2010.10.04.
18:38

Írta: somogyig

A tragédia születése: Dionüszosz és Zarathusztra

1.

Az igazán fontos és eredeti filozófusok művei között mindig találhatók olyan gondolatok, amelyek a tudóstársadalomban kiverik a biztosítékot. Az ész antinómiái Kant kritikai filozófiájában, Schelling mitológiafilozófiájának az a megállapítása, amely szerint a kinyilatkoztatás előtti sokistenhitű vallások istenei lényegében egymásra épülő, egymás után megmutatkozó Ugyanaz potenciái, és még sorolhatnám, már-már paradigmaváltó újítást, filozófiai kastélyforradalmat (á la Thomas Kuhn) robbantottak ki. Eme filozófusok sorából Friedrich Nietzsche sem kivétel.

A Tragédia születése [a zene szelleméből], avagy görögség és pesszimizmus című filológiai–filozófiai művétől egész filológus-generációk tépik a hajukat, hogy joggal-e, az kérdéses. A mű megjelenése után a filológusok szóhoz sem jutottak a döbbenettől. Nietzsche amúgy is a legtöbbször félremagyarázott, átideologizált, ateistának, fasisztának, felforgatónak, fajankónak kikiáltott gondolkodónak tekinthető. A világ legkönnyebben megsérthető lelkei, a keresztények kétszáz éve duzzognak Nietzsche „Isten halott” és a keresztényeket nihilista csőcseléknek minősítő kijelentése miatt. Az utánuk jövő, második legkönnyebben megsérthető tudósok, a filológusok pedig azt nem heverik ki, ahogyan Nietzsche A tragédia születésében felvázolta az apollóni és dionüszoszi ellentét szintézisét.

 

2.

Nem vagyunk még túl messze Nietzsche ifjúkori időszakától, amely alatt a Mi, filológusokat és Korszerűtlen elmélkedéseit írja. A filológia módszereiről írt befejezetlen kritikája már potenciálisan magában foglalja nem csak szakmájának elveivel, hanem általában a kor tudomány- és művészetfelfogásával való szakítást. „Nem akarok korszerű lenni”, vonható le négy korszerűtlen elmélkedéseinek summázataként. Nietzsche útkeresése Wagner- és Schopenhauer-imádatával kezdődik. A tragédia születésében oldalakat idéz A világ mint akarat és képzetből. Sajnos nem ismeri (nem ismerheti) Kierkegaard művét, a Vagy-vagyot, pedig pesszimizmusban (akaszd fel magad, megbánod, ne akaszd fel magad, azt is megbánod; vagy felakasztod magad, vagy nem akasztod fel magad, megbánod…) a dán filozófus sem szűkölködik. Annyi bizonyos, hogy A tragédia születése után elege lesz családja hölgytagjaiból, elege lesz Schopenhauerből, Wagnerből, és úgy általában az egész német nemzetből, annak művészetéből, a kereszténységből pedig végképp.

A különösen kritikus hangnem, amelyet a filológia konzervativizmusával szemben táplál, végigvonul mind a négy korszerűtlen elmélkedésen. Undorodik a nyárspolgártól, a „ressentiment”-tól, az egész német szellemtől, és habár expressis verbis nem mondja ki, hiszen itt még nem szól a mű az emberiség semmiféle fejlődéséről, A tragédia születésében már a dionüszoszi ember, az „emberibb ember” előképe is megszületik.

A tragédia születése szakítás a kor filológiai paradigmáival. Revízió alá kerül Winckelmann azon felfogása, amely szerint a görög művészet kivételes szépségének titka a nemes egyszerűség és a csendes nagyság: az a derű, amely harmóniává lényegíti át a diszharmóniát. Nietzsche a klasszikus eszményt átértékelve, az apollóni és a dionüszoszi jelleget, vagyis a képalkotó és a nem szemléletes művészet kettőségét teszi meg a görög művészet fejlődésének alapvető paradigmájává.

Dionüszosz. Az istenség taglalása nem idegen a német filozófiatörténetben. Schelling mítoszfilozófiájában különösen fontos helyet foglal el: a filozófus szerint Dionüszosz nélkül nincs mitológia. A szamothrakéi istenségekről című művében azt írja, Dionüszosz (Bacchus) is egy azon istenek sorában, akik lényegében különböző korszakok és potenciák megfelelői. Dionüszosz itt a szellemvilág ura. Az ezoterikus isteni tanítások, a misztériumok (dionüsziák) főalakja is ő. Három alakban jelenik meg a mitológiai tudatban, három potenciája, Zagreusz, Bacchus és Jakhosz rendre a múlt, a jelen és a jövő egy-egy alakja. Aki számunkra most fontos, az Dionüszosz–Bacchus. Schelling szerint a jelen potenciája közvetít szellem és lélek közt, és kilép az alvilágból, ő lesz a szőlő és bor istene. Ahogyan később Nietzsche, Schelling is ír Dionüszoszról, mint amely elve a mámor és a vad orgia. Krisztus személyével való azonosítása, amely a kor divatja, éles ellentéte Nietzsche felfogásának. Sokan Krisztusban vélik a dionüszoszi elvet reinkarnálódni – Nietzschénél pontosan az ellenpárja, Apollón születik újjá a Megfeszített képében. De ne siessünk előre, nézzük, mint ír Nietzsche Dionüszoszról.

Az életösztön, amely a morál ellen való fordulás, minden, ami keresztényellenes – „ki nem ismerné az Antikrisztus igazi nevét? – (…) úgy hívtam, hogy dionüszoszi." [i]

Dionüszosz képviseli Nietzsche számára mindazt, amelyről csak úgy süt, hogy életteli. Az élet izzása indulatokban, gerjedelmekben, a teljes irracionalitásban mutatkozik meg, perzseli az embert a bacchanáliák és orgiák közepette. Totális mértékfelettiség, titáni és barbár potencia ez a mámor – Kanttal élve a fenséges, amely a dionüszosziban megmutatkozik. Hogyan közelíthető meg ez az állapot? „Narkotizáló italok hatására, amiről minden természeti ember és nép himnuszokban szól, vagy a tavasz ellenállhatatlan, az egész természetet érzéki gerjedelmekkel átható közeledtére ébrednek fel azok a dionüszoszi izgalmak-indulatok, melyeknek fokozódása közepette a szubjektív elenyészik és teljes önfeledtségbe merül. (…) Szabad ember most a rabszolga, leomlik most valamennyi merev, ellenséges határ, amit ember és ember közt a szükség, az önkény (…) emelt. (…) Mintha Mája fátyla szétszakadt volna.” [ii]

Ez a görögök Dionüszosza – a bor és mámor megtestesítője, aki értett a mezőgazdasághoz és termékenységet hozott. Ő volt a görög színjátszás patrónusa is. Gyakran ábrázolták tigrisek vagy párducok húzta szekéren, amint kísérete körülötte táncol. Fején szőlőlevelekből font koszorú volt, a kezében borospoharat tartott.

 

3.

Visszatérve a nietzschei görög művészet paradigmájához: az apollóni az álom, a dionüszoszi a mámor birodalma. Mindkettő túl van a köznapi valóságon és annak színlelt megjelenítésén. A fényes és bölcs, ám ugyanakkor hideg, kimért, végletekig tudatos Apollón a látszatteremtés és a plasztikus formaadás istene; a megittasultan tántorgó Dionüszösz a látszatokat és a formákat bontó, magával ragadó zenéé. Az egyik az olimposzi istenekhez méltó és a harmónia patrónusa, a másik jószerivel barbár, alvilági erőket felszabadító hatalom: életeleme a mértéktelenség. Apollón etikai istenség: a mértéket követelő racionalitás. A Dionüszosz által pártfogolt művészetben az emberi létezés éjszakai oldala, az ösztönéletnek az ész által be nem világított mélysége fejeződik ki. S ahogyan a görög művészet csak az apollóni és a dionüszoszi elv sajtos együttműködéséből vált esztétikai eszményképpé, úgy a kultúra előre vitele is csak filiszteri optimizmus meghaladásától remélhető. A fiatal Nietzsche elsősorban még Wagner zenedrámáiban vélte felfedezni a reménysugarat, amely bevilágítja a jelen mélyre süllyedt művészetének égboltját.

Nietzsche gondolatainak nem érdektelen következménye, hogy elutasítja az esztétikumnak a moralizáló magyarázatát. Dionüszoszban nincs semmi morális. Ahogy a szerző írja, mind a zene, mind a tragikus mítosz egyformán a nép dionüszoszi képességének kifejeződése: a két művészeti forma egymástól elválaszthatatlan. Miért kellene a műalkotás kritériumává tenni a moralitást (lásd Schelling)?

Hogy melyik fél pártját fogja Nietzsche, az könnyen kitalálható. Habár Dionüszosz és Apollón szintézise az, amely kiadja a görög tragédiát, Nietzsche rögtön Dionüszosz oldalára áll, Apollón pusztán Dionüszosz létezésének egyik eleme, kivetülése lesz – „kártékony inverzió”, amely elvezet a szókratészi majd platonikus filozófiához, ezután pedig a megvetett kereszténységhez, amelyekben Nietzsche a „normális” azaz ösztönös, egészséges, kegyetlen és vágyak által hajtott ember bukását, a gyűlölt teoretikusság megszületését látja.

„A kereszténység a nép platonizmusa”, írja Nietzsche. A racionalizmus vad gyűlölete ez, és egyben a nem-tragikus magatartásé is, ahol a józan mérséklet által irányított apollóni ember fokozatosan háttérbe szorítja az alapvetően tragikus dionüszoszi embert. Az apollóni ember Szókratész (majd Platón), a „legokosabb görög” aki azonban nem azért gondolkodik, hogy éljen, hanem azért él, hogy gondolkodjon. A tragédia kiheréltetésre ítéltetik a hideg racionalitás és moralitás parancsszavára. Az igazság-hamisság dialektikája pedig egyenes úton vezet a jó-rossz ellentétéhez, azaz a keresztény morál kialakulásához.

Nietzsche Dionüszosz tanítványa. Az Ecce homóban rátapint a lényegre: „sokkal inkább vagyok szatír, mint szent.”

 

4.

Nem célunk, hogy itt és most bővebben kifejtsük Nietzschének a keresztény morálról szóló gondolatait. Legyen elég annyi, hogy a dolgozat elején felvetett „dionüszoszi ember” minden, csak nem keresztény csordaember. Mik tehát a Nietzsche által idealizált „dionüszoszi ember” fő ismérvei?

A legfontosabb: a jó-rossz fogalmaival szemben érzett közönyösség, azaz a keresztény-platonikus ideával szembeni immoralitás. A vallási aszkézissel ellentétben az élet dionüszoszi állapotként való átélése: az életintenzitás megélése. A megvetett szókratikus–platonikus hagyományokkal ellentétben, az ösztönösség, a harciasság, az erő és a kiszámíthatatlanság jellemzi. A „megszabadított dionüszoszi ember” az isten helyére lépő übermensch igazi előfutára.

Nietzsche előkészíti Istenre vetített halálos ítéletét. Nietzsche szellemi anarchista, aki minden sorával a fennálló értékek elleni elementáris lázadásra szólított fel, ha nézeteit a gyakorlatban nem is tudta megvalósítani.

 

5.

A fentiek alapján a Nietzschét olvasók körében kialakulhatott egy olyan Dionüszosz–Apollón dichotómia, ahol a két fél egymás merev, ádáz antitézisei. Ne feledjük azonban, hogy a szerző arra is figyelmeztet, hogy egyik sincs a másik nélkül. A két istenség testvéri szövetségéről van tehát szó. Dionüszosz Apollón nyelvén beszél, végezetül azonban Apollón szól a Dionüszoszén: „és ezzel a tragédia, s egyáltalán a művészet, elérte a legmagasabb célját.”

Érdekes megközelítése e két istenség viszonyának annak a kérdésnek a feltevése, miszerint Dionüszosz lenne a rút, és Apollón lenne a szép? De vajon tényleg annyira rút-e az a szenvedés és kín, amely végül mámoros gyönyörben oldódik fel? Nem lehet-e Dionüszosz rútsága – szép?

A rút lesz a szép eredője. Az a rút, amely szép is, vagyis „széprút”. Apollón persze csak a fájdalmat, a pusztulást látja benne, hiszen mindaz, amit a Nap fénye megvilágított, azt az Éj sötétje elrejtett. A dionüszoszi disszonanciából a konszonancia, vagyis a rút szépsége csendül fel?

 

nem szemléletes

 

<–>

szemléletes

Dionüszosz

SZÉPRÚT

Apollón

SZÉP

 

1. ábra

 

A dionüszoszi művészet szépsége abból fakad, hogy „a principium individuationis (Schopenhauer!) mögött működő akaratot a maga mindenhatóságában tárja elénk, mely akarat a minden jelenségen túl és minden jelenség pusztulása ellenére létező örök élet kifejezője.” Ezzel az „akarattal”, a schopenhaueri „ős-eggyel” – amely minden változás mozgatórugója – való azonosulásunkból származik a gyönyör (a nem-szemléletes-szép) érzete. A dionüszoszi mámor orgiasztikus állapotában az „örök alkotóval” való azonosulás útján részesedünk az örökkévalóságból, s ezt juttatja kifejezésre a teljes testi szimbolika. A dionüszoszi teremtő erő, mely a természetben működik és létrehozza a valóság változatos formáit, a művészetben is teremtő erőként kell megnyilvánuljon . Ami azt jelenti, hogy nem szorulhat a valóság szörnyűségeinek a reprodukálására, hanem ezen túl teremtenie kell, s így metafizikai kiegészítőként – ami túláradó bőségről tanúskodik – megteremti saját magát, mint az „ős-egyet”. A nemzésben például egyaránt benne foglaltatik a pusztítás és az alkotás, a fájdalom és a gyönyör, a rút és a szép. A mámor, a bódulat kiterjeszti (szétzúzza) az ego határait. „A felgyülemlett erő, a hatalom érzésének birtokában „szép” igenlő-ítéletet mondhatunk ki olyan dolgokról és állapotokról is, amelyeket a tehetetlenség ösztöne csak gyűlöletesnek és csúfnak értékelhet.” [iii]

Az előzőleg leírtak alapján: ami Schopenhauernél a képzet (Vorstellung), az Nietzschénél az apollóni, és ami Schopenhauernél az akarat (Wille), az Nietzschénél a dionüszoszi. A világ: akarat és képzet, a görög művészet: dionüszoszi és apollóni. Azonban a nietzschei akarat szenved, és legjobban nem-akarni akar. Szenvedésében sugározza ki magából a képeket, meg akar magától szabadulni, és ennek a menekülésnek az eredménye a képzet. Ha ez az akarat menekül az akarás elől, akkor az akarat tagadásából származnak a képzetek.

 

6.

És eljő Zarathusztra a hegyről, hogy az emberibb embert hirdesse a világnak. A nem-morális dionüszoszi ember Zarathusztra, az übermensch atyjának prototípusa. A tragédia azonban nem éli túl Szókratészt. Sőt, meghal a tragikus világlátás is, halálnak halálával, Gilles Deleuze szerint háromszor: először Szókratész dialektikájában, majd a kereszténységben, végül pedig a modern dialektikában és Wagner művészetében. [iv] Szenved attól – írja –, hogy az már décadence-zene és nem Dionüszosz sípja. [v]

E dolgozat végén idéznék néhány sort Nietzsche művének bevezetőjéből: „A pesszimizmus vajon szükségszerűen a leáldozás, a hanyatlás, a kudarc, a kimerült és meggyengült ösztönök jele? (...) S nem létezhet-e az erősek pesszimizmusa? A kemény, a borzadályos, ádáz, a lét problematikussága iránti intellektuális előszeretet, amely a jólétből, túláradó egészségből, az élet bőségéből fakad? Létezik tán az erőfölösleg kiváltotta szenvedés is? (...) Létezik az egészség neurózisa is?” [vi] Vagyis: miért akarnának a görögök szomorkodni, ha nincsen rá különösebb okuk? Csakhogy egy ok mégis erre sarkallta őket. A dionüszoszi elv erőt adott a lét borzalmaival szembesülő görögöknek, hogy elviseljék a minden dolgok mélyén rejtőző igazságot: a lét szenvedés. Apollón gátat vet az individuum felszívódásának az „originális létbe”, mégpedig a fájdalom elhomályosításával, a dionüszoszi mélység elkendőzésével. Csakhogy a tragédia igazi ellensége nem Apollón, hiszen ő a szükséges antitézis, amely nélkül Dionüszosz nem létezhet. A szörnyeteg: Szókratész és teremtménye, az euripidészi tragédia.

Mennyire lehet ellenségként tekinteni a kereszténységre mint apollóni moralitásra? Nietzsche kora Krisztusban valami újfajta Dionüszoszit látott. Mindkettőben megvolt a szenvedés, mindkettőt naggyá tette a szenvedés. Az ebből való következmények azonban merőben eltérőek. Dionüszosz szenvedéssel tanúskodik az életigenlés mellett, míg a kereszténység nihilizmusba torkollik azzal, hogy a szenvedésteli életet jogtalannak ítéli meg. [vii] A keresztényi szeretet is ebből a gyűlöletből ered. És innentől kezdve más a dionüszoszi és keresztény szenvedés, egymástól eltérő a dionüszoszi és keresztény mámor. A dialektika a tragédia halála Nietzsche szerint, így elvet mindenféle dialektikát. „Dionüszosz, illetve Zarathusztra ellentéte Krisztussal nem dialektikus ellentét, hanem magával a dialektikával szemben álló ellentét: a differenciáló igenlés a dialektikus tagadással szemben, minden nihilizmussal és a nihilizmus e sajátos formájával szemben.” [viii] Zarathusztra tehát Nietzsche új szószólója. „Számára Zarathusztra az alábukott vagy fölülmúlt szellem szócsöve, az ókori Perzsiában élő, a jót a gonosztól először megkülönböztető öreg Zarathusztra szellemének idejéből, saját Zarathusztrájának szelleméig, amikor is 1881-ben Nietzsche úgy látta, hogy a szellem a legpozitívabb módon halad túl jón és gonoszon.” [ix]

A táblázat tehát így teljes:

Dionüszosz

nem szemléletes

széprút

szenvedély

Szophoklész, Arkhilokhosz

|

Zarathusztra

 

 

<–>

Apollón

|szemléletes

szép

etika

Euripidész, Szókratész

|

Krisztus

 

2. ábra



[i] Friedrich Nietzsche: A tragédia születése. Európa, Bp., 1986. 16. o.

[ii] Nietzsche 1986. 29-30. o.

[iii] Gregus Zoltán: A széprút aiszthézisze.In: Kellék, 1995.

URL: http://kellek.adatbank.transindex.ro/print.php?cid=29&szerzo=134 Letöltve: 2008. 01. 09.

[iv] Gilles Deleuze: Nietzsche és a filozófia. Holnap, Bp., 1999. 27. o.

[v] Deleuze 1999. 37. o.

[vi] Nietzsche 1986. 6. o.

[vii] Deleuze 1999. 33. o.

[viii] Deleuze 1999. 35. o.

[ix] Hans Georg Gadamer: Zarathusztra drámája. In: Gond 23-24. 1999.

URL: http://www.c3.hu/~gond/tartalom/23-24/jegyzetesek/goico.html Letöltve: 2008. 01. 09. 

Szólj hozzá!

Címkék: vallás filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr382344690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.