2010.10.03.
18:57

Írta: somogyig

Friedrich A. Hayek: Út a szolgasághoz

A könyv a II. Világháború idején íródott Angliában, baloldali gondolkodókkal folytatott viták eredményeként.

A háború kitöréséig Hitlert és általában a diktatúrák természetét az angol közvélemény teljesen félreismerte, köztük számos „haladó” nézeteket valló gondolkodó is. A különböző totalitárius rendszerekkel és az akkor már szövetségessé vált Oroszország politikai rendszerével kapcsolatos félreértések okán e könyvnek elsősorban az angol szocialista értelmiség volt a címzettje.

Ám példátlanul magas mennyiségben az Egyesült Államokban kelt el a könyv. A pozitív és negatív fogadtatás egyaránt heves volt, amelyet a szerző az akkori szellemi szituációk eltéréséinek tud be: Európában ezek a kérdések nagyon is kézzelfoghatók, tapinthatók voltak, ellenben az USÁ-val, ahol újkeletűnek és elvontnak számítottak még akkor. Ami az európaiaknak már nem, az az amerikaiaknak még egy új, tündöklő világ reményének számított.

Az az állítás, miszerint Olaszország, Németország és Oroszország külön utakon jutott el a totalitarizmushoz, nem teljesen helytálló. Közhelynek számít már, hogy a fasizmus és a kommunizmus ugyanannak a totalitárius állapotnak a különböző válfajai, amely az összes gazdasági tevékenység központi ellenőrzéséből fakad.

A túlfűtött szocializmusnak, ahogy az ideológia számos illúziójának fenntartása is, véget ért. A „jóléti állam” megteremtéséért végzett ellentmondásos intézkedések nem feltétlenül egyeztethetők össze a szabad társadalom fenntartásával. Fel kell ismerni, hogy a gazdasági ellenőrzés bizonyos fajtái hogyan vezetnek el a szabad társadalom hajtóerőinek teljes megbénításához.

Tisztázni kell a nem angol olvasó előtt, hogy a „liberális” kifejezés alatt az eredeti angol, 19. századi jelentését értjük. Az USÁ-ban e szó némely baloldali mozgalmak álcázásának része volt, és nem tudni, a szabadságot valóban tisztelő nem-baloldaliak miért engedték e kifejezés kisajátítását és pejoratív használatát. Megjegyzendő, hogy a liberalizmus különbözik a konzervativizmustól: tagad bármiféle privilégiumot, előjogot.

Habár nem sokkal a könyv megjelenése után Angliában a szocialista kormány jutott hatalomra, hat esztendei regnálása sem hozott olyan változást az országban, amely egy totalitárius államra emlékeztetne. A társadalomban lezajló pszichológiai változás azonban, amely a mindenre kiterjedő kormányzati ellenőrzés nyomán bontakozik ki, egy vagy két generációt átfogó időtartam után mutatkozhat csak meg. Nem történik nagy baj, ha még időben megváltoztatják azt az irányt, amely egyre messzebb vezeti az államot a veszély felé. Túlzott-e az az aggodalom, amelyet annak láttán érez az ember, ahogyan a szocialista kormány a hadviselés idején meghozott szabályozásrendszert állandósítva béklyózza meg állampolgárait? Az történik, amit A. de Tocqueville „új szolgaságnak” nevez? E könyv fontos állítása, hogy a szocialista tervezés előre nem látott helyzetet idézhet elő, amely következtében végül a totalitárius erők kerekednek felül. Legyen a kormány teljesen lelkiismeretes, bürokráciája tisztességes, gépezete más, kevésbé jó célokra is potenciálisan felhasználható.

Habár a szerző véleménye szerint a szocializmus irányába való elmozdulás potenciálisan magában hordozza a totalitarizmus kialakulásának veszélyét, a könyv fő üzenete inkább az, hogy nagy hangsúlyt kell fektetni a politika alapelveinek a megváltoztatására. Az orosz kommunizmus tanulságai és a „progresszív” gondolkodók tévedései csupán növelik az aggodalmukat és nyugtalanságukat mindazoknak, akik nem olyan naivak, hogy higgyenek a totalitárius hatalom birtokosainak jó szándékaiban.

Összegezve: fennáll a veszélye annak, hogy Németország sorsa megismétlődik Angliában. Számos ponton úgy tűnik, 15-25 éves időeltolódással követjük azokat a németországi eseményeket, amelyek kezdete nem Hitler hatalomra jutásának, hanem már az I. Világháború alatti időszakra esik. Rengeteg azon hibák száma is, amelyet a demokratikus országok azért követtek el a háború előtt és kitörése után, mert nem értették meg a közös ellenfél természetét. Félelmetes, hogy pont olyan, demokratikus beállítottságú emberek üdvözölték a hitleri rezsimet, akik undorodnak a náci ideológia szörnyűségeitől, ám mégis olyan eszmékért szállnak síkra, amelyek közvetlen okai a német és orosz totalitarizmusnak egyaránt. A nagy kérdés az, hogy mindez milyen jövő felé vezet bennünket.

Ne feledkezzünk meg róla, J. S. Mill A szabadságról című művének inspirációit Goethe és von Humboldt nyújtotta. Emellett a nemzetiszocialista eszmény két legnagyobb előfutára, Thomas Carlyle és H. S. Chamberlain skót, ill. angol volt. A németség mint olyan (sajátos) bűnösségéről már csak ezért sem lehet beszélni.

A német „jobboldal” és „baloldal” közti ellentét szocialista frakciók közt áll fenn. Tragikus módon a szocialista menekültek az őket befogadó országokat a német vonalon „segítik” elindulni. Annak a totalitarizmusnak a táptalaját, amely Németországban is tapasztalható, nem a német jelleg, hanem a tömegek jelentik.

 

I. Az elhagyott út

Meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a jelenkori válság a most élők tévedésén nyugszik. A totalitárius rendszereket gerjesztő tendenciák nem csak Németországban, Olaszországban vagy Oroszországban figyelhetők meg, ahol végül is betetőzött ez az államforma. Már az ezekben az országokban végbemenő változások előtt 20-30 évvel letért Európa arról az útról, amelyen bizonyos alapeszmények felhasználásával építette civilizációját. Tocqueville figyelmeztetésére, hogy a szocializmus szolgasághoz vezet, ügyet sem vetettek. Nem csupán a liberalizmust adtuk fel, hanem azt az alapvető individualizmust is, amelyet még Erasmustól, Montaignetől vagy Thuküdidésztől örököltünk. A szocializmus és a kollektivizmus a pozitív értelemben vett individualizmus (a szabadság szeretete, a tolerancia stb.) halálos ellensége. Az ember emberszámba vevése, a kereskedelem kibontakozása és a tudomány lenyűgöző fejlődése a béklyóktól való fokozatos megszabaduláshoz szorosan kötődő történelmi folyamatok. A sikerek és a kialakuló ambíciók pedig még több és még több elérésére sarkall. A liberalizmus, amely értelmében a társadalom spontán erőire kell támaszkodni és nem kényszerhez folyamodni, nem mond ellent e fejlődésnek. Azonban a liberalizmus sikere előidézte önmaga hanyatlását: az egyénnek nem tudott más kínálni a közös haladásban való részvételen kívül. A már elért sikerek fényében a még meg nem oldott problémákkal kapcsolatos türelem egyre inkább elapadt. Ráadásul úgy tűnt, az új igények kielégítését pont azok az elvek akadályozzák, amelyek kikövezték az eddigi fejlődést. A fokozati változások során a társadalom végül teljesen eltávolodott azoktól az individualista hagyományoktól, amelyek létrehozták a nyugati civilizációt. Nem a már meglévő szisztéma fokozatos javítása, hanem annak teljes sutba vágása és valamilyen teljesen új út kijelölése a jelenleg uralkodó nézetek kívánalma.

Anglia elvesztette szellemi hegemóniáját a politikai és társadalmi szférában, helyét Németország vette át – olyan gondolkodók filozófiáját exportálva, mint Hegel, Marx vagy Mannheim. A szocializmus eszménye is Németországban tökéletesedett ki. Sajnos a németek által kivívott szellemi tekintély olyan eszmék terjesztését is elősegítette, amelyek a civilizáció ellen irányultak.

 

II. A nagy utópia

A liberalizmust leváltotta a szocializmus doktrínája. Sokan nem emlékeznek rá, hogy kezdetben a szocializmus alapjait kifejtő francia szerzők, köztük például Saint-Simon, kemény diktatórikus módszerek bevetésében látták az eszme gyakorlatba való átültethetőségét. Az 1848-as események során a szocialisták a demokraták mellé álltak, létrehozva egy paradox együttműködést, mivel szocializmus és demokrácia egyetlen közös tényezője az egyenlőség csupán: előbbiben a szabadság révén, utóbbiban a szolgaság révén jut kifejezésre.

A paradoxon enyhítésére a szocialisták előálltak az „új szabadság” ígéretével, bár ezzel csak más nevet adtak annak a hatalomnak, amellyel egyenlően oszthatják fel a gazdagságot. Ezt sokan nem vették észre, így számos, magát liberálisnak valló ember csábult el a szocializmus nagyon is kecsegtető ígéretétől: a liberális hagyomány örököseként üdvözölték.

Csak mostanában kerülnek előtérbe a fasizmus és a kommunizmus rendkívül nagymértékű hasonlóságai, egy nyilvánvalóbbá téve, hogy ezek az ideológiák nem ellentétes pólusokat képviselnek. Max Eastman, Lenin régi barátja szerint a kommunizmus „túlhajtott fasizmus”; a demokratikus szocializmus pusztán utópia. Peter Drucker szerint a kommunizmus ezen illúzióinak belátása vezette el Németországot a fasizmushoz. Vegyük észre, hogy Mussolini szocialista volt kezdetben. A fiatal szocialistákat ill. fasisztákat könnyen át lehetett csalogatni egymás táborába – érthetően gyakran csaptak össze a mozgalmak egymással, versenyeztek az emberekért. Hitler 1941. februárjában azt mondta nyilvánosság előtt, hogy a nemzetiszocializmus és a marxizmus alapvetően azonosak. Ebben igaza volt. Azok viszont mind tévúton haladnak, akik egy „demokratikus szocializmus” ábrándját kergetik. Az álmodozás még nem lenne akkora baj; a megvalósítására irányuló törekvések viszont nagyon is azok.

 

III. Individualizmus és kollektivizmus

A szocializmus szűkebb értelemben az igazságosság, egyenlőség és biztonság eszménye, tágabb értelemben viszont a kitűzött célok elérésének módszereit, a magántulajdon felszámolását és a tervgazdálkodást jelenti. Sokan csak a szűkebb értelme alapján tartják magukat szocialistának – ki ne kívánna egy jobb, igazságosabb világot. A szocializmussal kapcsolatban nem a céljairól, hanem a bevetett eszközökről szól a vita.

Az elkövetkezőkben kollektivizmusnak fogjuk nevezni azokat a módszereket – például a „tervezett gazdaságot –, amelyek alá egyébként mint speciesként a szocializmus is besorolható. A vita a szocialisták és a liberálisok között pont azokra a módszerekre vonatkozik, amelyek a kollektivizmus mindegyik fajtájára jellemzőek. A kollektivizmus „tervezői” nem elégszenek meg a liberalizmus tervezési fokával; tudatosan irányított, valamennyi gazdasági tevékenységre kiterjedő központi irányítást követelnek. A kérdés az, mi a tervezésnek a lehető legjobb módja: ha egyének maguk tervezik gazdasági tevékenységüket, vagy ha őket központilag irányítják. A liberálisok szerint a szabad verseny érdekében jól átgondolt keretekre van szükség, de nem egy hatalom kényszerítő, önkényeskedő koordinálásra. A piaci szereplőknek szabadon kell adni-venni a termékeket az eladó által meghatározott és a vevőnek is megfelelő áron, a tevékenységi körökbe mindenkinek joga kell, hogy legyen belépni. Mindezt olyan országokban lehet megvalósítani, amelynek jogrendje garantálja a szabad verseny működését, és csupán akkora mértékben szól bele a gazdasági folyamatokba, amely nem ássa alá magának a szabad versenynek a szisztémáját. Beavatkozni csak ott kell, ahol a verseny nem bizonyul működőképesnek, ill. a társadalom jóléte ezt megkívánja (pl. közlekedési táblák kihelyezése az utakra).

Bizonyos államok ezt a szabad versenyt kívánják teljesen felszámolni. A verseny ellen táplált érzület egyesíti a jobboldali és baloldali szocialistákat. Eme állapot elkerülhetetlen következménye a kezdeti „korporatív” szervezés. Végül a kisszámú monopóliumokat is az állam ellenőrzi. Mindamellett a központosítás hallatlanul nagy feladat.

Tervezés és verseny akkor egyeztethető csupán össze, ha azt a versenyért vetik be.

 

IV. Miért „elkerülhetetlen” a tervezés?

A tervezés mellett kardoskodók egyik leggyakrabban előkerülő érve szerint a technológiai változások egyre több területen teszik lehetetlenné a versenyt; vagy magánmonopóliumok, vagy a kormány irányítsa a termelést. Ez az érv azonban túlzó, és a monopóliumok térnyerése politikai következmény, nem a versenyé. A „nagy hal lenyeli a kicsit” elmélet csekély bizonyítást nyert ezidáig. Ráadásul sokszor nem a nagybani termelés kisebb költségei vezetnek piaci térnyeréshez, hanem politikai támogatások, összejátszások (lásd USA és Németország).

Ha a gazdaságot eddig nem decentralizációval és az automatikus koordináció eszközeivel igazgatták volna például Angliában, hanem központi tervezéssel, bizonyosan nem jutott volna el mai fejlettségi fokára. Már ez implikálja a tudatos ellenőrzéstől független technikák további alkalmazását.

Azon elmélet, amely szerint a monopóliumok növekedése azért következik a technológiai haladásból, mert az új innovációkat mindaddig nem lehet igénybe venni, amíg nincs biztosítva a verseny elleni védelem, a monopólium, azok szájából hangzik el, akik csupán érdekeiket követik. Ám az, hogy technológiailag mi a hasznosabb, nem jelent egyet azzal, hogy a társadalom számára mi hasznosabb. A technikai haladás nem teszi elkerülhetetlenné a központi irányítást. Mindamellett az új ismereteink által szerzett hatalmat nem a szabadság felszámolására kellene alkalmaznunk, még akkor sem, ha ez bizonyos negatív hatásokkal, például az anyagi jólét bővítéséről való lemondással jár is együtt.

A szakemberek számára nehéz lemondani olyan dolgokról, amelyről úgy látja, mindenki számára kívánatos és elérhető. A létező rend gátolja saját ambícióit. Nem véletlen, hogy a szakemberek nagy része a tervezők első soraiban található. Nem vitás, a tervezésnek alávetett társadalmai olykor jó dolgokkal is rendelkeznek, gondoljunk csak a német autógyártásra. Ám vessük akkor össze a híres német autóutak gyér forgalmát Anglia számos másodrendű útvonalaival! Nem arról van csak szó, hogy a tervezők a „vaj helyett az ágyúkat részesítették előnyben”?

A tervezéshez fűzött remény a társadalom szűk rétegének a reménye csupán, és korlátolt gondolkodásmódra vall, aki mindenáron meg kívánja valósítani saját szakterületére vonatkozó, de az egész társadalomra hatást kiváltó ötleteit. A tervezés emberi veszélyessé válnak, ha meg is engedik nekik a tervezést.

 

V. Tervezés és demokrácia

A kollektivizmus egyfajta célnak veti alá az egész társadalmat és annak erőfeszítéseit, amelyek általában közjónak vagy általános jólétnek neveznek. Ezzel egy olyan teljes etikai kódexet feltételeznek, amelyben minden egyes szükségletünk rangsorolva van, ahol az emberi értékek mind elnyerik a maguk helyét. Kívánatos-e effajta etikai kódex? Azon túl, hogy nem létezik ilyen kódex, nem is lenne kívánatos, mert történelmünk során egyre csökkent annak a szférája, amelyben az egyéni cselekedetek rögzített szabályokhoz vannak kötve.

Az ember a társadalomban élő egyének mindenféle szükségletének csak nagyon szűk rétegét képes áttekinteni. Értékrendünkbe az egész társadalom szükségleteinek egy töredékénél többet képtelenek vagyunk felvenni. Az individualizmus filozófiája ezen alapul: az egyéneknek meg kell engedni, hogy bizonyos határokon belül a saját értékrendjüket kövessék és ne mindig a másét. A közös cselekvést olyan esetekre korlátozza, ahol az egyének nézetei egybeesnek. Az állam számos funkcióinak gyakorlatával szinte mindenki egyetért, és vannak olyanok is, amellyel nem, ilyenkor az állam elnyomja az egyéni szabadságot. Továbbá a közös cselekvés határát nem lehet vég nélkül kiterjeszteni úgy, hogy mindeközben meg is őrizzük az egyén szabadságát, mert ekkor a cselekvéseinek a hatása az egész rendszeren eluralkodnak. A tervezés nagyon sok olyan helyzetet teremt, ahol a megszokottnál sokkal több tárgykörben kell egyetérteni. Tulajdonképpen mindenben egyet kell érteni, hogy egyáltalán cselekedni lehessen.

Az egységes célakarás azonban nem párosul mindig a kivitelezés konkrét terveivel való kiegyezéssel. A parlamenteket ilyen esetekben eredménytelenül feszengő gyülekezeteknek kezdik tekinteni, és erősödni kezd az a meggyőződés, hogy az irányítást szakértői testületekre kell bízni. A hiba a képviselők megbízatásuk tárgyát képező feladat belső ellentmondásaiban van. Nem ott kell cselekedni, ahol egyetértés van, hanem egyetértésre kell jutni minden kérdésben. Nem mindig kell érvényre juttatni a többségi véleményt.

Komolyan még senki nem vetette fel, hogy a kormányzást szakértői testületre kellene bízni. Ilyen esetekben egy hatóság tesz szert hatalomra. Az átruházás azonban még nem szünteti meg azokat az okokat, amelyek miatt maga az átruházás megtörtént. Egy gazdasági diktátor kívánalma a széles néptömegek által elmozdulás a gazdasági tervezés felé. A gazdasági káoszból való kilépést nem fogják tudni elképzelni diktatúra nélkül. A német belügyek 1933-ban pont egy ilyen diktatúra kialakítása előtt nyitottak utat.

A szabadság nem egy politikai cél eszköze, hanem önmaga a legmagasabb rendű politikai cél. A demokrácia ehhez eszköz, a belső béke és az egyéni szabadság utilitárius kelléke. A diktatúra felszámolja a szabadságot, de a fontosabb meglátás az, hogy a tervezés azért vezet diktatúrához, mert ez az eszmények keresztülvitelének leghatékonyabb eszköze. A demokrácia és tervezés közt egyértelmű ellentét húzódik (hisz a gazdasági irányítás elnyomja a szabadságot), de amennyiben a demokrácia nem védi a szabadságot, fennmaradhat totalitárius keretek közt is. A demokrácia védelme helyett helyesebb lenne a szabadság védelméért kiállni.

 

VI. A tervezés és a törvény uralma

Egy szabad országban érvényesül a Törvény Uralma. A totalitárius hatalom viszont nem kötheti önmagát olyan szabályokhoz, amelyek kizárják az önkényességet. A formális szabályok helyett a pillanatnyi körülmények között, érdekek mérlegelése alapján alakítja ki a kormányzat az álláspontját. Mivel konkrét eredményei a formális, nem konkrét személyekre irányuló törvények által létrejövő társadalmi ellenőrzésnek ismeretlenek (hiszen ez az alapvető értelme!), paradoxnak tűnhet e módszer kiválósága. Ámde: más esetben akkor egyrészt az előre jelezhető állami cselekedeteket a körülményektől független szabályoknak kellene megalapozniuk – e cselekvések hatásait azonban nem lehet megjósolni. Másrészt: ha az egyének cselekedeteit az állam előre látná, akkor nem teremtődne választási lehetőség az egyének számára. Ha egy kormány előre tudja, mik intézkedéseinek pontos hatásai az egyénekre nézve, akkor nem pártatlan – nem hagyja, hogy polgárai maguk válasszanak céljaik között.

A tervezés rangsorolja az egyének szükségleteit, amely a Törvény Uralmának az ellentéte. Tagadhatatlan, hogy a Törvény Uralma gazdasági egyenlőtlenségekhez vezethet, hiszen a törvény előtti, objektív egyenlőség nem teremt feltétlenül ugyanolyan szubjektív esélyeket. Az hogy a liberális rendszer formális törvényeinek a konkrét hatások előrejelezhetetlensége a sajátosságuk, az államot tétlennek is feltüntetheti, de ez tévhit. Nem az a kérdés, hogy az állam beavatkozik-e vagy sem, hanem az, hogy hogyan avatkozik be.

Lehetnek egy kormányzat cselekedetei legálisak a szó jogi értelmében úgy, hogy eközben még sincsenek összhangban a Törvény Uralmával. Erre jó példa az a folyamat, amely során Hitler példátlan széles hatalmi jogosítványokra tett szert. A Törvény Uralma korlátokat állít maga a törvényhozás elé is, ezzel próbálván megakadályozni az önkényes kényszerítő hatalomgyakorlást.

A tervezés és a Törvény Uralma összekapcsolására tesz kísérletet H. G. Wells, ám önellentmondásba keveredik: miután deklarál egy emberi jogot, olyan fenntartásokkal egészíti ki azt, amelyek elveszik azt a védelmet, amelyet előtte az emberi jog biztosítékaként megfogalmazott.

A progresszívek közös álláspontja: az emberi jogok metafizikai eszményének elvetése és egy racionalizált világ víziója, ahol csak kötelességek léteznek. A kormány hatalma nem korlátozható, még az egyéni jogok által sem. Ez a Törvény Uralmának elvetése, amely diktatúrához vezet.

 

VII. A gazdaság ellenőrzése és a totalitarizmus

„A gazdaság termelésének ellenőrzése magának az emberi életnek az ellenőrzése” – mondja Hilaire Belloc. Az irányított gazdaság diktatórikus. Sokan azt hangoztatják, a gazdasági élet felett gyakorolt teljhatalom csupán másodrangú, alacsonyabb rendű dolog felett gyakorolt hatalom és nincs hatással az élet fontosabb területeire. Ez tévedés; nincs önálló „gazdasági motívum”, nincsenek tisztán gazdasági célok. A gazdasági nyereség vagy veszteség alapján el tudjuk dönteni, hogy szükségleteink és vágyaink közül melyekre gyakoroljunk hatást. Ám valóban vannak fontosabb dolgok is az életben, ezekhez mérten gazdasági ügyeink „piszkos anyagiaknak” tűnhetnek, és ez sokakban azt a látszatot keltheti, hogy ettől már nem érinti a gazdaság életünk alapvető értékeit. Az igazság azonban az, hogy ha gazdasági életünket ellenőrzik, ráadásul jóváhagyásunk nélkül, akkor mindig ellenőrzésnek leszünk kitéve. A hatalom azon eszközök elosztását is felügyelné, amelyek életünk szempontjából kevésbé marginálisak, mint a gazdaság. Döntene arról, melyik szükségletünket elégíthetjük ki és melyeket nem.

Az egész rendszert irányító kéz tulajdonképpen monopólium. Ha nem hajlandó kívánságainkat teljesíteni, nincs kihez fordulnunk. Egy ilyen államhatalom megszabhatja, milyen termékekhez és szolgáltatásokhoz juthatunk hozzá és irányíthatja ezek elosztását is. Fogyasztásunk ellenőrzése tehát a termelés és az árak totális ellenőrzéséből és azok mértékének önkényes befolyásolásából következik. Ráadásul fogyasztói helyzetünk mellett még a termelői helyzetünket is befolyásolná a hatalom. A nem totalitárius rendszerekben létrejöhet a foglalkozás szabad megválasztásának elvi alapja – noha még a leggazdagabb országokban is igen korlátozott –, de a totalitárius államokban még ez az elvi választási lehetőség sem adatik meg. A lehetőségek körét garantáló intézkedések ellentétesek a totalitárius tervezéssel. A tervezés által az egyén puszta eszköz lesz, hiába mondják az ellenkezőjét: a „társadalom jóléte” eszközként sorolja az egyént oda, ahová kedve tartja.

Csupán vágyálom, hogy nem létezik gazdasági probléma és ezáltal nem kerülünk olyan szituációba, hogy választanunk kelljen. Aki potenciális bőségről beszél, az nem a valóság talaján áll. Noha a politikai szabadság értelmetlen a gazdasági szabadság nélkül, e gazdasági szabadság nem lehet azonos a gazdasági gondoktól való megszabadulással, mert ezzel a választás szükségszerű terhét és hatalmát is elvennék az egyénektől.

 

VIII. Ki, kit ellenőriz?

A versennyel szemben támasztott kritika annak „vakság”, noha emlékezzük rá, az igazság görög istene is vak. Itt nem az abszolút jogosságon alapuló egyenlőség és a véletlenen alapuló jó- és balsors között kell választanunk, ahogyan e kritika beállítja, hanem aközött, hogy csupán néhány ember akarata döntsön arról, hogy ki mihez juthat hozzá, vagy mindez a képességektől és az előre nem látható következményektől függjön. Tény, hogy a verseny esélyegyenlőtlenséget teremt, de még a kevésbé sikeres, szegény emberek is sokkal szabadabbak, mint egy totalitárius állam jómódú polgárai. A szocialisták azzal kapcsolatos igazságtalanság-érzése, hogy másnak több van, ahhoz vezet, mégpedig eléggé logikátlanul, hogy akkor minden termelőeszköznek csupán egy tulajdonosa legyen, mégpedig az állam. Elfeledkeztünk arról, hogy milyen a szabadság hiánya és hogy a magántulajdon rendszere jelenti a szabadság legfontosabb biztosítékát még a nincstelen számára is, hiszen a termelőeszközök feletti uralom itt nem összpontosul egy kézben. Marx tudta, írja Max Eastman, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus előfeltétele a demokratikus szabadságjogoknak, mégsem tűnt fel számára, hogy ezek a jogok is eltűnnek a szabad piac felszámolásával.

Egyenlőtlenségek mindig is lesznek; a jövedelmek meghatározása a tervgazdálkodásban sem teremthet egyenlőséget, így aztán könnyebb elviselni ezt egy olyan társadalomban, amely nem tervezésen alapul. Egy kormány sem tud mindenki helyzetéért felelősséget vállalni. A totalitárius államokban ezért az egyének megfelelő helyzetének kérdése központi probléma, erre utal Lenin jelmondata: „Ki kit győz le?” De milyen eszme vagy elv alapján járjon el az államhatalom? Az egyetlen, amely helyes választ ad: az egyenlőség elve. Ez azonban a szocializmus esetében nem az abszolút egyenlőséget jelenti, hanem csupán „nagyobb egyenlőséget”, tehát olyan célt, amely felé törekedni lehet.

Elképzeléseink az igazságos árról vagy a tisztességes bérről mind abból a kívánalmunkból fakadnak, hogy a kompetitív rendszerhez képest társadalmunk a nagyobb megelégedés irányába mozduljon el. Ha azonban a szabad verseny eltűnne, e kívánalmak is eltűnnének, hiszen fogalmai a kompetitív rendszeren alapulnak. Ha csupán egy maréknyi ember szabja meg mindezeket a feltételeket, nem kétséges, hogy a társadalom aláveti-e magát nekik, vagy a totális ellenőrzésnek alávetett társadalom szabad marad-e.

A szocialisták saját világnézetük alapján létrehozott tömegmozgalmaikkal megteremtették az indoktrináció legtöbb eszközét, és ebben megelőzték fasiszta és náci riválisaikat: élen járnak lelkes tagjaik egész életének és mindenféle tevékenységének teljes ellenőrzésének a kialakításában. A munkát és a magánéletet ugyanúgy kontroll alá vették, mint a szabadidős tevékenységeket. Létrehozták a „mozgalmi embert”; a Hitlerjugend vagy a Kraft durch Freude a bevett szocialista módszer koppintása csupán.

A szocialista mozgalmak egy adott csoport jogait helyezi előtérbe. Hogy tömegmozgalmakká váljanak, természetes, hogy a nagyszámú kétkezi munkások lesznek a megszólítottjai. A munkásmozgalmak közti viszony ugyanakkor egyáltalán nem harmonikus, hiszen előbb-utóbb kiütközhetnek bizonyos érdekellentétek. Továbbá jelentős osztályok „a kapukon kívülre szorultak”, akik szemében a mozgalmakban a kizsákmányoló csoportok vesznek részt.

A demokratikus országokban indult szocialista mozgalmak átvettek bizonyos liberális elveket, míg a fasizmus egy szabályozott társadalom élményéből született; felismerte, hogy a nemzetközi szocializmus eszményei összeegyezhetetlenek és tisztában volt ezen illúziók megvalósíthatatlanságával.

 

IX. Biztonság és szabadság

A biztonság lehet a mindenki számára hozzáférhető, korlátozott biztonság (pl. súlyos fizikai nyomorral szemben), vagy pedig az abszolút biztonság (pl. egy adott helyzet vagy életszínvonal), amely viszont nem mindenkit illet meg. A kapitalizmus az általános szabadság veszélyeztetése nélkül szavatolhatja és szavatolja is a biztonság első fajtáját. Habár igaz, hogy számos probléma (pl. a munkanélküliség) megkövetel bizonyos fajta tervezést, ez nem jelenti azt, hogy a tervezésnek a piac helyébe kelljen lépnie.

A biztonság érdekében való tervezés olyan mechanizmusokat akar kiküszöbölni, amelyek a kompetitív rendszerben nap mint nap előfordulnak (pl. a gazdasági veszteségtől való védelem). Ez a szisztéma viszont aláássa az emberek szabadságát. Kétségtelen, hogy pl. az elszegényedés sérti az emberek igazságérzetét, de be kell látni azt is, hogy amennyiben az ember szabadon megválaszthatja foglalkozását és nem irányíthatja ebben az állam, akkor az ebből fakadó előreláthatatlan helyzetekért sem lehet képes vállalni a felelősséget (habár lépéseket azért tehet, mint ahogy tesz is). Az állandó jövedelem biztonsága csak a munka szabad megválasztásának a felszámolásával teremhető meg. Továbbá a javadalmazás ekkor elveszítené kapcsolatát a tényleges hasznossággal. Ráadásul mivel nem a munkavállaló nyer vagy veszít az állásban maradással vagy a váltással, nem is ő hozhatja meg ezzel kapcsolatban a döntést. Továbbá: nem lesz érdekelt abban, hogy munkáját minél hatékonyabban elvégezze. Ez a biztonság: a kaszárnyák biztonsága, ahol a munkát és a munkást ugyanúgy a hatalom jelöli ki, mint a tervezés társadalmaiban. Hogy milyen lenne az, ha a társadalom egy effajta gépezetként működne, elég, ha Spártára vagy a náci Németországra gondolunk.

Egy szabad társadalomnak igen kevés tagja kívánná a biztonság ily magas árát megfizetni. Az olyan szólamokkal, amelyek az árak vagy a bérek „stabilizálásáról” szólnak, lényegében a szabadságot akarják feláldozni a biztonság javára. A gazdasági kockázatokat becsmérlő szocialista tanítás tüzére csak olajat öntött a média, amely a gazdasági rendszer profitcsinálását erkölcstelen dologként ábrázolta.

A függetlenség eszménye feletti győzelmet Németországban az is segítette, hogy a polgári életet felülről szervezték, a jövedelmet és a státuszt az élet minden területén jelen lévő valamely hatóság írta elő és garantálta. Ez a nagymértékű függőség a biztonság választására ösztönözte az embereket a szabadság rovására. A szabadság ott szánalomra méltó jelenséggé vált, amelyet feláldoztak a „kifizetődőbb” gazdasági struktúra javára.

A szabadságnak ára van: nem jár teljeskörű biztonsággal. A szabadság megőrzéséért olykor súlyos anyagi áldozatot kell hoznunk. Benjamin Franklin írja: „Nem érdemelnek sem szabadságot, sem biztonságot azok, akik lényegi szabadságukat feladnák egy kevés átmeneti biztonságért.”

Sokat hangoztatott vélemény, hogy a totalitarizmusok legvisszataszítóbb vonásai a gazemberek hatalomra kerülésének következményei. Az apologéták azt hangoztatják, a totalitarizmus jóra és rosszra egyaránt felhasználható, minden a diktátor jellemétől függ.

 

X. Miért a legrosszabbak jutnak a csúcsra?

Nyomós érvek szólnak azonban amellett, hogy ezeknek a rendszereknek a legrosszabb vonásai nem melléktermékek, hanem szükségszerű következményei magának a totalitarizmusnak. Nem véletlen, hogy egy totalitarizmus felé mozduló államban a gátlástalanok a legsikeresebbek. Egy diktátornak figyelmen kívül kell hagynia az erkölcsöt, máskülönben kudarcot vall. Óriási szakadék tátong a liberalizmus és a kollektivizmus egész morális légköre között. Az is megállapítható, hogy a kollektivizmussal létrejövő erkölcs is teljesen más lesz, mint az a morális felfogás, amellyel magának a kollektivizmusnak a bevezetését követelték.

Ahhoz, hogy kialakítsanak egy totalitárius rendszert, a vezetőnek először egy csoportot kell maga köré gyűjtenie, amelynek a tagjai önként alávetik magukat a totalitárius fegyelemnek. A régi szocialista pártokat ebben demokratikus eszményeik korlátolták, nem voltak eléggé kegyetlenek. Abban reménykedtek, többségi egyetértés jön létre a társadalomban, amely alapján cselekedhetnek. Az effajta nagyszámú, erős, egységes nézetet valló csoportokat nagy valószínűséggel mindenhol a legrosszabb elemek hozzák létre. A magas intelligenciával rendelkező, önálló egyének nézetei és ízlése differenciált – a legnagyobb csoportosulás, ahol nagyszámú értékbeli hasonlóságok jönnek létre, a primitívebb, alacsonyabb mércével mérő emberek közt található. A diktátor azonban hívei számbeli növelésére kényszerül. Ezért el kell csábítania azokat az engedelmes és becsapható embereket, akik híján vannak önálló meggyőződésekkel, akik kész elfogadni értékrendszereket. A harmadik mozzanat a demagóg azon törekvése, hogy a megszerzett tömegeket egységbe kovácsolja, például egy ellenségkép felvázolásával. Németországban a zsidók lettek az ellenség, ráadásul a zsidókban mint a kapitalizmus képviselőit látták. Nem nézték jó szemmel, hogy mint idegenek, nem alacsonyabb rendű szakmákban helyezkedtek el, az irigység, az idegenkedés gyűlöletbe csapott át.

A kollektivista politika nacionalistává válásakor figyelembe kell azt a problémát vennünk, hogy nehéz olyan kollektivista programot kialakítani, amely ne csak egy csoportra, itt nemzetre korlátozódjék. Egy világméretű kollektivizmus elképzelhetetlen. A tőkét nem az emberi nemhez, hanem egy adott nemzethez tartozónak tekintik. Ennek az egyenlő módon való felosztása is csak egy nemzeten belül történhet. A szocializmus, míg elméleti, internacionalista, de amint gyakorlativá válik, erőszakos nacionalizmus lesz belőle. A nemzetköziség alapvetően individualista fogalom, a kollektivizmus viszont közösségben gondolkodik. Az e csoportok közti külső kapcsolat csak hátráltatja a tervezést, így nem véletlen, hogy a legtöbb tervező harcos nacionalista.

A kollektivizálás során egy kézbe összpontosuló hatalom nem egyszerűen az addig elosztott hatalmak összege lesz. A kompetitív rendszer az egyetlen, amely képes ezt az abszolút hatalmat olyannyira felosztani, hogy minimálisra csökkenjen az embernek az ember feletti hatalma. A gazdasági és politika célok elválasztása az egyéni szabadság garanciáját adja. A gazdasági hatalom felváltása politikai hatalommal olyan abszolút hatalmat ad a kollektivizmus vezetője kezébe, amely elől senkinek sincs menekvése – e függőség megkülönbözhetetlenné válik a rabszolgaságtól.

Amikor az egyének alávetik magukat a csoport uralmának, asszimilálódnak és adaptálódnak annak értékrendjéhez, az egyéni lelkiismeret elfojtódik; senki nem fordul önmagához tanácsért. Egy ilyen csoport esetében kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán erkölcsről. A legmagasabb rendű etikává itt „a cél szentesíti az eszközt” válik, amely viszont az individualista etikában minden erkölcsiség tagadását jelenti.

Sokak számára úgy tűnik, a németekből bizonyos erények, mint például a más egyénekkel és nézetekkel szembeni tolerancia, a szellem függetlensége, a gyengékkel szembeni figyelmesség, a szívélyesség, a humorérzék stb., hiányoznak. Ezek az erények a katonai típusú és kollektivista rendszerekben rendre elenyésznek. Ahol az egyén csupán eszköz egy „magasabb cél” elérése érdekében (például az öregek vagy az elmebetegek legyilkolása az ésszerűség nevében), ott effajta erényeknek nincs helyük. A totalitarizált tömegember számára nincs saját erkölcsi rendszer, mindig a hatalom mondja meg számára, mi a helyes és mi nem az. A totalitárius gépezetekben az aljas és gonosztevő emberek számára nagyszerű lehetőségek ajánlkoznak. Számos olyan pozíciót kell ezekben a társadalmakban ellátni, amelyeknél kegyetlenkedést, félrevezetést, gyilkosságokat kell bevetni (SA, SS, Gestapo, koncentrációs táborok stb). Nem gyengéd szívű, erkölcsös emberek töltik be ezeket a posztokat.

 

XI. Az igazság vége

A totalitárius államhatalomnak rá kell vennie az embereket, hogy magukévá tegyék a hatalom által kijelölt célt. Mindezt a propagandagépezet segítségével érik el. Ezekben az országokban a propaganda nagysága és jellege eltér a szabad országokéhoz képest. Itt ugyanis aláássák az embereknek az igazság iránti tiszteletét. Nem csak véleményt, hanem a tények sajátos értelmezését is a befogadó fejébe kívánják verni. E sajátos értelmezések végül tudományos elméletekké válnak, amelyek doktrínája az élet minden területe felett uralmat gyakorol.

A propaganda elhiteti az emberekkel, hogy az általa képviselt értékek azok az értékek, amelyeket maguk az egyének is vallottak, csak korábban nem értették meg teljesen. A totalitárius államokban is korlátozás nélkül használatos a „szabadság” szó, de teljesen átírt fogalmi tartalommal. E jelentéstorzulás az olyan szavak esetében is végbement, mint az „igazság” vagy a „jog”. A totalitárius rendszer az ott élők nyelvét is megmérgezi.

A feladat neheze nem az, hogy a nagy többséget meggyőzzék – emellett a kritikai érzékkel rendelkező kisebbséget el kell hallgattatni. Minden nyilvános kritikát és kételyt el kell nyomni, mert az aláássa azokat a szent célokat, amelyeket elvileg mindenkinek vallania kellene. A médiában és az oktatásban csak a hatalom által elfogadott nézetek hangoztathatók; a kedvezőtlen összehasonlítás ugyanúgy cenzúrázott, mint a kétely vagy a magánvélemény. A szabályozás a tudományt is eléri, a jog, a történelem és más egyéb tudományát is a maga képére formálja. Még a legelvontabb területeken – a kvantummechanika, a biológia, a statisztika stb. – is az átpolitizáltság figyelhető meg.

A totalitarizmus elítél minden önmagáért való vagy cél nélküli emberi tevékenységet. A művészetnek és a tudománynak már nem az igazságot, hanem az állam céljait kell szolgálnia. Az igazságot már nem kell megtalálni – azt már a hatalom hozza létre és nyújtja át az alávetetteknek.

A legszörnyűbb: a szellemi szabadság megvetése, amely a liberális demokráciák gondolkodói közt is sokakban megnyilvánul. Nem csupán nem tekintik elítélendőnek az elnyomást, hanem még követelik is.

Igaz azonban, hogy a gondolatszabadságra a társadalmak egy csekély kisebbségének van igénye; a tömegek ritkán képesek a független gondolkodásra, nekik meg kell mondani, miben kell hinniük. De milyen jogon nevezi ki magát bárki is arra, hogy az ő saját eszmevilágához igazítsa a társadalmat? Az individualizmus éles ellentéte az effajta intellektuális önhittségnek.

 

XII. A nácizmus szocialista gyökerei

A nemzetiszocializmus intellektuális háttérrel rendelkezik. Az alapvető doktrínáit létrehozó emberek kegyetlen és könyörtelen következetességgel fejlesztették ki. Th. Carlyle, H. S. Chamberlain, A. Comte és G. Sorel is közéjük tartozik. Az a támogatás, amely a nácikat hatalomra segítette, szocialista táborból érkezett. A marxizmusban nem a szocializmussal, hanem a benne található liberális elemekkel álltak szembe. A jobb- és baloldali antikapitalista, radikális, konzervatív és antiliberális fúziójából született meg a diktatórikus Németország.

A szocializmusból kialakuló nacionalista szocializmus folyamatnak legjellemzőbb képviselője a marxista professzor, W. Sombart volt. A háború számára valamiféle heroikus életmód, a német kezdetektől fogva hadviselő nép. Sombart kirohanásainál mérsékeltebben és ezáltal hatékonyabban tevékenykedett egy másik professzor, Johann Plenge. Kezdeti liberális gondolati elemei 1918-ra teljesen kivesznek írásaiból, helyettük a szocializmus és a könyörtelen hatalmi politika válik eggyé filozófiájában. A gazdasági szervezés alkotmányának új, német módja, írja, a Földön ismert legmagasabb rendű államelméleti forma. Plenge nézeteinek számos követője akadt a német tudósok körében is. Wilhelm Ostwald kémikus szerint a német faj a legmagasabb rendű szervező, amelynek joga van egész Európát megszervezni.Walter Rathenau közgazdász is jelentős helyet érdemel a náci eszmények kibontakozásának történetében. Friedrich Naumann munkája a legolvasottabb háborús könyv volt Németországban.

Plenge és Lensch hatása kimutatható a nemzetiszocializmus közvetlen mestereinek a munkáiban is, mint O. Spengler vagy A. M. van den Bruck. A liberalizmus számukra maga az ősellenség.

 

XIII. A közöttünk élő totalitáriusok

Országunk számos vonása tipikus, 20-30 évvel ezelőtti németnek számít. A jobb- és baloldal nézetei konvergálnak egymással, és együttesen állnak szemben a liberalizmussal. Anglia sok tekintetben halad előre sikeresen a német úton. A régi kor liberálisai, Lord Morley vagyLord Acton a mai közönség számára régimódi viktoriánusokká váltak. Lord Keynesnek a német ipar militarizációjáról szóló leírása szembeötlően alkalmazható annak a feltárására, hogy a kortárs angol irodalom leginkább elhírhedt nézeteiben lappangó eszmék mennyire hasonlatosak a németekéhez.

A totalitarizmus eszméi mellett annak több elve is egyre népszerű. Azok is ajánlgatják figyelmünkbe Hitler könyveit, akik egyébként Hitler halálos ellenségei. Gyakran igen művelt és okos emberek írnak olyan idealista műveket, amelyekkel a totalitarizmus útját egyengetik csak. Az első példa E. H. Carr professzor, aki olyan realistának vallja magát, akik az erkölcsöt a politika függvényévé teszi. Carr szerint Anglia rossz oldalon harcolt az I. Világháborúban. Ami akkor német nézetnek számított, az most Carr hitvallásához tartozik. Németország vezetése alatt a Kelet jelenleg szocialista forradalmat vív a liberális Nyugattal szemben. A totalitarizmus irányában ismerték fel a világ mozgásának helyes irányát, nekünk pedig „meg kell hajolnunk előtte vagy elpusztulunk”. Carr nem közgazdász, gazdasági érvei nem állják ki egy komolyabb szakmai vizsgálat próbáját, írásából csupáncsak a mély ellenszenve érződik ki a liberális közgazdászokkal szemben.

A társadalom „tudományos” megszervezéséért agitáló tudósok kivételes hatást gyakoroltak Németország közéletére. Számos tudós önként állt Németországban a totalitárius hatalom kiépítőinek szolgálatába. Különösképp a természettudósok és a mérnökök voltak a legkészségesebbek. Emlékezzünk arra, mit ír Julien Benda: az, hogy a tudomány minden területen irányadó volna, veszélyes babona. Vessük ezzel össze dr. C. H. Waddington egy írását, amelyben a tudósok nagyobb politikai hatalmáért emel szót. Mindezt arra alapozza, hogy szerinte a tudomány képes erkölcsileg megítélni az ember viselkedését. Más írásai a tervezés mellett agitálnak, ám társadalmi-gazdasági érvei sematikusak, alaptalanok. Meggyőződését jelentős mértékben az a mítosz alakította ki, hogy a tudomány már felfedezte az elkerülhetetlen történelmi tendenciákat, amelyek a marxi filozófiából vezethetők le.

Angliában számos mozgalom szerveződött a szocialista berendezkedés céljából. Együttesen, összehangoltan támogatják az ipar monopolszerű szervezését. Veszélyességük nem csökken attól, hogy nem totalitarizmust, hanem csupán korporatív társadalmat akarnak létrehozni. Szűklátókörű, illuzórikus elképzeléseket hangoztatnak.

A monopólium hívei a közvélemény szemében legitim érveket hoztak fel ügyük mellett, többek közt azzal, hogy más csoportokat is részesedni engedtek az ebből fakadó haszonból. A monopóliumok ellen hozott rendszabályok, például a nyereségük megcsapolása éppen hogy a monopóliumok megmaradásában tett sokakat érdekeltté, nem beszélve arról, hogy a monopolhelyzetből fakadó nagyobb bérek hangoztatása a versennyel szemben kifejtett baloldali propaganda által széles támogatást nyertek.

Az amerikai állam ezzel szemben erős ellenőrzés alá veti a magánkézben működő monopóliumokat. Ezek a monopóliumok gyakran csupán azokra a szférákra korlátozódnak, ahol létük elkerülhetetlen. Szomorú látni, hogy ellenben Angliában a Munkáspárt a versenyellenes tanítások hatása alá került, és ezáltal olyan politikát támogat, amely a demokrácia szétrombolását akarja elérni.

 

XIV. Anyagi feltételek és eszmei célok

Nemzedékünk kevésbé törődik annyira a gazdaság elméleteivel, mint elődeink. Nem hajlandó elismerni semmiféle akadályt, amely a szükségletek teljes kielégítésének útjában áll. A világ viszont bonyolultabbá vált, és látni, keresni kell a komplex összefüggések okát és működési elveit. Ha ezek a problémák rejtve maradnak, könnyen bedőlhetünk annak, akik oly pofonegyszerű magyarázatokkal állnak elő. Be kell látni például, hogy egy szabad társadalomban egyetlenegy cél sem gyakorolhat teljes körű doktrínát a többi felett, főleg békeidőben nem. Ilyen cél a munkanélküliség teljes felszámolásának igénye is. Ha nem erőszakkal, a tervezés eszközével kívánná az állam megakadályozni, akkor csupán félmegoldásokhoz tud folyamodni.

A háború után különösen nagy szerep jut majd a bölcsességnek, hiszen egy sor gazdasági jellegű probléma is a nyakunkba fog hullani. A szegénységet például ne újraelosztással, hanem a nemzeti jövedelem növelésével orvosoljuk. A korábbi színvonal helyreállításához és növeléséhez különösen fontos lesz, hogy erőforrásainkat a gazdaságunk növekedéséhez a legnagyobb mértékben hozzájáruló területekre csoportosítsuk. Az a látszólag nemes jelszó, hogy „Pokolba a gazdasággal, építsünk inkább egy tisztességes világot!”, felelőtlenség.

Az erkölcs egyéni viselkedési jellegű; a morál csupán ott létezhet, ahol az egyén szabadon hozhat döntéseket, és csakis ekkor lehetséges az erkölcsi érzék növekedése. A kollektivizmus minderre romboló hatást fejt ki. A manapság oly lekicsinyelt értékek – a függetlenség, az önállóság, a kockázatvállalási hajlandóság – az individualista társadalmak alapértékei. A kollektivizmus úgy veri szét mindezeket, hogy tátongó űrt hagy a helyükön. Egyre csökken azoknak az eszmei sarokpontoknak a száma, amelyekhez még a legelvetemültebb tervező sem mer hozzányúlni. Sajnos a tisztesség, a lelkiismeretesség kihullott ezen fogalmak közül. Az a német vagy olasz, akik tudatát a kollektivizmus propagandája fertőzi, már el is felejtette ezen fogalmak egykor volt nemes jelentéseit.

 

XV. A nemzetközi világrend kilátásai

A világ leginkább a nemzetközi viszonyok terén fizet drága árat azért, mert elfordult a liberális eszményektől. Kevesen tanulnak e leckéből. Manapság a tartós béke fenntartására csekély esély kínálkozik. Azért a németek robbantották ki a háborút, mert ők érték el elsőként annak az útnak egy kritikus pontját, amelyen Európa számos más országa is halad.

Nem igaz, hogy a gazdasági tevékenységek nemzetközi méretű irányítása könnyebb és kevesebb politikai nehézségeket vetne fel, mint a nemzeti irányítás. Ezzel csupán azt érnék el, hogy a helyi szintű problémák nemzetközivé duzzadnának. A méretek növelésével az erőszak és a kényszer nagysága is növekszik. Ráadásul egy ország népét kevésbé lehet rávenni arra, hogy hozzon áldozatot egy másik ország népéért. Melyik angol fogja helyeselni például, hogy a spanyol vaskohászat elsőbbséget élvez a walesihez képest? Félelmetes, hogy azok az eszmények, amelyek megvalósítása erőszakhoz vezetne, a legnagyobb ártatlanság felhangjával fogalmazódnak meg, így még a tisztességes ember számára is elfogadhatónak tűnnek.

Egy tervezéssel összefogott nemzetközi rendszerben a gazdagabb országok állandó gyűlölködésnek és irigykedésnek lennének kitéve főleg a szegény országok közt. A gazdasági érdekütközések egész népek közti viszályokat szülnének.

Az életszínvonal kiegyenlítése érdekében való tervezés, amelyről oly sokan álmodnak, szükségszerűen rangsorolással kezdődnének, amely során egyesek előbbre kerülnének másokhoz képest. Semmiféle alap nincs azonban arra, hogy el tudjuk dönteni, kinek az érdekei a sürgetőbbek. Végül aztán mindenki joggal érezheti, hogy rosszul megy a sora. Bármilyen döntés szülessék is, mindig lesznek olyanok, akik ezt az igénybesorolást igazságtalannak érzik majd. Az emberi természetet nem lehet egykönnyen megváltoztatni.

A gazdaság tervezése nem pusztán technikai feladat. Akik alávetik magukat a tervezésnek, azok a saját életük feletti legátfogóbb hatalomnak vetik alá magukat. Akik a nemzetközi tervezést hirdetik, szembeötlően érzéketlenek a kis nemzetek egyéniségeinek és jogainak a kérdésében. Ellenben, szükség van olyan politikai hatóságra, amelynek ugyan nincs hatalma arra, hogy a nemzetek teendőit előírja, de vissza tudja őket tartani a káros fellépésektől. A békés viszonyok fenntartásához szükséges jogosítványokkal kell egy ilyen testületet felruházni, lényegében a liberális laissez-faire hatalmi jogosítványaival. Úgy tűnik, a föderációs elv a legjobb társulási forma, amely képes a nemzetközi rendet létrehozni anélkül, hogy megszorítaná a függetlenség jogos vágyát. A föderációval létrejöhet a Törvény Uralma nemzetközi szinten is. Ez nem az államok laza szövetsége, vagy az államok felett álló állam, hanem szabad emberekből álló nemzetközi közösség.

 

Az a vezérelv, hogy az egyetlen progresszív politika az egyén szabadságát erősítő politika, nem elavult, 19. századi eszmény.

Szólj hozzá!

Címkék: politika történelem filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr882339970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.