2010.10.05.
17:08

Írta: somogyig

Michel Foucault: A szexualitás története 1. A tudás akarása

I. Mi, viktoriánusok

A viktoriánus polgárság egyhangú, unalmas szexualitásának két fal közé szorítása, csakis reprodukció céljából történő aktusa a test és testiség “illetlenségének”, közéleti sterilitásának vagyis a nagy titok elfojtásának az érája a maiak által szidalmazott 17. század. A szabályok alapmércéje a család és az utódnemzés, rajta kívül bármi más természetellenes, szégyellnivaló és büntetésért kiáltó. A polgári képmutatás viszonyai láttán mintha nem is létezne szexualitás, főleg illegitim szexuális gyakorlat: az elmegyógyintézeteken és bordélyházakon kívül minden más puritán, aszexuális, szemérmes. Ez a represszió, amelyet a hatalom fundált ki a polgári rend szexualitásának megzabolázására, a legkényelmesebb történelmi magyarázat: az emberi munkaerő kizsákmányolása nem járhat a gyönyör legitimációjával, ezek egyszerűen összeegyeztethetetlenek egymással. Aki tehát szexualitásról beszél, kivonja magát a hatalom kontrollja alól, megkérdőjelezi annak érvényességét. A szexuális elnyomásról beszélő lázadók egy új, szabadabb kor prófétáiként ígérik a felszabadulást.

Az elnyomás eme hipotézisével több gond is adódik: egyrészt kérdéses történelmi evidenciája, másrészt ugyancsak kérdéses a hatalom elnyomó jellegű mechanikája, harmadrészt adódik a kérdés, hogy a represszió bírálata nem rejti-e el a szemünk elől egy másfajta hatalmi mechanizmus meglétének tényét?

A hipotézis a következő: a szexualitás nem hogy nem volt elnyomva a kapitalista polgári társadalmakban, hanem szerteágazó, pezsgő diskurzusok folytak a témáról, és maga a hatalom generálta és késztette a téma szabad feldolgozását a tudás előállításának fórumain. Természetesen ez a hatalom kiterjesztette a felügyeletét az egyes magatartásformákra, ezzel létrehozva az ellenállást, a visszautasítást és a lázongás esélyét, de ezek a negatív elemek, amelyekkel a hatalom regulázott, korántsem rendszeralkotó, lényegi mechanizmusok.

 

II. A represszió hipotézise

A taburól egyre nehezebb beszélni, olykor még maga a tilalom sem meri megnevezni. Tüzetesebben megvizsgálva az elmúlt évszázadokat rá kell jönnünk, a szexualitás nem tartozott ezen tabuk körébe. Cenzúrázott szóhasználattal, elpirulva, szemérmesen, de a legapróbb részletességgel - például a gyóntató pap fülébe - beszéltek róla. Mindent be kellett vallani, az aktus minden mozzanatát elő kellett adni - a vágyat teljes egészében diskurzussá kellett alakítani. Még akkor is, ha a gyönyört oly nehéz szavakba foglalni. A szaftos, erotikus történetek aztán kikerülnek a templomok falai közül, megszületik a botrányirodalom. A My Secret Life írója töredelmesen vall, mégpedig precízen, részletekbe menően, semmit sem hallgat el kíváncsi olvasója elől. Szégyenérzet nélkül, habár névtelenül, ki kell adnia magából azt, ami a lelkét nyomja - természetesen mások okulása céljából. Sade márki már “saját gyönyörűségére” véste papírra perverz történeteit.

Az egyház is diskurzussá kívánta tenni a szexualitást: azt tanácsolta, hogy az egyén uralkodjon vágyain, győzze le a kísértést. Azt remélték, ha beszélnek róla, akkor valamelyest mérséklődik a vágy.

A 18. századtól kezdve a tudományos feltárás igénye is ott munkál a diskurzusok mögött. A szexualitás nem csak morális téma, racionalizálni kell. Létrejön az az igazgatási mechanizmus, amely a diskurzusok segítségével szabályozza a szexualitást. A kormányzatnak a népesedési adatokkal is törődnie kell: a lakosságszám ingadozásának okait fel kell tárni, fel kell mérni a születési/halálozási rátát, és ehhez az emberek szexuális szokásait is meg kell vizsgálni. Az állam tudni akarja, polgárai hogyan használják nemi szerveiket. Aztán ott van a gyermekek és fiatalkorúak szexualitása. A csönd, amely eddig jellemezte a felnőttek viselkedését gyermekükkel e témában, másfajta csönddé alakul. A felügyelet megszervezése a bentlakásos kollégiumokban a riadókészültség fenntartására irányul. Olyasfajta házi diskurzus szövi hálóját a felügyelők közreműködésével, amelynek célja a gyerek megóvása a “fiatalság egyetemes bűnétől”.

A szexualitás vizsgálata az orvostudományra is jellemzővé vált. A pszichiátria bizonyos idegbetegségeket, perverziókat, szélsőséges szexuális viselkedéseket tanulmányozott. Az igazságszolgáltatás differenciáltabban kezd foglalkozni a szexuális bűnökkel, a gyanúsítottakat orvosokkal is megvizsgáltatják. Az esetekről feljegyzések készülnek, diagnosztikák, kezelési javaslatok útján próbálnak minden egyes szokást, hajlamot, gondolatot feltérképezni. A szexualitásról szóló sokrétű diskurzusok bonyolult hálózata szinte már kötelezővé tette a beszédet, szóra bírta az embereket, mindent elkövetett, hogy a szexualitást ne érezzék takargatnivaló dolognak.

“Vagyis a modern társadalmakat nem az jellemzi, hogy valamilyen módon homályban akarják tartani a szexualitást, hanem az, hogy szakadatlanul beszélni kénytelenek róla, úgy tálalva a dolgot, mintha titok volna, mintha maga volna a titok.” (38. o.)

A 18. század végéig a szexualitás gyakorlatát a kánonjog, a törvény és a vallási elvek határozták meg. Ami kívül esik az előírt viselkedésformákon, az teljességgel szabálytalan, természetellenes, pszichiátriai kóreset. Ezek mindenféle formáját egyaránt büntették, még a hermafroditák is bűnözőknek számítottak. A pszichiátria térnyerése a szexuális diskurzus terén ráirányította a figyelmet többek közt a gyermekek, bolondok és bűnözők szexualitására; a maszturbálást és az azonos neműek szexualitását egyaránt kórosnak tekintették. A törvényes házasélet normájától eltérő viselkedésmódozataikért az egyének elmegyógyintézetekbe, börtönökbe, tébolydákba száműzettetnek, degeneráltaknak, morális tébolyoknak, genitális neurózisban szenvedőknek titulálják őket. Mindenesetre, a perverziók alapos vizsgálata kitágítja, gazdagítja a fogalom alá eső nem normatív szexuális viselkedések körét.

Mindezzel átalakul az egyének besorolása. A szodomitából homoszexuális személyiség lesz. Nem csupán jogi alany lesz tilalmas cselekedetei miatt, hanem múlttal, életmóddal rendelkező egyén. Szexualitása vezérelvként szolgál személyisége számára; a szodomita még visszaeső, a homoszexuális viszont embertípus. Más perverziók is a személyiség részévé válnak, létrejönnek a zoofilek, a maszturbálók, a kukkolók stb.

A 19. század társadalmára a szexuális túltelítettség a jellemző, amelyet körkörös izgalom, a hatalom és gyönyör test körüli örök spirálja táplál. Minden igyekezete ellenére a hatalom csak megnövelte a perverziók burjánzását - a homoszexualitás, a gerontofília stb. a hatalmi eljárások korrelátumai. A hatalom teremtette meg a perverzitásokat, mégpedig azzal, hogy normatív szabályokat állított fel, és izolálta az ettől eltérő megnyilvánulásokat. Tehát a perverziók meggyökerezése azért eszköz és következmény, mert a hatalom rámutat magára a perverzióra, ezáltal akár nem szándékoltan, de hagyja elburjánzani.

 

III. Scientia sexualis

A tilalom tehát akarata ellenére tárgya meggyökerezését eredményezte. A tudomány pedig menekül a szexualitástól - patologizálja tiltottnak tartott formáit, és még véletlenül sem közelíti meg a formális racionalitás kívánalmát; ha a tudás elrejtőzik, hogy mutatkozik meg az igazság?

Az olyan társadalmak, mint Kína vagy Japán, ars eroticával látták el magukat: a gyönyört önmagáért fogadják el. A mester a titkok őrzője, amelynek azért kell kimondatlannak maradnia, mert lényege veszne el. A nyugati társadalmak viszont scientia sexualissal, tehát a szexualitás tudományával rendelkeznek. A szexualitást hatalmi- és tudásformákhoz rendelik. Nyomozás, vallatás, bűnbánat, gyónás - ezek az igazság kiderítésének aktusai. A nyugati ember vallomástevő állat. A szexualitásról pedig van mit bevallani - ez verbális szertartás, amely során megváltozik az ember, ezáltal nyilvánul meg a nemiség igazsága, mert alany és tárgy szorosan összetartozik.

A 19. századtól az orvostudománynak köszönhetően eltűnik a vallomás rituális aspektusa; eme nagy tudásállomány eddig folyton elveszett, de most a tudósok kísérletet tesznek a megőrzésére: katalogizálnak, dokumentálnak, tevékenységüket az alábbi formákhoz igazítva végzik:

1. A “szórabírás” klinikai kodifikálása: a gyónás összekapcsolása orvosi, empirikus megfigyeléssel.

2. Egy általános és diffúz kauzalitás posztulátuma: minden egyes, akár jelentéktelennek tűnő részlet alapos feltárása, hiszen “mindennek a szexualitás az oka”.

3. A szexualitásban inherens rejtőzködés elve: a szexualitás verbális kicsikarására rejtőzködő, enigmatikus jellege miatt van szükség. Az egyén egyrészt rejtegeti nemiségét, másrészt viszont az még sajátmaga előtt is homályos.

4. Az értelmezés módszere révén: az igazság valló és vallató kooperációjában nyilvánul meg. A vallató funkciója hermeneutikus, hatalma abban áll, hogy értelmezhet.

5. A vallomás eredményeinek medikalizálása: a vallomást terápiás műveletekben kódolják újra, a patologikusnak számító viselkedést annak kórisme alapján kezelik.

A tárgyaként a szexualitást meghatározó diskurzus kialakulásával párhuzamos a scientia sexualis kialakulása. A szexualitást meg kell vizsgálni, ki kell kérdezni, mert önmagánál fogva vonzza az elhajlásokat, deformációkat.

“A szexualitás nem egyéb, mint a diskurzusok ‘ökonómiája’, vagyis belső technológiájuk, működésük szükségessége, az általuk alkalmazott taktikák, azok a hatalmi effektusok, amelyek fenntartják őket, s amelyeket magukkal sodornak.” (73. o.)

Vajon teljesen eltűnt társadalmainkból az ars erotica? A scientia sexualis nem erősítette-e fel az élvezetet - gondoljunk a sok-sok történetre, tanácsra, analízisre? A scientia sexualis lenne talán az ars erotica finomabb változata? És mindez hogy lenne lehetséges akkor, ha elfogadjuk a represszív hipotézist?

 

IV. A szexualitás stratégiája

A nemi szervet beszélőre fogtuk: a nemiség vörösen izzik a gyönyörtől, ezért tudásszükségletünk középpontjába került. Miért vagyunk rá ennyire kíváncsiak és mit várunk tőle?

A pszichoanalitikusok már régóta hangoztatják aggályaikat a szexualitás elnyomásának elméletével kapcsolatban. A vágy hatalmi viszonyban értelmeződik vágyként, és köztük bonyolult kapcsolat szövődik.

- A negatív viszony: a hatalom nemet mond a szexualitásra;

- A szabályok ereje: a hatalom kijelöli a szexualitás engedett és tiltott formáit törvény formájában;

- A tilalom ciklusa: a szexualitás mondjon le önmagáról, máskülönben a hatalom büntet, léte a nem megjelenésben öltsön testet;

- Az elfojtás logikája: hangoztatni, hogy a dolog unalmas, megakadályozni, hogy a dolog megjelenjen, tagadni, hogy a dolog egyáltalán létezik;

- A mechanizmus egysége: a hatalom mindenütt egységesen gyakorolja uralmát. A hatalom akadályoz azzal, hogy tilt.

Hogy megértsük a hatalom mibenlétét, el kell vetnünk annak jogi szemléletét. Nem az uralkodás módja, alapuljon az jogszabályokon vagy puszta erőszakon. Az állam, az uralkodó csupán formák, amelyeket a hatalom magára ölthet. A hatalom erőviszonyok sokasága, amelyek szorosan hozzátartoznak tevékenységük tárgyaihoz. Olyan játék a hatalom, amely változtatja az erőviszonyokat; ezen erőviszonyok a hatalomban találnak egymásra, és a hatalom jelenti azt a stratégiát, amelyben az erőviszonyok kifejthetik hatásukat, és amely állami mechanizmusokban, törvényekben kristályosodik ki. A hatalom mindig jelen van és mindenütt jelen van, mindegyik “egy”. A hatalom név, amellyel egy adott társadalomban egy összetett stratégiai helyzetet jelölnek meg.

1. A hatalmat nem lehet megszervezni, kicsikarni; csupán gyakorolni lehet.

2. A hatalmi viszonyok produktívak; szerves részei a gazdasági folyamatoknak, a szexuális kapcsolatoknak, és közvetlen következményei az ezekben megfigyelhető egyenlőtlenségeknek.

3. A hatalom alulról jön: nincs uralkodó-alattvaló szembenállás. Az uralmi formák olyan hegemonikus jelenségek, amelyek fennmaradása az általános, a társadalom egészén átívelő erővonalat kirajzoló helyi konfliktusokon alapulnak.

4. A hatalmi viszonyok intencionálisak és nem-szubjektívek: nincs hatalom elképzelések és célok nélkül, és sosem egyetlen személy kezében koncentrálódik.

5. A hatalom feltételezi az ellenállást, amely viszont nem külsődleges, “benne van” a hatalomban, mert konstituáló eleme.

Ha elvetjük az Uralkodó-Törvény-rendszert, és Machiavelliből indulunk ki, aki az erőviszonyok fogalmi rendszerében gondolta el a Fejedelem hatalmát, a megválaszolandó kérdés már nem az, hogy miért akarja a hatalom intézményesen megalapozni a nemiséggel kapcsolatos tudást, hanem hogy melyek azok a lokális hatalmi viszonyok, amelyek működésbe léptek a szexualitás diskurzusával, a vallomás kierőszakolásaival kapcsolatban.

1. Az immanencia szabálya: a szexualitás csak azokból a hatalmi viszonyokból kiindulva válhatott megismerendő területté, amelyek a megismerés lehetséges tárgyaként határozták azt meg; másképpen: a hatalom célpontjául azért választhatta a szexualitást, mert megvoltak az eszközei arra, hogy célponttá tegye. A helyi fókuszok: a gyóntató-bűnbánó, a felügyelt gyermeki test stb. megismerési sémái.

2. A folytonos variációk szabálya: nem azt kell kutatni, hogy kinek van joga hozzáférni a tudáshoz, hanem a megosztások módosulásait, az “átalakulások mátrixait”.

3. A kettős meghatározottság szabálya: a helyi fókuszok működése átfogó stratégiába illeszthető bele, azok eme stratégiának a tartóoszlopai. Nincs két különböző szintről szó, és habár a család nem a társadalom másolata és a társadalom sem utánozza a családot, a család stratégiájául a támaszadás szolgál a népszaporulat ellenőrzésére, a nemiség medikalizálására, a nemzésen kívüli szexuális formák patologizálására stb.

4. A diskurzusok taktikai többértékűségének szabálya: a nemiségről szóló diskurzusok nem egyszerűen a hatalom kivetülései; a diskurzusok nem hódolnak be teljesen a hatalomnak, de nem is lázadnak ellene véglegesen. A diskurzus egyszerre erősíti és aláaknázza a hatalmat. Például: a homoszexualitásról szóló 18. századi diskurzusok nem csak azt tették lehetővé, hogy a hatalom szigora behatoljon a perverzitás övezetébe (a szodómiát ekkor halállal büntetik), hanem elindítottak egy sor másik diskurzust is, amelyekkel a homoszexualitás harcol önmaga elfogadtatásáért, a tolerancia kivívásáért. Ezek a diskurzusok nem szembenállók egymással, hanem elemek az erőviszonyok mátrixaiban.

“…egy olyan hatalomfelfogás felé kell elindulnunk, amely a cél szempontjával cseréli fel a törvény kiváltságát, a taktikai hatékonyság szempontjával helyettesíti a tiltás privilégiumát, a szuverenitás elsődlegességének helyébe pedig az erőviszonyok sokszínű és állandóan változó mezejét állítja…” (105. o.)

Nincs univerzálisan érvényes stratégia a szexualitással kapcsolatban. A négy nagy stratégiai egység:

- a női test hiszterizálása: a női test szexuálisan túltelítése, integrálása az orvosi gyakorlatok mezejébe és integrálása a társadalmi létbe;

- a gyermek nemi szervének pedagogizálása: a gyermekre veszélyes a nemi élet, ezért harcot indítanak például a maszturbálás ellen;

- a fajfenntartó magatartásformák szocializálása: a házaspárok termékenységének szabályozása;

- a perverz élvezetformák pszichiátrizálása.

Az egységek négy emberalakja tehát: a hisztérikus nő, a maszturbáló gyerek, a maltuziánus házaspár és a perverz felnőtt.

A szexualitás nem természettől fogva adott; realitása egy hálózati felület, a kötelékek stratégiája, amely a 18. századig működött, majd a szexualitás mechanizmusa váltotta fel. Pontosabban szólva, eltakarta azt, de nem semmisítette meg. Találkozópontjukat a családban ragadhatjuk meg. A család a szexualitás legaktívabb központja, férfi és nő köteléki viszonya mellett azonban itt tűnnek fel a nemi eltévelyedések is, amelyek nemi zavarokat visznek a családi életbe. Szerencsétlenségeivel a pszichiátriához fordul, és kitárulkozik a véget nem érő vizsgálatok előtt. A terapeutáknak, mint például Charcotnak az volt a célja, hogy szexuális szempontból normális, működőképes egyéneket faragjon a családtagokból.

A represszió feltételezése: a 17. században létrejönnek a nagy tilalmak; a 20. században oldódni kezd a represszió szorítása. A szexualitás kronológiája természetesen korábbi évszázadokra is visszanyúlik: a lateráni zsinat határozatai, a reformáció mind-mind törésvonalat képviselnek. A nemiség “új technológiája” a 18. században születik meg: a nemiség állami üggyé válik. Az orovstudomány felállítja a perverzió-öröklődés-elkorcsosulás rendszerét. A 19. század végén a pszichoanalízis átvette az orvostudománytól a nemi ösztönökkel kapcsolatos orvosi technológiákat és szembement a perverzió-öröklődés-elkorcsosulás bevett elméletével. Állandó újításokról van tehát szó, nem pedig represszióról.

Ezeket a technikákat a legfelsőbb (”polgári”, “arisztokrata”) osztályokban alkalmazták leginkább, az alsóbb osztályok sokáig ki tudták vonni magukat a szexualitás stratégiáinak hatóköréből - amíg meg nem szervezték a “szegény néposztályok erkölcsi felemelésére” hallható hadjáratokat.

Persze, a polgárság ettől még minden energiáját a szexualitás kiélésére fordíthatta. Amikor a szexualitás testével ajándékozták meg magukat, az átörökítés, az utódnemzés feletti aggodalmuk igen jelentős volt. A polgárságnál a nemi szerv lett az, ami a nemességnél a “vér”. Többről is szó van itt: az egészség, az erőnlét, az élet kiterjesztésének kívánalmáról, magáról az ösztönszerű túlélésről.

A szexualitás stratégiája egy hegemonikus centrumból kiindulva vált általánossá: az egész társadalmi testet "szexuális" testtel látták el. De csak abban az esetben érvényes ez a szexualitás, ha azt alávetik a törvényeknek. Az emberek represszióként élik meg a 19. század szexuálpolitikáját; segítségükre a pszichoanalízis siet, hogy fel tudja oldani a tilalmak által előidézett elfojtást. Igazságkeresése a tilalom megkérdőjelezése. Ez az elnyomás, amelyről sokáig beszéltek, csupán egy taktikai húzás volt a szexualitás átfogó stratégiai mezejében - ezért nem alkalmas a repressziós elmélet arra, hogy magát az egész stratégiát megmagyarázza.

 

V. Az emberélet kioltásának joga és az élet feletti hatalom

Az élet és halál feletti hatalom sokáig az uralkodót illette. A klasszikus jogelmélet azonban már csak az önvédelem esetében engedélyezi ezt a jogot. Előfeltétele az uralkodó védelme és az uralkodó élete, amely esetlegesen veszélybe került. Azonban az élet és halál feletti jog nem szimmetrikus. Csak halálos ítélettel lehet gyakorolni az élet feletti hatalmat. Az élet feletti hatalom az ölés kiváltsága.

Ez a jog később átalakul, az uralkodó “gondnoka” lesz az életnek. Az uralkodók a nép egésze nevében indítják mindinkább véresebb háborúikat, nem saját védelmük jegyében, ezzel egész népeket fordítanak egymásnak, hogy az élet nevében legyilkolják egymást. A gyilkolás, a vérontás, amely egyenlő az életben maradással, már nem a szuverén ügye, hanem a nép biológiai élete. Egyre kevesebben halnak meg a kínpadon, halálbüntetés miatt, helyette háborúkban vesznek el - a hatalom gyakorlásának logikája teszi kerülendővé e pallosjog gyakorlását, nem pedig a “humanizálódás”.

A halálba küldés és élve hagyás jogát ezzel az élni segíteni és halni hagyni joga váltotta fel. A halál kirekesztődik a mindennapokból, mert a hatalomgyakorlás módja megváltozott. A hatalom az életre koncentrál, birtokba akarja venni az életet; a halál olyan terület, ahová a hatalom keze már nem nyúlik el.

Az élet feletti hatalom a 17-18. századtól fogva kettős természetű: egyrészt az emberi test fegyelmezésére, kiaknázására összpontosít, másrészt a társadalom testére: a népszaporulatra, a halálozási statisztikákra. Fejlődésnek indulnak például az iskolák, kollégiumok. Kialakul a demográfia tudománya. Népességi és gazdasági folyamatok egymáshoz igazodtak. Kezdetét veszi tehát a biohatalom korszaka.

Ez a biohatalom volt a nélkülözhetetlen előfeltétele a kapitalizmus kifejlődésének. Persze a kapitalizmusnak olyan módszerre is szüksége volt, amely fokozza a kapacitást, megnöveli az élettartamot, de nem nehezíti a felettük gyakorolt uralmat.

A biológiai tényezőkkel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a halál ekkor már korántsem tartotta annyira sakkban az embereket. Az egyén biológiai meghatározottságai visszatükröződnek a politikában: a halál már nem kiszámíthatatlan fenyegetés. A hatalomnak, a hatalom “biopolitikájának” ezáltal az emberi testig az életről való gondolkodás biztosít szabad utat. Következésképp a tudományban is bekövetkezik egy törés, mégpedig az ember és élet kettős problémájának mentén. Egy másik következmény a norma fokozatos térhódítása a törvénybe foglalt jogrend rovására. A törvénynek fegyverrel szereztek érvényt, de annak a hatalomnak, amelynek célja az élet védelme, inkább szabályozó mechanizmusokra van szüksége. A törvény ezért kezd mindinkább normaként működni.

Mindezek tükrében miért vált valóságos politikai tétté a szexualitás? Mert egyrészt összetartozik a fegyelmezés formáival, másrészt a lakosságszám szabályozásával. Alkalmat ad az állandó felügyelet gyakorlásával, és alkalmat ad a tömegeket érintő folyamatok irányítására is. A szexualitás tehát szabályozó elv. A személyiség elemzését és nevelését teszi lehetővé. Ezért lesz a szexualitás a legfontosabb “ügye” a hatalomnak.

A szexuálpolitika négy nagy irányvonala a fegyelmező technikák és eljárások egymáshoz illeszthetőségének módja. Az első két a szabályozás követelményeire épül. Eleddig a vér volt a hatalom mechanizmusainak egyik legfontosabb eleme, a társadalom alapvető értéke: a vérnek szimbolikus jelentése volt. A szexualitás lépett a helyébe: olyan jelenséggé vált, amelynek szintén jelentés-értéke van; mindenütt ott van, és mindenki fél tőle. A vér szimbolikájáról tehát a szexualitás analitikájára tértünk át, mintegy két évszázadon keresztül. Láttuk, a vér a törvény, a szexualitás a norma szabályozó mechanizmusai mellett áll, de például Sade-nál nincs szex vér nélkül, ám híján van bármi normának is: a vér magába szívja a szexualitást.

A két igazgatási rendszer párhuzamos létének időszakában két fontos esemény történik: a fajgyűlölet kialakulása (a politika követeli a jogot a vérség tisztaságának fenntartására), és a fasizmussal szembenálló pszichoanalitikusok azon törekvése, hogy a szexualitást beépítse a törvény, a szimbólumok és a szuverenitás rendszerébe. Freud erőfeszítése: a törvény megtétele a szexualitás alapelvévé.

Ha a szexualitás politikai mechanizmus, akkor eme értelmezésével megfutamodunk-e annak funkcióinak biológiailag szilárd valósága elől? Természetesen nem. Vizsgálódásunk azt tárta fel, miképpen öltenek testet a hatalom mechanizmusai a testen. A szexualitás története a testek története: arról szól, mivel lett felruházva ez az anyagi, eleven dolog. És mi van a nemiséggel (nem/szex/nemi szerv értelemben)? Róla nem szól a szexualitás története? Úgy gondolták a 19. századtól kezdve, hogy a nemiség egyszerre van jelen és rejtve, a gyermeki kor és test szexualitása ezen bújócska eredménye; az önkielégítés például eme hiányzó és mégis látható dolog világos megmutatkozása.

A nemiség célrairányultság, jelentés, funkciók és ösztönök metszéspontja; mintha a valóság törvénye és az élvezet ökonómiája fogná közre, a szexualitás a nemiséget a hisztériában, az önkielégítésben, a fetisizmusban és a coitus interruptusban (a leghíresebb “csalásban”) láttatja, a rész és az egész, a van és a nincs stb. játékszereként.

A nemiség fogalmával anatómiai elemek, viselkedésformák és élvezetek egységbe foglalása történt meg; ezen fiktív egység szolgált aztán okozati elvként, mindenütt lappangó titokként, hogy a nemiség egyszerre váljék egyetlen jelöltté és egyetemes jelölővé. Továbbá a nemiség jelzi a határvonalat a szexualitással kapcsolatos tudás és a nemzéssel kapcsolatos biológiai tudományágak között. Olyan hatalmi fórum, amely lappang, elkápráztat és amely szóra bírható; eszményi és spekulatív elem, amely egyszerre rejtett és jelentést teremtő elv, amelytől tulajdon lényünk magyarázatát várjuk. Fontosabbá vált a lelkünknél, még az életünknél is; ahhoz fordulunk önmagunk megértéséért, amelyet annyi évszázadon keresztül tébolynak, szégyellnivalónak véltek. És valóban: mindenütt ott a nemi szerv, mindent áthat a szex. Titkának firtatása kényszercselekvés számunkra - mily ironikus, hogy monarchiájának fennhatósága hiteti el velünk, hogy a felszabadulásunkról van szó.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem filozófia szociológia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr642347261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.