meghalnak, mert így megy ez. Kedvenc kutyánk is meghal egyszer (ÖSZV, 225), mert a dolgok így mennek. Egyedül, habár korántsem kívülállóként szemlélve a külvilágot, csakis ez az egyetlen érvényes konklúziója lehet a történelem sorsszerűségének: a háborúk nem akadályozhatók meg, nem akadályozták meg a múltban, nem akadályozzák meg a jelenben és a jövő háborúi ellen sem tudunk sokmindent tenni, pusztán reménykedhetünk, hogy minket kevésbé fog érinteni, illetve, hogy kevésbé lesz globális. Egy fecske nem csinál nyarat – egy fecske legfeljebb csiripel. Így megy ez – ez a dolgok folyása: az emberek meghalnak, balesetben vagy mások keze által, de az élet megy tovább, a madarak csiripelnek… „Minden rendben van – mondja Billy – és mindenkinek pontosan azt kell tennie, amit tesz. Ezt tanultam a Tralfamadoron.” (ÖSZV, 336.) „Én, Billy Pilgrim (…) meg fogok halni, és már meg is haltam, és mindig is meg fogok halni 1976. február tizenharmadikán.” (ÖSZV, 290.)

Mindezek közül semmin sem tud változtatni. A drezdai bombázás előtti éjjelen Billy nagyon is jól tudja, mi fog történni másnap. Mivel az események előre elrendezettek, nem nagyon izgatja magát 135 ezer ember eljövendő halálán. Nem változtathat semmin, ezért nem isfelelős érte.

Az eleve elrendelés tana felmenti az emberiséget bármiféle felelősség alól. Isten úgyis el fogja pusztíttatni Drezdát, ahogyan Szodomát is, ha tetszik, ha nem. A felelősség levétele az emberek válláról azonban eliminálja a szabad akaratot és a választás lehetőségét. Billy számára egyértelművé válik, hogy nincs olyan, hogy szabad akarat. „Én eddig már harmincegy lakott bolygóra látogattam el a világmindenségben, és száz másikról küldött jelentést tanulmányoztam. Csakis a Földön beszélnek szabad akaratról.” (ÖSZV, 245.) – mondja neki a tralfamadori.

„ISTEN, ADJ NEKEM DERŰT ÉS NYUGALMAT…” – végeredményben ez az ima szól a sors elfogadásának és az emberi akarat érvényesíthetőségének kettős, egymást kizáró voltáról, a keresztény és a tralfamadori világnézet egyesítéséről. Az egész regény nem szól másról, mint a szabadság és a sorsszerűség éles ellentmondásától meghasonlott emberekről, pontosan arról az útkeresésről, amelynek végén a bölcsesség azon tornya áll, amely megmondhatja, mi a különbség a kettő között.

Billy úgy érzi, rá hárult az a messiási feladat, hogy hirdesse a tralfamadoriak új evangéliumát az emberek között. Megváltóként, sőt, feltámadottként lép fel, megjósolja halálának időpontját, amelyet már sokadszor élt át időutazásainak köszönhetően. Azokról az űrlényekről prédikál, akik csak legyintenek a halálra – „Így megy ez”, mondják –, hiszen mivel tér és idő urai, gyakorlatilag halhatatlanok. A halál szerintük eleve elrendelt és előre meg van írva, de ez nem különösebben zavarja őket. Nem olyasféle lények, mint az ember, akinek időisége csupán egydimenziós. A tralfamadoriak szó szerint képesek „előrefutni” a halál pillanatához, hogy aztán a múltba menekülve ismételten át tudják élni az életet. Úgy tűnik tehát, a végzetbe való beletörődés, a már megírt jövő rezignált elfogadása tűnik az egyetlen járható útnak.

Előrefutásra az ember is képes, habár csupán a gondolataiban. Itt természetesen Martin Heidegger ötletére gondoltam, amelyet Lét és idő című könyvében fejt ki a filozófus. Az előrefutás saját halálunkhoz egy olyan, mindenkivel bármikor megeshető folyamat, amely során az ember rágondol tulajdon elmúlására.[28] Vajon milyen lesz meghalni, teszi fel a kérdést magában, és ebből a pontból, az élet magaslatáról tekint vissza múltja síkságára. Mindez nem más, mint az élet át- és felértékelése – annak a tudatba vésése, hogy sajnos, vagy inkább szerencsére, az élet nem tart örökké. Minden nap megvan számlálva, minden nap értékes, mert soha többé nem jön már vissza a jelenbe. Az élet azért válik fontossá, mert mindent, amit szeretnénk, hogy történjen, be kell zsúfolni egy meghatározott időtartamra. Az élet minden napja a soha vissza nem térő ajánlat megvalósulásának a lehetősége. S mint ilyen, múlékony, és egyáltalán nem biztos, hogy jó, ha még tovább rövidül. Az idő előtti halál mint olyan, természetesen paradoxon. A potenciális életévek lecsökkentése, amely körülményt a baleset vagy a gyilkosság idéz elő, az ember legfőbb értékének az elrablásával és tönkretételével egyenlő.

A tralfamadoriak számára a halál puszta esetlegesség, s mint ilyen, az egyetlen vele kapcsolatban megfogalmazható bölcsesség az „így megy ez”. Az ember számára viszont az élet a merő esetlegesség. A halál: faktum és fátum.

Billy tehát egy fontos dolgot nem értett meg. Vonnegut remek iróniával szemlélteti ezt regényének utolsó fejezeteiben. Nem lehet az emberiséget megmenteni azáltal, hogy levesszük róla a felelősség terhét. Heidegger számára az ember léte a gond, mégpedig a halál gondja. A haláltól való szorongás minden emberben megvan, heideggeri terminussal élve a világban-benne-lét egyik módja.[29] Az ember mindaddig inautentikus marad a lét megértésében és ezáltal a szabadság elérésében, amíg menekül a halál elől. A szorongás – és ezt már nemcsak Heidegger, hanem más egzisztencialista kortársai is hangsúlyozzák – betölti az ember mindennapi életét. Ám az embernek muszáj kétségbeesnie és szorongania ahhoz, hogy elérje az erkölcs és a felelősségtudat egy magasabb szintjét. Összegezve: a halálra való ítéltetés predesztinációja még nem kényszeríti az embert arra, hogy passzívan-beletörődve várja a halálát élete minden egyes percében. Billy viszont nem csinál mást, amikor a vietnámi háború kerül szóba, mint lemondóan legyint rá. Kiveszik belőle a felelősségérzet, hogy helyét a közöny vegye át. A közöny pedig a szabadság hóhéra.

*

Billy tudta, mikor jönnek el érte a tralfamadoriak a repülő csészealjukon. A harminc méter átmérőjű csészealjból fényárban úszó hágcsót bocsátottak alá, azzal vonták fel az akaratát vesztett férfit a zsilipkamrába. Az ugrálás az időben előre és hátra a tralfamadoriak mindenkori tevékenységei közé tartozik. Billy epizódszerűen éli át életének főbb állomásait, múltja és jövője a jelenévé válik. Amikor belecsöppen egy-egy időpontba, minden úgy történik meg, ahogyan az megtörtént vagy ahogyan annak történnie kell. Billy időutazása korántsem egy „átlagos” időutazás: nem változtat, nem változtathat a dolgok menetén. Az emlékeket meg lehet szépíteni, ki lehet csinosítani, de ettől az igazság nem változik meg. A gyakori időpontváltás, az időből való kizökkenés úgy is felfogható, mint Billy csapongó emlékezete, egy olyan tudaté, amely elvesztette időérzékét. A Tralfamador, a földönkívüliek vagy a regény kiindulási pontjához képest a jövőben játszódó események (például Billy halála) pedig illúziónak, hallucinációnak, álmodozásnak is beillik, amelyet a háború szörnyűsége váltott ki Billy személyiségében. A valóság elfogadásának és a történtek feldolgozásának képtelensége tudatát arra kényszeríti, hogy egy teljesen új valóságot képzeljen el, amely ugyan kiröppenti őt a tényleges valóságból, de ugyanúgy a körülmények áldozatává válik. Még ezt a valóságot sem tudja irányítani, habár könnyebben elfogadja mint a tényleges igazságot. Kilgore Trout, az időutazások és a tralfamadoriak elviselhetőbbé teszik az életét. Ez a tehetetlenség, amely során Billy szemlélője csupán a történéseknek és nem az irányítója, saját bűntudatának a rablánca. Az akaratgyengesége, valamint az, hogy mindig mások döntenek helyette, fogollyá változtatja Billyt. Pontosabban saját bűntudata ítéli rabságra, és ez explicit formában ott jut kifejezésre, amikor a tralfamadoriak ketrecbe zárják, mint egy állatot vagy mint egy elítélt rabot. A vezekléshez azonban – mivel a valóságban nincs rá mód, hiszen Billy egy háborús hős – ki kell esnie a téridőből, és az idő vándorává kell, hogy váljon. A legkegyetlenebb büntetés Billy számára ez az időtlenség: a büntetés kiterjed az egész életére, múltjára, jelenére és jövőjére. Pucéran raboskodik a tralfamadoriak ketrecében, újra és újra átéli saját halálát, de ami még ennél is borzasztóbb, újra és újra visszatér bűntudata forrásához, azokba a Drezdában töltött napokra, amely során a bombázások több mint százezer emberi életet oltanak ki.

Természetesen a regény szó szerint is értelmezhető, ekkor válik science fictionné: Billy Pilgrimet tényleg elrabolják a földönkívüliek, és hozzájuk hasonlóan tényleg kizökken az idő lineáris folyásának markából, abból a borostyánkőből, amelybe az emberek mint bogarak a mindörökségbe merevednek. Ekkor viszont kidobhatjuk az ablakon azt a magyarázatot, hogy mindez csupán a főhős lelkiismeret-furdalása miatt elkövetett vezeklés lenne.

A fantasztikum szó szerinti vagy pedig csupán átvitt értelmezése két külön regényt hoz létre. Habár bizonyosan ellentétes egymással a „szó szerinti” és az „átvitt”, és az is magától értetődő, hogy az utóbbi igényel magasabb szintű interpretációs képességeket, a regény igazi mondanivalója mindkét esetben szinte teljesen megőrződik. Ámde ismervén a szerző sci-fivel kapcsolatos attitűdjeit, bizonyára a fantasztikum metaforikus értelmezését preferálná.

*

Stephen Crane 1895-ben ezt írja egyik versében:

„Így szólt az univerzumhoz egy ember: – Uram, én léteztem.
– Valóban – felelte az univerzum,
– de nem hiszem, hogy ez a tény
bármiféle kötelezettséget róna énrám.”

A kereszténység, de általában a vallások bűne abban áll, hogy elhitetik az emberekkel, hogy túlságosan fontosak a világ számára. Ezer szállal kötődnek mindenféle abszolútumhoz, az örökkévalósághoz, mindennek a legvégső értelmét keresik, és még a végest, a múlandót is túl komolyan veszik. Az emberi ego túl nagy jelentőséget tulajdonít saját fajának, és ez, a tralfamadoriak szerint, képzelt nagyság. Az ego három sérelme, amelyet tulajdonképp önmaga helyzetének kicsit jobb megismerése okozott: kozmológiai, tehát hogy a Föld csupán egy parányi pont a galaxisban, rajta „az élő és megismerő lények penészbevonatával” együtt, nem a világegyetem közepe, és erre Billynek is rá kell jönnie, amikor elviszik őt Tralfamadorra. A második biológiai, vagyis hogy az ember állat, akinek öntudata és racionalitása csupán a zord ösztöneinek a megzabolására használható – Billyt az űrlények egy ketrecbe dugják és közszemlére kiállítják, mint az emberek az állatokat. Végül pedig pszichológiai, az, hogy tudatos énünk nem úr a saját házában[30] – Billy akaratgyenge, sokszor nem ura a cselekedeteinek, hallucinációi szinte már egy őrültéhez hasonlatosak. Vonnegut háborús regényében a háború embertelen borzalmainak és az ember nemességének, erkölcsi szépségének éles kontrasztja fejezi ki az író mondanivalóját: a sérelmeken való túllépés igényét, tehát a képzelt nagyságról való lemondást és pontosan a képzelt nagyság illúziójában elkövetett mészárlások és pusztítások befejezését.

Vonneguttól megkérdezte valaki, miért ír háborúellenes könyvet, mert ennyi erővel akár gleccserellenest is írhatna. (ÖSZV, 179.) Megakadályozni egy háborút semmivel sem könnyebb, mint a természet erőit feltartóztatni. Vonnegut nem vitatkozik ezzel az állásponttal. Nincs értelme felvenni a kesztyűt és megküzdeni olyanokkal, akiknek más a véleményük, mert épp Vonnegut az, aki igazán testközelből meggyőződhetett arról, mennyire értelmetlen csatát vívni bármilyen ellenféllel.

[26] A pilgrim szó jelentése: vándor.

[27] Fine Line Features – Mother Night (Kurt Vonnegut AOL Conference). URL: http://www.newline.com.

[28] Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, 1989.

[29] Martin Heidegger, 1989. p. 348.

[30] Rüdiger Safranski, 1996. p. 9.