2010.10.11.
21:12

Írta: somogyig

Friedrich Nietzsche: A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról

1.

A megismerés kitalálása volt a leghazugabb pillanata a „világtörténelemnek”, ám aztán végül az okos állatok mind elpusztultak. – E rövid mese szemlélteti, mennyire törékeny és jelentéktelen az emberi intellektus a természet egészén belül. Önhitt, az emberéleten túl nem mutató tulajdonság ez. Az emberi megismerőképességre, valamint arra, ahogyan viszonyul eme képességéhez, az önbecsapás jellemző.

Az intellektus egy álca, amelyet az ember – agyarak vagy szarvak híján – saját túlélése érdekében fejlesztett ki. Az eszköztár tág: megtévesztés, csalás, hazugság, a hiúság körüli szüntelen körözés. Hogyan alakulhatott vajon mégis ki az igazság iránti ösztönös kutatás igénye? Hiszen mit is tud voltaképp az ember? Nem csupán tapogatózik a sötétben, egyik illúzió bűvöletéből esik egy másikéba?

Az ember társadalmi lény is, szükséges a másokkal való békekötés. Ennek eredményeként a dolgokat egyezményes nevekkel látják el, és ezen kötelező érvényes jelöléseket mondják ki „igazságoknak”. Az így létrehozott igazságokhoz mint kötelezettségekhez tartják aztán önmagukat. A hazug az érvényes jelöléseket úgy használja fel, hogy velük a valótlant valósnak tünteti fel. A társadalom egyénei az ilyen emberekben nem bíznak többé, mert úgy látják, saját magukra nézve ártó következményekkel jár a hazugság. Nem maga a megcsalatás aktusa a fontos, hanem annak negatív következményei. Az egyes „romboló igazságokat” is ugyanilyen módon megvetik, és csak a kellemes igazságokat fogadják el.

A dolgokat megjelölő szavaink, eléggé könnyen rájöhetünk erre, önkényesek, túlzott magabiztossággal referálnak a külvilág jelenségeire. A szavaknak sohasem az igazság adekvát kifejezése a célja, maga a dolog (az ún. „Ding an sich”) teljességgel elzárkózik a nyelvi megragadás elől. Inkább beszélhetünk az ember és a külvilág kapcsolatának jelölésekor metaforákról: az első metafora az idegi inger képpé átalakítva. Második metafora: a kép hangokkal való visszaadása. Azt hisszük, mindent megtudhatunk egy dologról, csak mert van rá szavunk, pedig nincs más a tarsolyunkban, mint az adott dolog metaforái.

Fogalmainkkal a nem-azonosokat tesszük azonossá, hiszen egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő konkrétumokat rendelünk ugyanazon szó fennhatósága alá. Amikor két egymástól különböző falevélre azt mondjuk, ez is, az is falevél, egy olyan „ősi” levelet feltételezünk, amely alapján minden most jelenlévő torz utánzatot elkészítették. A becsületes jelzőt is konkrét cselekmények hatására aggathatjuk valakire, tehát egyedi eseteket ítélünk meg, amelyeket közös nevezőre hozva határozunk meg becsületességként. Fogalmainkhoz az individuális és a valóságos elhanyagolásával jutunk; ezen fogalmakat aggatjuk a számunkra hozzáférhetetlen X-re.

Az igazság is csupán metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok, tehát emberi viszonyok összessége, amelyet kanonizáltak, ezáltal elfelejtettük, hogy csupán illúziók és megkopott ékek. Az igazság kötelezettsége: a konvenció szellemében való, tradícióvá tett hazugság, amelynek hazugság-voltát a felejtés takarja el az emberi szem elől. Kötelező érvényűnek érezzük, hogy valamit valamiként jelöljünk meg: ez lesz a morális, az igazságot célzó hajlam. Morálunk az igazságot mint tisztelendő, hasznos dolgot állítja szembe a hazugsággal. Késztetésünk mindent az absztrakció alá rendel, ettől érezzük magunkat az állatoktól megkülönböztetetteknek.

A közvetlen szemléleti metaforák sokféleségét uniformizált rendbe redukáljuk. Az így létrejövő fogalmi sémák felépítménye, szemben az egyedi képek széttagoltságával, rideg, merev szabályokkal teli, imperativikus világ. A kivételt nem ismerő logikájú szigor, amellyel a fogalmaink rendszere felépül, egy kasztrendszer elrendezését idézi meg. A fogalom nem lesz más, mint egy metafora maradványa.

Végtelenül bonyolult fogalomkatedrálist építettünk fel – az építmény úgy tör az ég felé, mint a mi ösztöneink az igazság felfedezése felé. De aki az igazságot keresi, pusztán a valóságnak az emberben történő átalakulását derítheti fel. Minden dolog mértéke az ember, hiszen bármennyire is keressük a tőlünk független igazi eredetét, saját magunkhoz térünk csupán folyton vissza.

Ama hiedelmünk, hogy megtaláljuk a magábanvett igazságot (Wahrheit an sich) ment meg bennünket attól, hogy elveszítsük nyugalmunkat. E hiedelem börtönében saját percepciónkat érezzük az egyetlen, helyes percepciónak, miközben a szemlélő szubjektum és a szemlélt objektum közti viszony mindössze esztétikai lehet.

Az adott ideginger által kialakult kép nemzedékeken át ismétlődhet, mégsem biztos, hogy helyes marad. Egy metafora megkövülése, állandósulása nem szavatolja kizárólagos voltát. Hasonló idealizmus a természeti törvények időtálló, tévedhetetlen és stabil igazságát éltetni. Hiszen ezeket nem önmagukban, hanem a számunkra megjelenő hatásaiban ismerjük csak. Maguk a törvényszerűségek, amelyekben fizikusaink, csillagászaink, kémikusaink annyit gyönyörködnek, azért válnak gyönyörködtetővé, mert azzá tették: kronológiát, számszerűséget vetítettek a jelenségekbe.

 

2.

Fogalmi konstrukcióinkon először a nyelv, majd utána a tudomány munkálkodik. Feladata az egész empirikus világ szétosztása kis rekeszekbe. A metaforaalkotás iránti ösztönünk megzabolázhatatlan, ráadásul folyton folyvást új medret keres magának, és ezt a művészetekben találja meg. Hatáskifejtése során a világot olyan szeszélyessé változtatja át, hogy az már hasonlítani kezd az álom világához. Az ébren lévő is csupán a merev fogalomszövedék láttán bizonyos abban, hogy nem álmodik.

Az önmegcsalatás határtalan boldogsággal tölti el az embert, e színjátékban örömteli hévvel hiteget mindenféle ártalom nélkül, hiszen csak így boldog. A felszabadult intellektus kedvére kuszálja össze a metaforákat, a rideg fogalmi felépítményen akrobatatáncot jár. Az intuíció emberének nincs szüksége a fogalmi gerendázat mankóira miközben gúnnyal tekint az absztrakcióra.

Egyes korszakokban az értelem és az intuíció embere egyszerre jelen van és bizalmatlanul szemléli egymást. Egyikük józan okossággal, a másikuk örökkön boldogan akar felülkerekedni az élet nehézségein. Az intuitív ember dominanciája során kultúra virágzik fel: az elváltoztatás, a megtévesztés mindennapisága jellemzi ezen életet, na meg a felelőtlenség felemelő boldogsága. Az értelem embere a szükségesség jelszavával, fogalmakkal és absztrakciókkal akar boldogságot kicsiholni magának. Az értelem embere a biztonságot választja, az intuitív ember nem, ezért szenvedése, ha szenved, erőteljesebb. Az értelem emberének még a hangja sem változik el kínjában: összébb húzza magát és megfontoltan viseli továbbra is a kiegyensúlyozottság maszkját.

Szólj hozzá!

Címkék: filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr202362960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.