2010.10.01.
20:13

Írta: somogyig

Család, iskola, média

 „A nemrégiben letűnt korszak számtalan viszontagsága után úgymond visszanyertük a szabadságunkat, ám teljesen elveszítettük az ártatlanságunkat. Így múlik el a világ dicsősége – sic transit gloria mundi.” (Stanisław Lem)

Amikor a szocializációról beszélünk, a világ megtapasztalásának kísérleteire gondolunk. A minket körülvevő közeg dinamizmusa, összetettsége és végtelenül nagy ám mégis véges kiterjedése miatt a valóság, tehát az a valami, amit realitásnak nevezünk, megérthetetlen. A gyerekek szocializációjuk során rengeteg információt kapnak és szűrnek le önállóan is az őket körülvevő miliőről. Szabályokat sajátítanak el, az egyes tárgyakhoz megtanulják hozzárendelni azok jelentéseit, vagyis összegezve ők az utódok, akik az ősöktől kulcsot kapnak a világban való eligazodáshoz és a túléléshez. Ez az adattömeg tartalmaz egyrészt hétköznapi, praktikus használati utasításokat, például hogyan kell felöltözni, hogyan kell a kanalat használni stb., másrészt pedig utasításokat, amelyek lehetnek tiltások – ne állj szóba idegenekkel –, és kötelező érvényű előírások – evés előtt moss kezet.

Az, hogy milyen információt kap az adott egyén, döntően befolyásolja, vagyis alapjában határozza meg a gyerek későbbi orientáltságát – kihat a kialakulófélben lévő személyiségére és a tetteire is. Ezért aztán nem mindegy, hogy mit lát, mit hall, mit olvas, tehát mit tapasztal.

Az egyén tudati komplexumának freudi hármas felosztásában a szocializáció (nevelés) mind az „ego”-t („én”-t), mind a felettes ént, a szuperegot módosítja, mialatt a gyerekben az otthon és az iskolában szerzett elméleti és gyakorlati tudások internalizálódnak (elsajátítódnak). Tekintet nélkül arra, hogy mindez jó vagy rossz irányba tolja a gyerek személyiségét, az internalizálás folyamata a tudatalatti énre (alterego) is hatást gyakorol.

A nem jól alkalmazott, illetve túljáratott liberális szellem, kihasználva az alkotmányok által garantált szabadságjogok és az iskolarendszer az általános műveletlenség irányába tendáló reformjai a demokráciák – és a kapitalizmus – törvényszerű velejárói. A hetvenes évek Amerikáját sok bírálat érte a társadalmi morál felfeslése, a szigorú közerkölcsök enyhülése, a szexuális forradalom tabunélküli kirobbanásának nem kívánt mellékhatásai és az iskolarendszerből egyre butábban, műveletlenül kikerülő tömegek miatt. Csupán szocialista múltunk miatt alakulhatott ki Magyarországon harmincéves csúszással szinte ugyanez a helyzet.

Christopher Lasch szerint a nyugati civilizáció válságát – amely tagadhatatlanul hazánkban is tapasztalható – jól tükrözi az a kapitalista politikai rémület, amelyet annak a ténynek a kétségbeejtő felismerése szült, miszerint a modern történelem menetét még a világ első számú gazdasági-katonai szuperhatalma sem képes kontrollálni. Általános a bizalmatlanság a hatalmon lévőkkel szemben, a politikusban manapság már nem azt a személyt látják, aki tudásával az ország gazdaságát és fellendülését segíti, hanem inkább médiapolitizálást folytató közéleti hazudozót. Lasch „önimádó társadalma” (society of narcissism) vajmi keveset ért meg a világból, és nem képes átlátni a társadalmi-politikai mozzanatok kusza szálait. Mint írja, a ma számos konfliktusa egyszerűen kezelhetetlen, és mint azt Woody Allen megjegyzi az Alvó című filmjében, „a politikai megoldások nem működnek”.

A nárcisztikus társadalom fő jellemzője a függőség és az egyéb beteges, állandósult önviszonyítása a többi egyénre. Manapság nem az a jelszó a munkahelyeken, hogy „Légy kreatív!”, hanem hogy „Légy jobb mindenkinél!”. Az egyén teljesítményét nem a tényleges munka határozza meg, hanem eme teljesítmény aránya a többiekéhez képest.

Amióta az oktatást kiterjesztették az abból eleddig kizárt tömegekre (a tanuláshoz való jogot az Alkotmány garantálja), a tudást, szakképzettséget igazoló papírok (diploma, oklevél) értéke rohamosan zuhanni kezdett. A liberalizáció nem várt hatásának eredményeképp nem vált közkinccsé az Ismeret. A demokratizálásnak emelnie kellett volna a kulturális színvonalat és csökkenteni a szegények és gazdagok közti hasadékot, de mindezek ellentéte következett be.

Az Egyesült Államokban sokan azonosultak azzal a nézettel, miszerint a tömegek nem is vágynak a széles ismeretanyag és a magasabb műveltség elsajátítására. Számos egyetemen az oktatás színvonalának általános romlása figyelhető meg. Manapság az dívik, hogy a tudást pontokban, óraegységekben, kreditekben mérjék. A diákok tesztjeinek, zárthelyi dolgozataiknak pontszámai az előző évfolyam hallgatói által elért pontszámokat rendre alulmúlják. Sok tanár panaszkodik hallgatói gyenge íráskészségére, a rengeteg helyesírási és stilisztikai hibáira. Sokszor elég egy adott témát úgymond vázlatosan leírni, és nem muszáj azt kerek, logikusan felépített mondatokkal kifejezni. A diákok nagy része – legyen szó elemi vagy felsőoktatási intézmény növendékeiről – egyre kevesebbet olvas, gyakorlatlanok a fogalmazás és a logikus gondolkodás terén, szabadidejüket sem építő jellegű kikapcsolódással, hanem tévézéssel vagy állandóan szórakozóhelyre való járással töltik. A televízió, mint ahogy azt bárki tapasztalhatja, csak kontrollált feltételek mellett nevelheti a nézőt, mert egyébként az információk kibogozhatatlan áramlatát zúdítja a befogadóra. A tévé nem válhat a szocializálás nélkülözhetetlen elemévé.

Csak egy rövid kitérő a televízióval kapcsolatban: a család és az iskola mellett a média az, amely a legnagyobb befolyást gyakorolja az emberekre. Noha média alatt minden olyan eszközt és szervezetet értünk, amely egy-, vagy kétoldalú információáramlást tesz lehetővé, most elég, ha csak a televízióra gondolunk. A szocializmusban ott volt a „királyi” tévé, amely az állam fennhatósága alatt, az állam szócsöveként működött. Mind a televízió, mind a rádió, mind pedig az újságok az újraelosztás elve alapján kapták meg a híreket és az információkat (vagyis központilag az állami szerv begyűjtötte, és a nyilvánosságra hozhatókat kiosztotta). Egyes eseményeket vagy elhallgattak (például a csernobili atomkatasztrófát), vagy pedig hamis színben tüntették fel. Mára a média már rég átesett a liberalizáción: új tévék, új rádiók, új lapok jelentek meg, az alkotmány garantálja a média- és a szólásszabadságot, a híreket pedig hírügynökségektől veszik. Ennek ellenére két dolog még mindig változatlan: egyes hírek elhallgatása, valamint más események hamis színben való feltüntetése. A mai, modern tévé, a „NeoTévé” egyre kevesebbet beszél a külvilágról – Umberto Eco szerint az önmaga és a nézők közti kapcsolatról beszél („Már nem átlátszó a képernyő”, In: Az új középkor, Európa, 2002). Akik már a tévés korszakban születtek, és a tévén nőnek fel, alapvetőleg másképpen érzékelik a világot; megváltoztak az érzékszervi prioritások (a látás a legfontosabb), „a kisgyerekekbe beleivódik a tévé mozaikszerű képe (…), megszokták, hogy mélységükben akarják átélni a dolgokat… (…) Kiterjesztődik a megismerés pillanatnyi folyamata, (…) és ez a gyorsaság (…) véget vet a mechanikus korszaknak, amely határozottan Gutenberggel vett lendületet”. (Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis).

A régi trend szerint a tévés műsorok alapvetően két nagy csoportba oszthatók: a nem-fikciós műsorok (hírek) és a fikciós műsorok, valamint manapság ehhez jön még a nagy teret hódító „infotainment” kevert kategóriája. Az egyes hírműsorok elé a nézők három alapvető követelményt támasztanak: igazat mondjanak benne, az elhangzottakat támasszák bizonyítékokkal alá, valamint különítsék el a hírt (mint objektív műfajt) a kommentártól (ami szubjektív műfaj, mert hordozza az adott újságíró vagy médium véleményét is). A baj az, hogy a hír és a fikció összemosódik. Egyik oka az, hogy a stúdiók és a közvetítések túlságosan színpadiasak, vagyis túlságosan megrendezettek, mint például egy színházi előadás. A másik ok az, hogy manapság túlságosan sok esemény a média jelenlétének hatására következik be. Az emberek máshogyan viselkednek, ha tudatában vannak annak, hogy őket közvetítik a képernyőn keresztül (a valóságshow-k már csak ezért is hiteltelenek). Volt már rá példa, hogy egyes események csak azért maradtak el, mert tudni lehetett, hogy a média nem tudósít majd róla. Emellett vannak ún. „pszeudo-események” is, amelyek megrendezettek, előre beállítottak, mégpedig abból a célból, hogy a közönség számára fennmaradjon a spontaneitás látszata. (Amikor egyszer egy londoni ünnepségről tudósítottak, a szervezők még a lovakra is gondoltak: egy héten át speciális tablettákat etettek meg velük, hogy ürülékük barnás-pasztell színű legyen, amely harmonizál a királynő ruhájának színével.)

Apropó, valóságshow-k. Stanisław Lem a valóságshowkról írott rövid esszéjében („Valóságos” elmélkedés) egy lengyel levélíró egyik válaszleveléből idéz, amelyben honfitársa a valóságshowk minden egyes résztvevőjét „delíriumban tántorgó madárijesztőnek” látja.

A lengyel íróval együtt sokan gondolkodhatunk el az élet minden területére kiható elbutuláson és az elbutításon, amely a médiumok különböző, szórakoztatónak beállított műsoraiból ered. A fiatalok szegényes általános műveltségük miatt vajmi keveset értenek meg a világ működéséről, nincsenek tisztában azzal, mi szabad és mi nem, nincsenek tudatában az alkotmány által garantált jogaiknak és kötelességüknek, így például sokan képesek akár emberkísérletek alanyaivá, gyakorlatilag kísérleti patkányokká is változni, ha az intézményben kifüggesztett hirdetés erre buzdítja őket.

Félve az iskolai bukások számának hirtelen megnövekedésétől, az Egyesült Államokban bevezették a teszt- és vizsgarendszert, az alacsony pontszámot elérőket pedig speciális szakoktatási projectekbe vonták be. Itthon az alsó osztályokban eltörölték az érdemjegyes minősítést, és helyette csupán szöveges értékelésből informálódhatnak a szülők gyermekük teljesítményéről.

A családok eközben sosem látott válságsorozaton esnek át. Könyvek tömkelegei szólnak a helyes gyermeknevelésről, és a szülők, attól rettegvén, hogy rosszul nevelik utódaikat, görcsösen próbálnak a könyvek által leírt „tökéletes sablonszülőkké” válni, miközben ez a beteges próbálkozás mindössze lelkiismeret-furdalást és bűntudatot váltanak ki belőlük. Folyton attól rettegnek, hogy a legkisebb hiba is visszavonhatatlan komplexusokat szül a gyerekben. A szigorú fegyelemben nevelt gyermek elfojtódott dühe és alaptalan bűntudata felnőttkorában betör az énjébe, és szülőként hajlamos lesz ugyanolyan autoriter szülővé válni. Az elkényeztetett, sosem büntetett csemete viszont a későbbiekben képtelen lesz venni az élete elé görgetett legegyszerűbb akadályt. Pedig a kudarcélmények és a kihívások kényszerítik az embert a problémák sikeres megoldására.

Az alternatív iskolák, a nehezen kezelhető gyerekek nevelésére alapított intézetek, a javítóintézetek és az iskolák bizonyos reformjai burkoltan azt sugallják, hogy a szülők nem értenek a gyerekneveléshez, és ezért azt intézményesített formában, távol az otthontól kell megvalósítani. A gyakorlati órák, az illemtanórák, a biológiaórákon a szexuális felvilágosítások mind a szülők kötelességeit vállalják át önmagukra, vagyis a gyermekek szocializációja egyre intézményesítetté válik. Az USÁ-ban bevezették a sütés-főzés és háztartástan órákat. A szakemberek úgy vélik, hogy a gyerekek hajlamosak otthon szüleik előítéleteit, negatív véleményeit és sztereotípiáit is internalizálni. Ám az a kérdés is felmerül, hogy egy intézményesített nevelés, amely minden, csak nem bensőséges és szeretet-teli, vajon milyen pszichés rendellenességeket (szociális fóbiát, depressziót stb.) produkálhat. Vajon tényleg az a legjobb megoldás, ha bármilyen probléma esetén rögtön pszichológushoz és pszichiáterhez küldik a gyerekeket? Úgy látszik, véli Marcuse Az egydimenziós ember című könyvében, a Casanovák, Don Juanok, Rómeók és Júliák és egyéb hősök ideje lejárt, mert manapság minden apró tudati-viselkedési rendellenességgel pszichológushoz, pszichiáterhez szaladunk.

A szülő, ahelyett, hogy saját maga próbálná megoldani nevelési problémáját, szakemberért kiált. Sokan a kamaszkorral együtt járó nárcisztikus lázongásokat fenyegetőzésekkel, tanácsadókhoz való járással kezelik le. A szocializáció intézményei ennyire aláásták volna a szülői szocializáció elsődlegességét?

 

Ajánlott irodalom:

Aronson, Elliot: A társas lény (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1978)

Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma (Európa Könyvkiadó, 1984, 1991)

Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember (Kossuth Könyvkiadó, 1990)

Pratkanis–Aronson: A rábeszélőgép (Ab Ovo Könyvkiadó, 2001)

Szólj hozzá!

Címkék: média szociológia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr222338010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.