2010.10.02.
12:23

Írta: somogyig

Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról

Az embernek szüksége van a történelem tudományára, de nem a haszontalanéra: nem mint az élettől és a tettől való elfordulásra. E korszerűtlen elmélkedés a kor történelemszemléletének kritikája, bizonyos sejtések előadása arról, minek kellene inkább lennie a történelemtudománynak.

Az embert, nem úgy, mint a réten legelésző jámbor barmot, béklyókba láncolja az emlékezőképesség. Sóvárogva szemléli tehát a nyájat, amely történetietlen mivoltával nem viseli a múlt terhét. A sors szava: Volt, amely a tudás Vanjáról rántja le a leplet: nem más az sem, mint szüntelen Volt. Az ember: imperfectum, be nem fejezett múltidő. A felejteni tudás igazi boldogság, és micsoda adománya az embernek, hogy képes rá. Felejtés nélkül nem lehet egyáltalán élni: bizonyos fokon a történeti érzés pusztító hatású. Folyamatos keletkezés és pusztulás látványa: a szétesés, eltűnés maga. Védekezés gyanánt olyan horizont vonható az egyén, a társadalom köré, amely elválasztja a láthatót a láthatatlantól; a kellő mértékű felejtés és emlékezés egyaránt szükségeltetik az egyén vagy az egész kultúra egészségéhez. A történetietlenség homálya igaz tettek születésének a bábája is lehet: a nagy történelmi eseményekkel, amelyek tehát itt születnek, tisztában lenni, fellelni egyenlő egy történelem feletti állapotra való emelkedéssel. Aki ezt elsajátítja, már nem érez kényszert arra, hogy a történelemben éljen. Már nem történeti ember, akit a jövő felé nézés, a jövő boldogságába vetett hit tüzel, mert ő úgy véli: nincs már semmi olyan, amit az elmúlt ne tanított volna meg.

Tanulmányozzuk a történelmet az élet céljából: legyen a történetietlen szolgája.

A történetírás három alakzata: monumentális, antikvárius és kritikai.

1. monumentális: a tevékeny lények, a hatalmas emberek nagy történelmi harcainak láncolatai a mában és a jövőben egyaránt fennmaradnak, a nagy tettek megismétlődnek, a diadalok nem múlnak el. A nagyság, ami volt, az ismét lesz - a humanizmus alapkívánalma. Ehhez azonban a múlt individualitását általánosítani, az eltérést azonosítani kell, mert az események ugyanúgy, a legapróbb részletekig menően mégsem történnek meg kétszer. Az általánosítás pedig felváltja a kauzalitást az effectusra. Mintákat gyárt. Ha ez a szemlélet az uralkodó, a múlt maga szenved kárt: hamis lelkesítést közvetít. Konzervál, nem akarja, hogy ismét valami nagy keletkezzék, mert "a nagy már megvan!".

2. antikvárius: megőrző és tisztelő lényként az antikvárius szemléletű ember fordul a múlthoz. De szűklátókörű módon - "a fa jobban érzi a gyökereit, mint amennyire látni képes őket", vagyis nem tudja felmérni, mi igazán fontos és mi nem. Az előkerülő múlt válik tiszteletre méltóvá, az új, a születőben viszont csupán elutasítást lel. A fa így elpusztul, felülről lefelé szárad el. Másrészt, az antikvárium csupán megőrizni képes; újat létrehozni már nem.

3. kritikai: erre lenne a legnagyobb szükség, hogy az élet szolgálatába állítva ítélőszék elé hurcolja a történelmet, és a bíró, jelen esetben maga az élet ítélje el, zúzassa szét.

A történelemnek tehát az életet kell szolgálnia. De mi a történelmet tudománnyá tettük. Ennek következtében óriási mennyiségű tudástömeget cipelünk a hátunkon, eltöltekezünk a rengeteg adattal, és mindez ahhoz hasonlít, amikor az ember többet vesz magához mint amennyit korgó gyomra kíván. Mivel így állandó jóllakottságban van, sosem lesz éhes, és elenyészik a kifele ható motiváció.

Ellentétbe kerül a bensőség és a külsőség, a tartalom és a forma - kóbor enciklopédiává válunk, amelynek csak a tartalma a fontos. A németek számára a forma pusztán álca. A tartalom viszont úgy ahogy van, könnyen elillanhat. A mértéktelen történetiség korunkat abba a képzelgésbe ejti, hogy az erényt és az igazságot minden más kornál erősebben birtokoljuk. Továbbá: elnyomja az ösztönöket és megakadályozza az egyént abba, hogy igazán éretté váljon. Emellett elveti annak a hitnek a magvát, hogy az emberiség elaggott és későn jött epigon. Mindez öniróniához majd cinizmushoz vezet, amelyből „okos-egoista” gyakorlat fejlődik ki és megbénítja az életerőt.

Az ember ösztöneit, személyiségét veszítve a történelem nézelődője lett: senki sem kockáztat, hanem téblábol csak; még egy háború sem billenti ki ebből az állapotból. Állandóan új izgalmakat keres, ezáltal semmisül meg az ösztön és a teremtő ember, helyére az egyetemes, a művelt, a tudós világpolgár kerül. Abban a korban, amely általános műveltségben szenved, a filozófia elvész, és megmarad a sétáló tudós monológjának, és nem válik senkinek életmóddá, magatartássá. A történelem alapvetően „beolvasztja” az embereket magába. De "a történelmet csak erős egyéniségek bírják el, a gyengéket teljesen kioltja." Vagyis, aki a történelemtől kér tanácsot, mert önmagától nem mer, szerepet játszik. Ez a gyengeség: semlegesneműség, impotencia.

Van-e jogunk magunkat az elmúlt korok embereinél igazságosabbnak nevezni? A világ mintha tele lenne az igazság "szolgálóival", ámbátor ez az erény igen ritka. A jelenkor történeti virtuóza passzívum. Az objektivitás pedig frázis, semmi köze az igazságossághoz. Ami nem érint minket a múltból - azt már lehet objektívan szemlélni, mondják. A múltat viszont "csak a jelen legmagasabb erőiből értelmezhetitek". A történetírásnak a legkivételesebb szellemektől kell fakadnia; "történelmet a tapasztalat és fölényben lévő ember ír".

A béklyózatlan történeti érzék lerombolja a jövőt, mert tönkretesz minden illúziót. A kereszténység a historizáló bánásmód miatt elfásult, elfonnyadt, természetellenes lett. A történetírás, mint a tudományok, gyárrá változott, amelyben tudós-rabszolgák tevékenykednek, rohanó tempóban, miközben minél több dolog válik közönségessé, középszerűvé, általánossá és terjed el a köznép között. Eme össztársadalmi ujjongásba, a történelmi műveltség felett érzett örömben azonban egy ironikus öntudat munkál, egy borzongató sejtelem. Megtörténik a ráébredés az emberiség aggkorának hitére; a reménytelenség jön el, mert a történelem esetleg a végéhez közeleg. Itt a végítélet talán, a földi élet lezárása. Ezáltal, aki hisz ebben, ellenszegül mindenféle kísérletnek, utazásnak az ismeretlenbe. A kereszténység hisz ebben, mindennél többre tartja a végítéletet; a történelem bújtatott teológia. Epigonok lennénk, a nagyszerű múlt utódai? Eme örökösök az elkerülhetetlen vég felé menetelnek, vagy felváltva iróniájukat a szégyenletességre, esetleg azt hirdetik, hogy velük teljesedik ki a történelem, hogy az emberi nem a csúcsra ért. Ez a hegeli történelemfelfogás káros, mert súlyos tévedésben van.

Korunk hevessége azonban gondterhelt; ironikus érzéssel teli, mert az eljövendő korok meglétének reménye helyett alkonyi hangulat lesz úrrá rajta. Ez a cinizmus aztán arra viszi rá a lelket, hogy személyisége teljes odaadással legyen a világfolyamatnak - mindez csupán képzelt nagyság. Eme önirónia parodisztikus példánya E. von Hartmann filozófiája - "Hartmann paródiája a világtörténelemről", amely értelmében korunknak olyannak kell lennie, amilyen, ha a cél az, hogy "az emberiség egyszer valóban jóllakjon ezzel a léttel". Kora a "férfikor", amelyet majd az "aggkor" követ. Hartmann elképzelése a világtörténelem folyásáról szimptómája annak a betegségnek, amelyben a jelen történeti érzéke szenved, ráadásul ezt a kicsapongást még bátorítja és ki is használja.

Legfőképp pedig az ifjúság ellen használja ki, megfosztja őket legerősebb ösztöneitől, a lassú beérés helyett a gyors termékenységet ajánl, és nem hagyja, hogy történetietlenül cselekedjen. Pedig az emberiség történetét az Én történelmévé kell formálni, a megtanult élet szolgálatában. Az ifjúságba kell helyezni minden bizalmunkat, de először fel kell őket szabadítani, ezzel az életet szabadítjuk fel. Meg kell hagyni a személyes választás lehetőségét, hogy a múltból mindenki azt tegye magáévá, amit jónak lát. A szelektálás lehetősége a teremtő, alkotó embernek is eszközt ad a kezébe. A történetietlenség - a felejteni tudás és a horizont mögé zárkózás művészete -, az időn kívülre helyezkedés nyújtja a történelem valódi lényege megismerésének lehetőségét. 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr832339040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.