Mi minden lehet része a kultúrának? Mit kell előnyben részesítenünk? Habár a kultúra kifejezés rossz közérzetet kelt, pisztolyrántás helyett sokan a maguk sajátos kultúrájukkal hozakodnak elő.

1. A szellem gyökeret ereszt

Julien Benda 1926-ban publikálja Az írástudók árulását. Benne feltárja, hogy a világ oktatói hogyan sorvasztják el az egyetemesség érzését és helyettesítik partikularizmusukkal. Ebbe bennefoglaltatik a nemzeti elkülönülés vágya, az ember kultúrájának olyan átváltoztatása, amely most már csak annak a nemzetnek a saját kincse, amelyhez ő tartozik. Ez a kultúrafelfogás a német szellem hagyatéka, a herderi Volksgeist.

Herder 1774-ben megjelent művében azt állítja, minden népnek megvan a saját létmódja, a nemzet feletti értékek megfosztatnak szuverenitásuktól. Az alkotásokat kiragadni a maguk saját környezetéből tévedés. A Jó, az Igaz, a Szép fogalmát helyi értékhez rendeli, hiszen nincs többé Abszolútum, csupán alkalmi elvek vannak. Minden egyes történelmi kor és történelmi személy a maga egységében létezik, nem vesznek fel egymással alakzatot. E történelemfilozófia nem veti össze a történelmi korok, helyzetek sokféleségét, hiszen azok csak önmagukhoz viszonyíthatók, önmagukban tanulmányozhatók. Voltaire a történelmet rációval méri, univerzalizálja a partikularitást. Ez beképzeltség, arrogancia, és a francia nacionalizmus káros szelleme, amely mindent önmagához mérten kritizál, pedig a nemzeteket nem lehet kiemelni saját egységükből.

A Volksgeist eszménye a napóleoni megszállás után kapott szárnyra, és a német nemzet megalázottságát ellensúlyozta. A németek a francia hegemóniától a német nemzet önmagasztalásába menekültek. A felvilágosodás filozófusai noha a józan ész békés törvényhozóiként tekintettek önmagukra, a német romantikával azonban mindez a visszájára fordul.

Habár a francia forradalom jakobinusai „Éljen a nemzet!” jelszóval törölték el a régi rendet és hagyományt, ennek az új közösségnek a tagjai közti egyenlőség volt a vezérmotívuma. Nem azért törölték el a rendeket, nem azért fosztották meg az emberek címüktől, születési kiváltságaiktól, törölték el az örökösödési rendszert, hogy ezzel valamiféle sajátos szellemmel ruházzák fel őket. Saját autonómiájukban erősítették meg őket, nem pedig egy nemzethez való tartozásukban. Társult tagok lettek, nem alattvalók. A hatalom és annak birtokosa is csupán a közösség képviselője, akit, ha rosszul végzi a dolgát, megfoszthatnak mindettől.

A konzervatívok ebben végzetes elbizakodottságot láttak: az egyén nem saját akaratából társul a nemzethez, hanem beleszületik. E közösség fejlődése szempontjából nem engedelmeskedik kifejezett akaratnak és határozott célnak. Nem létezik társulási szerződés tehát, ennek illúziója hozta létre a jakobinus terrort minden vérengzésével együtt. Amikor teljesen új, egyetemes alkotmányt kívántak létrehozni, egy prométheuszi tébolyba estek, egy olyan önhittségbe, hogy évszázadok alatt, kemény munkával kialakítható törvénykezést elvont elmélkedések alapján csak úgy, hirtelen bevezethetnek, amely által évezredes hagyományokat vernek szét és végeredményben elárulják a nemzeti identitást. Amikor az isteni hatalmat az emberbe kívánják levetíteni, az „ultrák” ezt válaszolják nekik: nincs is olyan, hogy ember; csak nemzeti kultúrák és gondolkodásmódok vannak. Tehát: nem az egyének önmagukban, hanem a közösség, ahova tartoznak, formálja észrevétlenül a tudatukat. Az ember a nemzet produktuma, így az emberiség szót többes számban kell használni, ráadásul az adott nemzet egyéne nem ura önmagának, mert mindig valami máshoz is illeszkednie kell. A nemzeti azonosság megjelenítése, mivel erre az egyén mint annak egy alávetett alkotóeleme nem képes, egy felsőbb hatalom dolga. A konzervatívok ezért látják a jakobinusok tevékenységét istenkáromlónak. Ám a hagyományőrzők Istene már nem egy Abszolút Lény, hanem a kollektív szellem. Ez az Isten már az adott nemzet nyelvén szól alattvalójához. De Maistre vagy de Bonald tehát Istent bekebelezi a nemzeti tudatba; Isten: francia.

És noha a hagyományőrzők célja a vallás világába beáramló ráció és értelem leigázása az isteni erő visszaállításának céljából, a valláshoz való visszafordulás mégis a metafizika felszámolásához vezet. A kritikai kíméletlenség nem emelkedik már absztrakciókba. A felvilágosodás metafizikájával szembe menve a konzervatívok el akarnak felejteni minden platóni dualitást: a túlvilág nem áll szemben a földi léttel, csak a dolgok fennmaradásában van az igazság; az időlegessel szembenálló örökkévalóságról hallani sem akarnak. Vallásuk a nietzschei nihilizmus előképe.

Herder szerint előítéletre olykor szüksége van egy nemzetnek, de Maistre azt hirdeti, egy nemzet felemelkedését a nemzeti dogmák ösztönzik. A filozófusok ezzel szembemenve, noha a Felvilágosodás doktrínáját hirdették, a kanti Sapere aude! jelmondatot, úgy próbálták felemelni a földhözragadt szellemet, hogy gyökerestül kitépték. A kiskorúságból kilépve inkább a léttelenségbe érkeztek. A hagyományőrzők elhibázottnak tartották tehát a filozófusok tevékenységét, mert inkább a közvéleményben kellett volna keresniük a gondolatok táptalaját. Nem a népet kell felemelni a filozófia szintjére, ahogy azt Diderot tervezte, hanem a filozófusoknak kell visszatérniük a közszellemhez. A szellem „független társadalma” helyett a közösségi autentikusságot kell megteremteni.

Mindennek a keresztény gyökere az a nézet, amely szerint minden természetes dolog, így a gondolkodás is, bűn, és csak bajt okoz. A lét bukás, és csak isteni hatalom szabadíthat meg e gyarlóságunktól. A hagyományőrzők számára ez a fennhatóság a nemzet. Az ember a nemzet szubsztanciájával van átitatva. A descartes-i cogito a társadalmi gyakorlat része: gondolkodom, tehát valahonnan származó vagyok. Ezek a játszmák ugyanazok, mint a német romatika Volksgeistjének a játszmái. E játszmák szülik meg a modern humántudományokat, és hamarosan az értelem emberei harcolnak a társadalmi szerződéselméletek és az előző század felvilágosult gondolkodóinak elméletei ellen. A Volksgeist eme tudományos szentesítését csupán az 1870-es német-francia háború azon mozzanata kérdőjelezi meg, amely során a németek megszerezték Elzász-Lotaringiát.

A németek az akció után elkezdték megideologizálni az új területek megszerzését. Az elzásziak felett a franciák csak gyámkodtak, pedig az ott lakók németül beszélnek, német a kultúrájuk. A franciák válasza erre: igen, de az elzásziak nem akarnak a többi némethez tartozni, hanem azokhoz húznak, akikkel emlékeik, érdekeik azonosak. Az elzásziakat beleegyezésük nélkül csatolták német területhez.

Mindeközben Elzász-Lotaringiában a családok az O, Tannenbaum-ot éneklik… A nemzetérzés a szabad elhatározástól függ, nem pedig önkéntelen és abszolút hatalmú, mint ahogy azt a társadalomtudósok el akarják hitetni. Renan, aki eddig a szerződéselmélet ellen volt, most mégis egyfajta paktum meglétéről ír, amelyet az egész nemzet minden nap megszavaz azzal, hogy együtt él. Az egyén önkéntes tömörülése alkotja tehát már a nemzetet, nem a Volksgeist.

A németek oldaláról Strauss és Mommsen úgy véli, az ember a felmenőinek foglya. A hagyomány és az anyanyelv kötelezi őt egyfajta gondolkodásra.

1827-ben Goethe Eckermannal beszélgetett egy kínai regényről, amely felkeltette az érdeklődését. Egy valószerűtlen kapcsolatra lelt rá az európai és a kínai civilizáció között: a regényben vázolt történések a Kínától messzi európai gondolkodó számára is közelinek tűntek. Programot hirdetett a partikularizmus ellen, olyan művek napvilágra kerülését szorgalmazta, amelyben nem számít a hol és a mikor. Nemzeti irodalom helyett világirodalmat akart. 1771-ben, Strasbourgban, Elzász fővárosában tett látogatása során még úgy vélte, a germán irodalomnak nincs párja. Ebből a szemléletből hamarosan kiábrándul. Noha tudta, az embert meghatározza, hova és mikor születik, e szükségszerűségből nem kívánt erényt kovácsolni; attól, hogy adott szituációban van, ezt nem kell bálványoznia. A művészetnek és a művésznek az a feladata, hogy tudomásul vegye lehorgonyzottságát egy adott kultúrában, de emellett próbálja meghaladni azt, konkrétan: lépjen ki a nemzeti keretből, amelybe beskatulyázódott.

Goethének minden oka megvolt a derűre és a bizakodásra; ám 50 évvel később a Volksgeist győz, és kimutatja totalitárius törekvéseit is. Amit önvédelemként a franciák ellen létrehoztak, most a tekintélyelv táptalajául kezdenek használni. Mindez az egyént és az emberiséget egyaránt semmibe veszi. Renan szerint az elzásziak elcsatolásával a német szellem megfosztotta az ott lakókat a saját sorsuk feletti rendelkezés jogától. A Volksgeist ezért az újkor „legveszélyesebb robbanószere”, amely nemzetek közti terjedését semmi sem, még az erkölcs sem állíthatja meg. A francia-német ellentét paradoxona: Renan abban esik bele, amely ellen küzd. A francia lelkeket megszállja a revans gondolata, ezáltal ügyük összemosódik azzal az eszmével, amely ellen éppen küzdenek. A németellenes szenvedély alapjául a némettel analóg gondolatok válnak. A gyűlölködés egyre inkább elmossa a még fennálló különbségeket.

A francia nacionalizmus tehát a Volksgeist francia változata; ez köszön vissza a Dreyfus-ügy kapcsán. A nacionalisták éppenséggel a német Strauss érvei alapján kiáltják ki Dreyfust bűnösnek, Renan követőinek pedig a francia identitás elárulásának vádjával kell számolniuk.

Noha Dreyfus rehabilitálása után úgy tűnhet, Franciaország hajlandó a felvilágosodás századának eszményét is rehabilitálni, a XX. század elején az ideológusok már megint az itt és most meghatározó erejét hirdetik az örökkévalóval szemben.

2. A nagylelkű árulás

1956-ban az ENSZ tudományért és kultúráért létrehozott okmányát abban a szellemben szövegezték meg, hogy olyan rendet hozhassanak létre, amelyben egy nemzet sem húzhat függönyt népe köré. Az UNESCO alapítóinak célja a véleményszabadság, a gondolatok szabad áramlásának megteremtése. Az erkölcsi és intellektuális haladás összekötése, a politikai állásfoglalás a szabadságjogok védelmében nem más, mint a felvilágosodás szellemének rehabilitálása.

Ám jelen van már az elvont, testetlen ember-fogalom kritikája. A feladat az, hogy ne a minden megkülönböztető jegyet nélkülöző absztrakciót tekintsék a jogok alanyának, hanem hogy eljussanak a valódi emberiséghez. Lévi-Strauss 1951-es Faj és történelem című munkájában elutasítja a faj fogalmát: el kell utasítani a genetikai predesztináció szemléletét. Az embereket nem rendezhetjük egymással hierarchikus viszonyban álló közösségekbe, ráadásul nem tekinthetjük magunkat e hierarchia csúcsán állóknak. Még a felvilágosodás gondolkodói is engedtek e kísértésnek, mert az európai embert tekintették a természet urának. E civilizáció kezdte gyarmatosító tevékenységét a világ többi részében, és vallotta, a gyarmatosítás a legnagylelkűbb eszköz az elmaradott kultúrák felemelésére és kiművelésére.

A primitív kultúrákkal való találkozás felébresztette azonban a fejlett világ lelkifurdalását. Nem csupán a náci rendszer rémuralmából kell kinyargalnunk, véli Lévi-Strauss, hanem a gyarmatosítás, a háború, a felsőbbrendűség gőgjéből is. A Nyugat gőgje: etnocentrizmus, mert saját kultúráját tekinti A kultúrának, és nem veszi észre, hogy kultúrák sokasága létezik. A vádlottak padján ott ülnek a felvilágosodás szószólói is: nem másokra kell ráerőltetni az értelmet, hanem önmagunkat kell nyitottá tennünk mások józan eszének a befogadására. Összegezve: alázatot kell gyakorolni mindazokkal szemben, akik nem „mi” vagyunk.

Lévi-Strauss nyomán a humántudományok üldözőbe is vettek mindenféle etnocentrizmust, leginkább a történettudomány: már nem önmagunk előképét keresik az elmúlt korokban, hanem törésvonalakat, amelyek elválasztanak bennünket tőlük. Nem a fejlődés irányát mutatják be, hanem éppen a megszakítottságot, az állandóság helyett a partikulárist. Elmerülnek az olyan témákban, mint a szexualitás, az étkezés, az életmód, hogy kimutassák a koronkénti különbözőségeket.

Egyes marxista szociológusok analógiát vonnak az egymással harcoló osztályok és a különböző kultúrák között. A leigázott osztályok szerintük ugyanolyan megvető bánásmódban részesülnek, mint a gyarmatok népei. A szellemi gazdaság átadása csupán álca: egyrészt a gyarmati népek szellemi gyökereiktől való megfosztása, másrészt az idomításuk zajlik. Ezen erőszaktétel szolgálatába állítják az iskolát is. Az irodalomtanításban például léteznek szent szövegek, amelyeket elemeznek, tanítanak. Az irdalom „diszkriminációja” önkényes: a kanonizált szövegek művészi legitimációját az adja, hogy az uralkodó csoport a maga világképét írja elő mindenki számára. Minden más leértékelődik.

A humanizmus kezdetével az ember rájött arra, hogy a hit segítsége nélkül is képes gondolkodni. A XX. században már maga az ember lesz kérdésessé. Jól írja le Foucault A szavak és a dolgokban az ember eltűnését.

Az ember halálát az etnocentrizmus bírálói a másik ember, az elnyomott nevében hirdetik. A gyarmatosítás elleni filozófia hajszolja mindenütt a sajátost, az egyedit, és amikor a humanizmus embertelenségét leplezi le, olyan érvekkel harcol végeredményben az etnocentrizmus ellen, amelyeket a német romantikának a felvilágosodás elleni csatájában hoztak létre. A „másik” érdekében beszélnek, az elnyomottak oldalára állnak, szembehelyezkednek a kollektív éntudat szemléletével és az egyetemes értékek bukását jelentik be.

A gyarmati népek számára, felszabadulásuk után, már nem bírtak megfélemlítő hatással a Nyugat gyarmatosító tevékenységét legitimáló statisztikai érvek. Most történelmi múltjuk visszaállításával önmagukra is rátaláltak és saját maguk uraivá válhattak. A kulturális identitás gondolatával a maguk különbözőségét hirdethették, ám ehhez létre kellett hozni a nemzeti egységet. A „saját kultúra nevében” ereje eddig az ellenállásé volt, most uralmi, tekintélyelvű fegyver lett. A „mi” ezek után a kötelező homogenitás szava. Az elnyomó hatalom elleni retorikából eljutottak a hatalom monológjához. A régi forradalmárokból bürokraták lettek.

E totális egység uralmának fő ellenfele, amint az Fanon A Föld rabjai című könyvéből kiderül, az individualizmus. Nem egyéni akaratot, hanem a nép kollektív, nagy egységének „akaratát” kell kinyilvánítani a Nyugattal szemben. Mert Fanon hitet tesz Európa megtagadása mellett. Mindeközben idegengyűlölő nacionalizmusának sémája az európai nacionalizmus vonulatába illeszthető. Előnyben részesíti az integratív kulturális identitást a „társulásos” nemzeteszménnyel szemben.

A kizsákmányoltak egy része kizsákmányoló, az elnyomottak egy része elnyomó lett. Új internacionáléjukkal összebékítették a marxizmust a nacionalizmussal. Marx azon jóslata, hogy a nemzet halálra van ítélve, még Európában is érvényét vesztette. A nemzetek makacssága előtt még Sztálin is meghajol. De ha a lét határozza meg a tudatot, akkor a hovatartozás nem lehet az egyén szabad beleegyezésének az eredménye. A szovjet imperializmus hatására, amely ugyanolyan telhetetlenül gyarmatosított, mint a nyugati imperializmus, a marxizmus és nacionalizmus házassága felbomlott. A kommunizmussal együtt nem a totalitárius gondolat hanyatlott le, hanem csak a közös világ eszméje. Marxot de Maistre győzte le a nyugati írástudók segedelmével. Európa idegenbarát értelmiségének tevékenysége végül oda vezet, hogy a Harmadik Világot megfosztják a demokrácia megtapasztalásának lehetőségétől.

Az individualizmus mellett Fanon szerint a másik nagy ellenfél a kozmopolitizmus. A Harmadik Világ nacionalistája, ahogy a német romantika Volksgeistje, védi magát a külső rontástól. A rasszizmus lép a fajgyűlölet helyébe. Ez a rasszizmus a más gyűlölete annál az egyszerű oknál fogva, hogy más.

Noha a faj fogalmát a tudományos társadalom kiirtotta magából, a biológiai érvelés tarthatatlanná vált. A nemzeti szellem ezt az érvet már kulturális argumentációval helyettesíti, ezzel élteti tovább a rasszizmust. 1971-ben Lévi-Strauss előadást tartott a rasszizmusról, és kijelentette, a faj a kultúra egyik funkciója. Emiatt számos támadás érte őt, mert sokan úgy vélték, a fajelméletnek részleges legitimitást adott. Ennek ellenére az UNESCO okmányaiban kijelenti, az emberek identitásukat a kultúrájukból nyerik, abból a közegből, amelyet egykor Volksgeistnak neveztek. Az UNESCO alapítói úgy vélték, a nácizmust szemügyre véve, hogy összefüggés van a barbárság léte és a gondolkodás hiánya közt. Ezért a nevelésre is nagy hangsúlyt fektettek, de nem az egyénnek az önmaga művelését, hanem a művelés által a kultúrához való visszatérését hangsúlyozták.

A NOMIC-terv szerzői szerint az információáramlás monopóliuma a négy nagy nyugati hírügynökség (UPI, AP, Reuters és AFP) kezében van, pedig meg kell engedni, hogy az elnyomott, harmadik világbéli népek is hallassák a hangjukat. Egy nyugati újságíró elsősorban nyugati, és csak utána ember, vagyis származása határozza meg szavait és egyben elfogultságát. Saját kultúrája értékeinek hordozója marad, nem pedig külső szemlélője az eseményeknek. Az ártalmas befolyásolásnak vagy úgy vethetnek gátat, hogy távol tartják a népeket e propagandától, vagy pedig szembeállítják a Nyugat hangjával a világ többi népének a hangját.

E terv azt sugallja, hogy már a kultúra kifejezésben is benne van az idegen iránti bizalmatlanság és a politikai elfogultság. Az UNESCO ezzel olyan értékeket propagál, amelyek ellen eredetileg küzdeni indult. A nemzeti partikularizmus ostobasága a múltban még agresszióban, háborúban csúcsosodott ki, most pedig a fegyver mindezek ellen az UNESCO fent említett idillikus szövegeiben jelentkezik. Így aztán számukra felháborító, amit Lévi-Strauss nyíltan kimond. De ugyan miféle spontán szenvedély az, amellyel a saját kultúrájába szőtt emberek a hagyományaiktól messze eső vidékre kalandozhatnának? Lévi-Strauss annyit ajánl, hogy a kultúrát változtassuk kulturális identitássá; ezen identitásoknak, amelyeknek épp, hogy a sokféleségét dicséri az UNESCO, nem kölcsönös ellentétük, ellenségeskedésük a nélkülözhetetlen ahhoz, hogy minden egyes nép minden egyéne megőrizze saját identitását?

A háborús szellem még mindig a nagy egyetértésről beszél. A dialógus kizárásával, az egyén semmibevételével, a kultúra magasztalásával a szabadság kifejezését hazudja önmagára jellemzőnek.

3. Egy sokkultúrájú társadalom felé

Az egykori gyarmatosító országok leszármazott népei most attól az „inváziótól” tartanak, amely saját országukat és kultúrájukat fenyegeti az egykori gyarmatokról érkező bevándorlók részéről. A kulturális identitás védői az emberiség többes számát hirdetik, valamint azt, hogy őket áthághatatlan szakadék választja el egymástól. Meg akarják védeni Európát az idegen szokások importjától, és azt hangoztatják, a konfliktusok kulturális jellegűek.

Herder és az ő Volksgeistje ismét jelen van. Erre a faj szó nélküli fajelméletre, amely elszeparálná egymástól a kulturális közösségeket, egyértelmű a válasz: kultúránk nincs kitüntetett helyzetben ahhoz, hogy mindennek saját hagyományunkat tegyük meg alapul. Az etnikai integritás védelmében e válaszadók felhasználják a plurikulturális társadalom képét: egy sokszínű világ mozgalmasságát állítják szembe egy homogén világ egyhangúságával. Valójában viszont ugyanaz a világnézetük, mint ellenfeleiknek. Mindkét tábor a kultúrát mindent beburkoló teljességként fogja fel. A Dreyfus-pártiak mindig az egyetemes értékek nevében beszéltek, így ma már nincsenek Dreyfus-pártiak. Csak az ellenfeleik léteznek.

Képtelenség a vendégszeretetet a begyökerezettségre alapozni. Ha a kulturális identitás az, amelyet a közösség tagjai egyszerűen csak tudnak, ha a nemzeti tudat a gyermekkori emlékeket jelenti (Debray), akkor hogy lehetnének ennek a kultúrának a tagjai azok a bevándorlók, akik nem részesültek ezen emlékekből, akiknek még egymáshoz sincs semmi közük? Debray, Che Guevara hajdani útitársa, a szocialista internacionalizmustól eljut annak hangoztatásáig, hogy az embernek vannak gyökerei, van genealógiája, amely egy adott sorsközösséghez kapcsolja őt. Hogy független ura lenne önmagának, illetve, hogy cselekedhet nem a „klánerkölcs” szellemében, illúzió. A testvériség eszményéről azonban nem mond le, így ugyanaz az ellentmondás figyelhető meg nála, mint az UNESCO-nál: miközben az ember teljességgel törzsi, hadat üzen a faji elkülönülésnek.

1985-ben a francia köztársasági elnök asztalára kerül egy jelentés az oktatás megreformálásáról. Egyik elve kimondja, hogy az iskolákban a tudomány egységének és a kultúrák sokféleségének szellemében kellene tanítani. A Másik tagadását elsősorban a humán tudományok oktatásával kell megfékezni, mert azok szembesítenek mindenkit az egyetemesnek vélt partikularizmussal. Ezáltal megakadályozhatják, hogy az egész világot önmagunk képére alakítsuk, illetve kigyógyítanak az imperializmusból, vagyis az agresszív felsőbbrendűségünk hangoztatásából. A humán tudományok azonban megszakítják a párbeszédet, azt a közelségillúziót rombolják le, amelyet Goethe érzett a kínai regény olvasása közben. A kultúrák sokféleségének hangoztatásával az irodalmi műveket „hazatoloncolják”, a jövő oktatása ennek jegyében akar szakítani az etnocentrizmussal. Ám azzal, hogy csakis a tudományt vértezzük fel az igazság felfedésének monopóliumával és kivonjuk a relativizmus alól, a javaslattevő Collége de France megtagadja az újkor szellemét.

Összegezve: a kulturális együttélés szószólói, legyenek bármekkora alázattal a Másik személyiségének elfogadása iránt, abbéli igyekezetükben, hogy országukat vendégszeretővé tegyék, éppen hogy annak szellemét rombolják.

Az újkor további jellemzője az egyén elsődlegessége társadalmával szemben. A személy individuális, nemzetségéből kiragadott. A Volksgeist célja az volt, hogy ez a megfosztottság eltűnjön. Így az alternatíva: az embernek vagy jogai vannak, vagy pedig kultúrájuké a végső szó, és a nemzet „egyenruháját” kell viselniük. A sokkultúrájú társadalom hívei, ennek ellenére, mégis a ruhát követelik. Azt kívánják, őrződjenek meg a klánok barbár hagyományaikkal együtt, mert megfosztják identitásának forrásától azt az asszonyt, akit házasságtöréséért emiatt nem ítélnek halálra, megfosztják ezáltal méltóságától azt a nőt, akinek tanúvallomása nem ér fel egy férfiéval.

Ne feledjük, a hagyomány elleni lázadással vívta ki az európai minden szabadságjogát. E jogok saját kultúrája rovására teremtődtek meg. Szégyenkeznek is, amiért saját világnézetüket akarták másokra is kiterjeszteni. Ezáltal még azt a védelmet is megvonják tőlük, amelyek saját hagyományaik által művelt visszaélésektől megóvná őket. Mivel ez azt jelenti, hogy nem terjesztenek ki rájuk emberi jogokat, az idegeneket visszaöltöztetik saját kultúrájuk olykor nagyon is kényelmetlen gúnyájába.

A relativizmus ezáltal megtűri a népek szolgaságát. Ez azt jelenti, hogy akkor fosztassanak meg a bevándorlók hagyományaik gyakorlásától? Ez sem megoldás: e követelmény törvénytelennek minősítene minden szokást, amely viszont elemi emberi jogok sárba tiprásával lenne egyenlő.

4. Mi vagyunk a világ, mi vagyunk a gyermekek

A posztmodern szintén kedveli azt hangoztatni, hogy az európai nemzetek sokkultúrájú társadalmak. A művészet világában feltűnt elv-komplexum, a posztmodern, stílusok merész és bohém keverékét produkálja. Polimorf társadalmat szeretnének, amelyben a lehetőségek bőségében lehet élni.

„Egy pár csizma többet ér, mint Shakespeare!” – mondták ki ítéletüket a 19. századi orosz népi írók. Hogy a művészet ne váljon állandósult csalássá, ne kényszerítsen mindenkit tiszteletre, hanem alázattal, művészi nagyra törés nélkül kell megvalósítania önmagát. Ez a nihilizmus jelenik meg a posztmodernben, amely ha ugyanolyan értékesnek titulál egy képregényt, mint egy Nabokov-regényt, akkor Shakespeare is olyan értékes számára, mint egy pár csizma. A reklámszlogen szerző, a futballista, a ruhatervező is mind-mind művész, és mind olyan értékes, mint Manet, Picasso vagy Michelangelo. A nagy kultúrának a mindennapiság színvonalára való lesüllyesztése mellett már a sport, a divat is bevonódik abba a kultúrába, amely mindezek által zűrzavarossá válik.

A posztmodern multikulturális individuumot gyárt: aki nem tud Bob Marley és Beethoven közé egyenlőségjelet tenni, aki Montaignét többre tartja egy televíziós celebnél, az hátráltatja az ember előrehaladását az autonómia felé. És még örömmel élni sem tud az ilyen.

A demokrácia szabad hozzáférést enged minden termékhez. A posztmodern ezt felhasználva úgy válogatja magának össze a kultúra iparcikkeit és a magaskultúra produktumait, ahogy akarja. A teli és az üres egyaránt kulturális, jelentős és önkifejező jellegű.

A tegnap embere csak azért utasíthatta el azokat a termékeket, amelyekre ma már a posztmodern embere a zseniális jelzőt aggathatná, mert az utilitarizmus jegyében cselekedett. Az idő pénz jegyében tékozlásnak, pazarlásnak ítélte a gyakorlati haszonnal nem járó tevékenységeket. A mentális forradalom ellenére, mindmáig megőrződött ez a szemlélet a „jövedelmező haszontalanság” feltalálásában. A ma embere enged a show-business és a divat világának, mert nem akar elitistává válni, a művelődés összemosódik a szórakozással, és eme szórakozásnak pénztermelő menedzserei is vannak. Az értelmiség nem lázad mindez ellen. A kultúripar nem ütközik falakba, amikor támadást indít a polgári szellem ellen.

Az egyén autonómiájának kivívása még nem teszi képesség az egyént arra, hogy a világban tájékozódjék. Noha a hagyományoknak már nincs erejük, de a kultúrának sincs. Habár az ismeretek nagy koncentrációja szinte mindenki számára könnyen hozzáférhetővé vált, a fogyasztás logikája lerombolja a kultúrát: ez az öröm logikája, az ismeret plántálása nem az autonómia növelését, hanem a szórakoztatást szolgálja. A kultúra immár a szükségletek gyors, émelyítően ízesített, ösztöncsillapító kielégítése.

Az iskola a felvilágosodás szelleméből született, mert úgy vélték, nincs autonómia gondolat híján. A nevelés ma válságban van, mert az ifjú, posztmodern tévénéző ellenáll a tudás befogadásának. Könnyen összekeverik ők az uralkodót az oktatóval, a fegyelmet a tekintélyelvűséggel. A képzést és a fogyasztást a jelenlegi irányítók emiatt megpróbálják közelíteni egymáshoz. Számítógépek tömegét vezetik be, és a géppel fejlesztett intelligencia nem oktatássá, hanem manipuláció egy eszközévé válik.

A fiatalok, a tanítás alanyai, az az új kategória, amelybe a társadalom bizonyos tagjait életkoruk és helyzetük szerint beosztják. A fiataloknak saját kultúrájuk van, amelyet az iskolaellenes mozgalmak fel is használnak. A szavaknál már sokkal fontosabbá válik a zene, és egyáltalán, a feeling, a hangulat. A fiatalos életstílus azonban nem marad földalatti, hanem túlmutat sajátmagán, és az egész társadalom úgy véli, követendő példa, ezáltal önmagát is ahhoz viszonyítja. Minden, ami nem fiatal, az nem cool. A fogyasztói hedonizmus a fiatalság bálványozásában éri el tetőfokát.

Így lépett volna ki a társadalom a kiskorúságból, amikor mindent kiskorúsít? Mi vagyunk a világ gyermekei, éneklik az etióp éhezők segélykoncertjén: a nem verbális immár győzedelmeskedett a kommunikáción, mert minden diskurzust felváltott a rövid, az egyszerű, a klip-szerű ám tartalmatlan üzenet.

A zombi és a fanatikus

„A barbárság végül hatalmába kerítette a kultúrát. E hangzatos kijelentés árnyékában egyidejűleg nő az intolerancia és az infantilizmus. Ha nem a kulturális identitás börtönzi be az egyént a maga hovatartozásába, az árulás bűntettében marasztalva el azokat, akik élnek a kétség, az irónia, a ráció jogával, és elszakadnak a kollektív anyaméhtől, akkor a szabadidő-ipar, a technika korának vívmánya süllyeszti a csillogó csecsebecse szintjére a szellem alkotásait. (Ahogy Amerikában mondják: entertainment lesz mindenből.) És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”