2010.10.02.
12:08

Írta: somogyig

Adalékok a kultúra meghatározásához

A kultúra szabados értelmezései, szegmenseinek vagy szintjeinek hol szűkebb, hol tágabb meghatározásai állandó vita tárgya a társadalomtudományokban. Annyit tudunk, hogy több száz definíciót alkottak már róla. Egyes gondolkodók a társadalommal és a civilizációval azonos fogalomként kezelik. Ezen elképzelésből világosan kitűnik: társadalom és kultúra oly szorosan összefüggő fogalmak, hogy a köznyelvi használatban is nagyjából egy időben tettek szert „kulcspozícióra”.

A kultúráról Raymond Williams három dolgot állít. Egyrészt ez intellektuális, spirituális és esztétikai fejlődés általános folyamata, másrészt az életnek egy meghatározott módja egy társadalmi csoport tekintetében, harmadrészt intellektuális és speciálisan művészi aktivitás gyakorlatai és eredményei. Pufendorf kultúra alatt valamely nép „kifinomult életmódját és életfeltételeit” értette, ami viszont békés munkálkodás eredménye, s szerinte ez csak egységes államban lehetséges, melyet csupán civil társadalom biztosíthat.

Az eddigiek alapján a kultúra általános fogalmát meghatározhatjuk egyrészt valamiféle olyan teremtő tevékenykedés felől, mely egyfajta belső viszonyulást és magatartást fejez ki, másrészt e tevékenységek objektivációi, tehát a vallás és az állam, a művészet, a tudomány, a nyelv, a jog stb. felől is. Azaz a kultúra fogalma magába foglal mindenfajta teremtő tevékenységet és azok eredményeit, ekképp valamiféle értéket is.

Általában négy kulturális tömböt különítenek el: a) magaskultúra, b) tömegkultúra (vagy populáris kultúra és a hozzá kapcsolódó kultúripar), c) népi kultúra, d) szubkultúrák és ellenkultúrák. A közép-európai tradíció értelmezése alapján a kultúra egyenlő a magaskultúrával, így teszünk nálunk is különbséget kultúra és civilizáció között.

A középkorra az arisztokratikus-egyházi magaskultúra, valamint a paraszti közösségek népi kultúrájának kettőssége a jellemző. Amint viszont a városiasodás hatására nagy embertömegek duzzasztják fel az utcákat, a polgárivá váló magaskultúra mellett megjelennek a tömegkultúra fogyasztói is. Az előző kánonja és esztétikája szembekerül a „csőcselék” utóbbi harsány, ízléstelen világával: a 17. században olcsó regények, népszínművek, vásári mulatságok és látványosságok szórakoztatják a tömegeket. A 18. században már megjelennek a kulturáltság és a műveletlenség közti differenciálás első jelei, melyek eleinte a származásbeli különbségekre utaltak. Ezt jelzi a 19. század elején az a változás, mely szerint a kor elitje már nem származásának, hanem műveltségének hangsúlyozásával határozta meg társadalmi hovatartozását. Ennek érthető velejárója lett, hogy egyrészt a társadalmat műveltekre és műveletlenekre osztották, másrészt viszont megjelent az igény a művelődés kiszélesítésére, szabaddá tételére is. A tömegkultúra a 20. századra ténylegesen a tömegek kultúrájává válik, amely témáit gyakran a magaskultúra szférájából kölcsönzi, leegyszerűsíti, a műveletlenebbek számára érthetőbbé, emészthetőbbé, és ami a legfontosabb, élvezhetővé teszi. A négy szegmens közül a szubkultúrák jelennek meg legutoljára: a domináns normák mellett élő, valamint az azokat elutasító ellenkultúrák a II. világháború után terjednek el (dadaizmus, irodalmi peremműfajok, például a fantasztikus irodalom).

A szegmensek közti határvonalak korántsem élesek, sőt. Egyes kutatók a szegmensek közti széles határvonalak és a kultúraértelmezések ambivalenciája miatt hajlanak elutasítani ezt a felosztást. Figyelembe kell azt is venni, hogy a tömegkultúra kiemelt figyelemben részesült az utóbbi évtizedekben. A magaskultúra felől áradó „pánik”, az ezáltal megfogalmazott tömegkultúra-kritikák fő célja a „komoly”, vagyis magas művészet éles megkülönböztetése a kommersz értékmentestől és a „felhígulás” vagy „fellangyosodás” elkerülése. A magaskultúra eme értelmezés szerint arisztoteliánus esztétikát közvetít – ez a katarzis, a személyiségformáló erővel rendelkező sorsszerű esemény. A populáris kultúra ezzel szemben szennyezett, képtelen mély értékek közvetítésére.

Sajátos paradoxon jellemzi továbbá a modern kultúrát. Tenbruck véleménye szerint a mai pluralizmus „a modern képzés- és kultúripar tartósüzemé”- nek, a kultúrintelligencia hivatásszerű bővítésével és annak mindenütt a tömegmédiában való jelenlétének, s a politikai pártok állandó eszmealkotásának köszönhető, s nem egyszerűen társadalmi mozgások, viszonyok következménye. A modern kultúrát jellemzi emellett egyrészt az egyes kultúrszféráknak egymáshoz képest való relativizálása, ami által az értékszempont az összességre esik – ez a vallás kitüntetett szerepének megszűnte után vált lehetségessé –; másrészt a mulandóság tudata, ennek megfelelően a haláltól való „beteges” irtózás, illetve a fiatalság eszményítése, az öregedés és az öreg kor háttérbe szorítása és tabutémának minősítése. A modern társadalmakban az ember hasztalan szemtanú, aki figyeli az idő, idejének múlását. Az ember e környezetben unatkozni kezd. Az unalom passzív létközegbe száműzi, a televízión nevelkedik, mindenből többet és többet akar, mégpedig egyre könnyebben és gyorsabban. A Hankiss Elemér által „proletár reneszánsznak” nevezett kor középpontjában ugyan az ember áll, de az egy bezárt, selyemmel kibélelt aranykalitka lakója.

 

Ajánlott irodalom:

Gombár Csaba–Hankiss Elemér: A kérdéses civilizáció. Helikon Kiadó, 2000.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Helikon Kiadó, 1999.

Richard Sennett: A közéleti ember bukása. Helikon Kiadó, 1998.

Szólj hozzá!

Címkék: filozófia szociológia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr232338270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.