2010.10.12.
10:20

Írta: somogyig

Félelemkeltés a klasszikus rémtörténetekben

Nem túlzás azt állítani, hogy a fantasztikus irodalom termékeiben, legyen szó regényfolyamról, vagy csak egy néhány oldalas novelláról, az emberi nem zabolátlan, szabadjára engedett fantáziája nyilvánul meg. Ez a kreativitás, amely távoli helyekre és időkbe, felfoghatatlan dimenziókba, a tegnapba és a holnapba invitál bennünket, már az ókor irodalmára is jellemző volt. A fantasztikus irodalomnak mindig is az volt a célja – legyen szó az Odüsszeiáról vagy éppen Arthur C. Clarke 2001. Űrodisszeiájáról –, hogy az olvasót csodálkozásra és töprengésre késztesse. Ahogyan azt a fent említett író szellemesen megállapította, ez az irodalom „az egyetlen olyan kábítószer, amely ártalmatlanul tágítja a tudatot.”[1]

A fantasztikus irodalomban az emberiségnek az ismeretlenhez fűzött kíváncsisága és egyben félelme jelenik meg. Ez utóbbi attitűdöt különösen jellemzőnek tartja Pierre Yerlés és Marc Lits, akik a Le fantastique (A fantasztikum) című könyvükben két alapvető ismérvet tulajdonítanak a fantasztikus történeteknek: egyrészt magának az elbeszélésnek, másrészt a félelemnek a jelenléte.[2] Ez a kijelentés már csak azért sem meglepő, mert a mai, modern fantasztikus irodalom gyökerei a 18. századi angol, ismertebb nevén gótikus rémirodalomig nyúlnak vissza. Mára a fantasztikus irodalomnak számos alműfaja kristályosodott ki – a science fiction[3], a fantasy, a horror, a cyberpunk stb. –, és egy mai sci-finek már nem feltétlenül a szorongás- és félelemkeltés az ismérve.

Tanulmányunkban a félelemkeltés irodalmi eszközeit hivatottunk feltárni. Vizsgálatunkhoz először tisztáznunk kell a „fantasztikus” fogalmát, továbbá legfőbb ismérveit, valamint a félelemnek a műfajban betöltött szerepét. Ezután feltárjuk azokat a korokat, amelyek rémirodalmi terméséből – egy sajátságos analógia alapján csoportosítva – kiértékeljük a félelemkeltés legjellemzőbb módszereit. A megemlített példák fényében összehasonlítjuk a félelemnek, mint érzésnek a modern pszichológiai leírását a freudi pszichoanalízissel, de mivel tanulmányunk célja elsősorban egy irodalmi áttekintés, így a pszichológia szemszögéből kiinduló magyarázatokat nagy vonalakban, csak a legfontosabb következtetések kiemelésével taglaljuk.

 

1. Frankenstein szörnye, avagy az emberiség és a fantasztikus irodalom

Louis Vax A fantasztikus művészet és irodalom c. könyvében nem arra keresi a választ, hogy mi a fantasztikus irodalom, hanem arra, hogy mi nem az, ugyanis szerinte csak más műfajokkal való összehasonlításával juthatunk valamirevaló eredményre. Emellett tizenkettő, heterogén együttest alkotó kategóriát nevez meg, jelezvén, hogy a fantasztikus irodalom több, mint egy műfaj: jelenség. Vax többek közt a „borzalmas, rémítő” tulajdonságokat említi meg, amelyek mind arra a hatásra épülnek, amelyet „a hétköznapi, ismert és érthető világba valamilyen módon betolakodó természetfeletti vált ki bennünk”.[4] De Vax arra is rámutat, hogy a fantasztikumot gyakran összekeverik ezekkel a fogalmakkal, amely egyáltalán nem meglepő, tekintve a 18-19. század fantasztikus irodalmára jellemző misztikus és hátborzongató történeteket. Egy másik neves irodalomkritikus, Tzvetan Todorov Bevezetés a fantasztikus irodalomba című könyvében a fantasztikus irodalom három alapvető jegyét különíti el: a fantasztikum első feltétele az olvasó ingadozása a tekintetben, hogy igaznak és megnyugtatónak véli-e azt a választ, amelyet az adott történetben bekövetkező természetfelettinek tűnő eseményre vagy jelenségre próbálnak adni számára. Második, Todorov szerint fakultatív ismérv az előzőnek a történetbe ágyazott, az elbeszélés szereplőinek magatartásában is megnyilvánuló kétkedés. A harmadik elem pedig a szöveg befogadásának se nem allegorikus, sem poétikus mivolta, vagyis a „szó szerinti” értelmezés problematikája; Todorov szerint az átvitt értelmű interpretáció, amelyben a kaszás, a vámpír, a kísértő szellem stb. mind csupán szimbóluma rendre a halálnak, az elmúlásnak és a lelkiismeretnek, a fantasztikus élmény felidézésének szempontjából destruktívan hat. Azokat a műveket – vegyük példának Kafka Az átváltozás című novelláját – kevésbé tekintik tipikus fantasztikus történetnek, amelyben a mű értelmezése egyértelműen allegorikus, de már nem ilyen egyértelmű a helyzet az olyan „határeseteknél”, mint amilyen Ch. Perkins Gilman A sárga tapéta c. novellája is.[5] Mi a magunk részéről a következő, végtelenül leegyszerűsített definíciót adnánk: a fantasztikus irodalomba minden olyan prózamű, líra és dráma beletartozik, amelyben az olvasó szempontjából nem hétköznapi, a valóságban elő nem forduló és a kor tudománya által tökéletesen nem megmagyarázható jelenség, történés vagy állapot jelenik meg, és amely az olvasóból csodálatot, szorongást és félelmet válthat ki.

Azokat az irodalmi műveket, amelyeket példaként megvizsgálunk, a már fentebb említett sajátságos szisztéma alapján csoportosítjuk: először azokat a műveket vesszük szemügyre, amelyekben a borzongás kiváltó forrás természetfeletti eredetű, ezután pedig rátérünk azokra az írásokra, amelyekben evilági rémségek keltenek iszonyatot az olvasóban. Ezzel a kategorizálással nem mi élünk először, már H. P. Lovecraft irodalomelméleti munkájában is megemlíti, hogy „a rettegés irodalmának e típusát [t. i. a természetfeletti horrort] nem szabad összekeverni egy jellegében hasonló, ám lélektani hatását tekintve alapvetően különböző műfajtával; a puszta fizikai félelmet és az evilági borzalmakat leíró művekkel”[6].

 

2. Komplexusok, aberrációk: a szorongások forrásai Freud és a pszichológia szemszögéből

A félelem érzelem, tehát lelki jelenség. Mivel egy adott veszélyhelyzet átélése során lép fel, a félelmet általában negatív érzelemnek tartjuk. Ez alól sok kivétel létezhet, például a hullámvasúton átélt izgalom, vagy – hogy a tárgynál maradjunk – egy hatásos rémtörténet legizgalmasabb jelenetei. Már Freud is egyszerre említi a félelmet a szorongás és a fóbia fogalmaival, hiszen összetartozó érzelmekről van szó: a szorongó ember napjait nagyfokú feszültségben tölti, megmagyarázhatatlan nyugtalanságot és meg nem nevezett dologtól való félelmet él át, és a legkisebb stresszre is túlzással reagál. Amikor olyan események, személyek vagy tárgyak váltanak ki az egyénből fokozott szorongást, amely az emberek többségéből nem, fóbiáról beszélünk. Az embereknek az effajta irracionális félelme több évszázados hagyomány. A műveletlen, tudatlan és mélyen vallásos emberek az életükben és környezetükben beálló pozitív változásokat és eseményeket Isten jóságos cselekedeteinek, míg a katasztrófákat és a szenvedést a Gonosz jelenlétének és alantan mesterkedéseinek tulajdonították. Ebből a szempontból magától értetődő, hogy a negatív hatásokkal valamilyen úton-módon kapcsolatba hozható tárgyakat és élőlényeket – a kígyókat, farkasokat, denevéreket, férgeket stb. – is a Sátán földi küldötteinek tartották, és rettegtek tőlük.[7] A babonaság és a pletyka termékeny talajnak bizonyult a szájhagyományozás és a tradíciók öröklése útján máig fennmaradt, de jellegét tekintve alapvetően torzított mende-mondáknak és legendáknak.

Lovecraft megállapítja, „az emberiség (…) legősibb és legerősebb félelme (…) az ismeretlentől való rettegés.[8] Ez az ismeretlen pedig a természetfeletti. A következőkben tehát azokat a történeteket vesszük szemügyre, amelyek központi konfliktusát valamely természetfeletti esemény vagy lény megjelenése teremti meg. Érdemes azt észrevennünk, hogy a rémtörténetek zömében ez az „ismeretlen” egyenlő a megtestesült, materializálódott Gonosszal, vagyis félelmünk pont azért táplálkozik a Gonosztól való rettegésünkből, mert hajlamosak vagyunk minden nem ismert jelenségről rosszindulatot feltételezni.

 

3. Mesék a kriptából, avagy a természetfeletti horror témái

Habár Lovecraft fentebb idézett művében a gótikus irodalom fogalmát szinonimaként helyettesíti a természetfeletti horrortörténetével, vizsgálódásunk a 19. századra és a 20. század első harmadára is kiterjed – paradox módon maga az író egynémely műveire is.

A műfaj legkedveltebb darabjai a kísértethistóriák, vagyis az esetek nagy részében elhagyatott, ódon helyeken játszódó történetek, amelyekben a szereplők különös zajokat vélnek hallani, surranó árnyakat pillantanak meg a sötétségben a pókhálók közt, a lánccsörgető, fehér lepelbe burkolt holtak pedig végigtrappolnak a kastélyok vagy kúriák összes helyiségeiben. A hátborzongató effektusok mind evilágiak, de az őket irányító erő már földöntúli. Az első ilyen klasszikus regény Horace Walpole 1764-es Otrantó vára, amely vontatott és mesterkélt stílusa, valamint dagályos cselekményszövése ellenére újszerűségével hatalmas sikert aratott a kor sejtelmességre szomjazó olvasótáborában. Charles Robert Maturin Melmoth című regényének számos jelenete a ma emberéből is képes borzongást kiváltani: a regény elején egy kísértetjárta házban a szekrénybe rejtett arckép szemei felizzanak, és hirtelen a portrén látható személy kísérteties mása megjelenik az ajtóban. A Melmothhoz hasonló gótikus történetekben általában csúszó-mászó lények jelennek meg, amelyek ijesztő kriptákban nyüzsögnek. A helyszín egy öreg vár vagy klastrom, amelyet szörnyek, vámpírok, ördögök és élőholtak népesítenek be, vagyis összegzésül olyan műfaj ez, „amely olyan effektusokat kínál, melyek még a leghervadtabb ízlést is megcsiklandozzák.”[9]

Számos tekintetben hasonlít a már említett A sárga tapétára Montague Rhodes James Mr. Poynter naplója. Habár Gilman novelláját áthatja a feminizmus („még csak kinézni sem szeretek az ablakon… annyi ott a csúszó-mászó nő, és micsoda iramban másznak!”[10]), rémisztő mozzanatokban sem szűkölködik: „Mégis kijut, de több feje van; megfojtja a minta, a fejeket egymásra hajigálja, és a szemeket kifehéríti! (…) Azt hiszem, a nő napközben kiszabadul [t. i. a tapétából]”[11]. M. R. James novellájában a lény egy függöny mintáiból szabadul ki: az egyik éjszaka a ház egyik lakója elbóbiskol a karosszékében, és abban a tudatban, hogy széke mellett kutyája fekszik, megcirógatja a bundáját. Ekkor „egy szőrös felület leheletfinom érintését érezte. (…) Amihez hozzáért, felemelkedett feléje. (…) A lénynek emberi formája volt. Az arcon azonban (…) nem voltak felismerhető vonások.”[12] M. R. James kísértethistóriáit hétköznapi környezetbe helyezte, a szellemeket nagyfokú gonoszsággal vértezte fel, és került mindenféle okkultista szakzsargont. Sikereinek legfőbb titka mégis az a tartalmi szerkesztésmód, amely történeteinek lényeit a láthatatlanság homályában tartja, iszonytató vonásaik csak „a lepedő ráncaiban rajzolódnak ki”[13], és ami a legfontosabb, a szőrös és undorító teremtményeit az áldozatok először megérintik, és csak utána látják meg.

A tanulmányunkban már sokat idézett írót, H. P. Lovecraftot azért nem sorolhatjuk az átlagos vagy átlag alatti epigonok közé, mert rémtörténeteiben és lírai stílusjegyeket viselő prózakölteményeiben a félelem forrását, az iszonyat kitűnő nyelvi bravúrral jelenítette meg: mégpedig a „kimondható kimondhatatlanság”[14] apóriájával. Lovecraft dimenziókon túli vérmes szörnyeire, amelyek vagy az óceán fenekén nyugszanak, vagy éppen egy ódon kúria feltáratlan, pince alatti vermeiben figyelnek – vagyis hasonlóan Edgar Allan Poe lélektani horrorjaihoz, a gonosz mindig lentről, a sötét bugyrokból tör elő –, a „kimondhatatlan”, „leírhatatlan” jelzőket aggatja, kifejezvén azt a velőig hatoló rettenetet, amelyet egy emberi elme képtelen elbírni és szavakba önteni. Az író szörnyeit, amelyek többsége pikkelyes és vörösen izzik a szemük, a nietzschei hatalom akarása hajtja, vagyis uralkodásuk kiterjesztése egy akarat nélküli, alárendelt emberiség felett. Tehát a félelem alapmotívuma itt az, hogy e kozmikus tervben az ember végtelenül apró és jelentéktelen bábfigurává válik. A görög-római mítoszokon és legendákon felnőtt író történeteiben nagy számban fordulnak elő történelmi személyek, helyszínek, fiktív vagy kihalt nyelvek, és ezek az apróságok teremtik meg az általa legfontosabbnak tartott dolgot: a hangulatot. „Nem lehetséges – írja – tényszerű cselekedetek és szokványos érzelmek közönséges elbeszélésével számot adni lehetetlen, valószerűtlen vagy elképzelhetetlen jelenségekről. (…) Soha ne vegyük természetesnek a rendkívüli jelenségeket.”[15] Számos novellája csattanóval zárul, ekkor válik szinte tapintható sűrűségűvé az iszonyat. A Randolph Carter vallomásában a címszereplő férfi segédje egy feltáratlan kriptába mászik le, majd percekre elvesztik a telefonkapcsolatot. Végül, Carter kétségbeesett kiáltozására egy hang szólal meg a kagylóban onnan lentről, amely csak ennyit mond: „Bolond; ő már halott.”[16]

Az afféle történetek, amelyek középpontjában az emberi civilizációk tradicionális, tudatlansággal, miszticizmussal és babonasággal körülvett kultikus szörnyei állnak, leginkább az embereknek a másságtól való irtózó tartózkodását tükrözik. A vérfarkasok Bram Stoker novelláiban, de akár a pókká változott szerencsétlen lány Hanns Heinz Ewers A pók című írásában az ember alsóbbrendű énje mutatkozik meg, az a bestiális vadállat, amely alantas, gonosz célok szolgálatába akarja állítani áldozata elméjét. Kapzsisága áldozatául esik Balzac A szamárbőr című regényének cipésze is, aki miután már nem tudja megfékezni kívánságait, vérfarkassá változik és elviszi őt az ördög.

A vámpírok rémtetteit megörökítő krónikáknak sem áldozott le a napja még manapság sem. Ezek a históriák – kezdve Preskett Prest 900 oldalas Varney, the Vampyre című alkotásától, John Polidori A vámpír című novellájától vagy az első színvonalas regénytől, Bram Stoker Drakulájától egészen Anne Rice vámpír-krónikájáig – Vax szerint azt az emberi félelmet fogalmazzák meg, hogy egy adott ember életének meghosszabbításához egy másik életének megrövidítése szükséges. A vámpírok karaktere nagyfokú szexuális töltést is hordoz: a halált és a nemiséget összekapcsolva az aberrált ösztönök jutnak cselekedeteikkel kifejezésre. A mondandó pedig egyértelmű: ezek a szörnyek az ember kettéhasadt létének gonosz feleként nyilvánulnak meg, és csakis a vallás (a vámpírokat elijeszti a kereszt vagy a szenteltvíz, az ördög kiűzhető a testből imádkozással), a babona (a vámpírok szívébe karót kell döfni, vagy foghagymával kell őket távol tartani), vagy a fehér mágia mentheti meg az életünket, vagyis mindazon társadalmi-kulturális jelenségek, amelyek megszülték ezeket a borzalmas teremtményeket.

 

4. A nem természetfeletti horror középpontjában: az ember

Vax a fantasztikus irodalmat tematikailag megközelítő, annak főbb témáit felsoroló listájának egyik kiemelt helyén a személyiség zavarait ábrázoló rémtörténetek állnak. Lássunk néhány példát! Joseph Sheridan LeFanu Zöld tea című novellájában a főszereplő tudóst víziók gyötrik egy őt mindenhová követő majom képében. Barátja sajnos nem tudja őt kigyógyítani a betegségéből, végül a tudós öngyilkos lesz. „Egy mérgezés lefolyása volt – írja LeFanu –, amely zavart okoz a lélek és az idegek kölcsönhatásában, és megtámadja azt a szövetet, amely az érzékek, a külsők és a belsők rokon működéseit egymástól elhatárolja.”[17] F. Marchaud hasonló témájú novellájában, A lopakodóban viszont már valami sötétebb és gonosz útitársról van szó. LeFanu tudósát egy beszélő majom üldözi, de Marchaud utcai járó-kelőit egy tizenéves forma fiú, aki a többi gyalogos számára láthatatlan. A Lopakodó végül a narrátor nyomába ered: „Most nem látom őt, de hallom csoszogó lépteit. A legváratlanabb pillanatokban és helyeken állok meg, hogy hátrakapva a fejem, végre meglássam, de a csodálkozva rám bámuló értetlen arcokon kívül más nem fogad.”[18] Az olvasó pedig kételkedni kezd: valóban csak az üldözési mánia kerítette hatalmába a mesélőt? Az embert pusztán saját elméje ijeszti meg, például a világirodalom legkísértetiesebb költeményben is:

„…mint aki magányos úton halad
a szíve fél, remeg
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állana meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.”[19]?

Sam J. Lundwall azt írja már említett tanulmányában, hogy számára a legfélelmetesebb horror mindig a láthatatlan rémség, az a fajta testetlen, anyagtalan valami, amelyre csak célozni lehet. E tekintetben a legfélelmetesebb rémtörténetként Maupassant Horláját citálja. „Nem csupán megírták, de tapasztalat is mögötte áll”[20] – ezzel utal a szerző Maupassant tragikus életére. Talán azért tűnik annyira megrázónak a novella, mert az a tudat, hogy a szerzője átélte az őrületet, hitelessé, valószerűvé teszi a történetet? Lovecraft Pickman modellje című novellájában a címszereplő festő különlegesen élethű műveinek titka pont az, hogy a képeken szereplő ocsmány pokolfajzatok a modellt állók hű másai. Talán a valóság produkálná a legjobb horrortémákat?…

Az evilági borzalmak okozója legtöbbször a megbomlott emberi elme, amely vagy ön-, vagy pedig közveszélyes. Az olyan pszicho-horrorok, mint például Robert Bloch híres Psychoja vagy Maupassant Horlája mind arra épít – a borzongás hatásos kiváltásának szempontjából –, hogy az elmében bekövetkező súlyos és káros torzulás az adott személy viselkedésére is kihat, mégpedig úgy, hogy kiszámíthatatlanná, kontrollálhatatlanná teszi azt. Az ember így önmagát és környezetét is kiteszi a tudathasadás, a hallucinációk és a kényszerképzetek befolyása alatt álló személyiség minden veszélyének. A Psychoban a tudathasadásos Normann Bates a környezetére veszélyes, míg a Horlában a cselekedni képtelen ember inkább a halálba menekül, mintsem hogy betegségével együtt éljen, vagy esetleg kikezeltesse magát belőle. Ugyanerre a sorsra jut E. T. A. Hoffmann hőse A homokemberben vagy H. G. Wellsé a Pollock és Porrohban. Ám egyfajta kozmikus borzongást nemcsak az a felismerés képes kiváltani az emberből, amikor rájön, hogy megőrült, hanem a totálisan elidegenült, végtelenül magányos életére való rácsodálkozás kudarcélménye is. Jean-Paul Sartre hőse Az Undorban rájön maximális jelentéktelenségére, míg Fritz Leiber magányos hőse előtt A füstkísértetben megszemélyesül, élővé válik a városi embereket elválasztó rideg és élettelen építménytömeg.

A rémálmok nyomasztó világával, a víziókkal és egyéb mentális betegséggel foglalkozó pszichopatológia elég széleskörű szakirodalomra támaszkodhat. A klinikai pszichológia a víziókat az alábbi kategóriába osztja: 1. Hallucinációk, amelyek során az érzetek mindennemű inger nélkül keletkeznek. A drogok, és különösképpen az ecstasy (XTC) képes horrorisztikus delírium-állapot kiváltására. 2. Az illúziók esetében egy létező, hétköznapi tárgyról hamis érzeteket kreálunk – például megváltozott fényviszonyok hatására az egyes tárgyak idegenszerűvé válnak. Az embernek a félhomályban vagy a teljes sötétségben való félelmének fontos kiindulópontjaként is jellemezhetnénk az illúziókat, amelyek akár a személyt egészen kisgyermekkorától „kísérthetik”. 3. A pareidolok olyan optikai csalódások, amelyek során egyes tárgyak sajátságos felszíni formáiból egy másik tárgy képét látjuk kirajzolódni. Ilyen optikai csalódás volt sokáig a Mars-arc, amely esetben a rossz minőségű fényképfelvétel miatt tűnt a bolygó felszínén egy szikla arc formájúnak. 4. A következő kategória a kényszerképzeteké. Itt egy olyan tartalmi gondolatzavarról van szó, amelyet az adott személy bizonyosan létezőnek vél. 5. Az eidetikus látomások során pedig az alany agya egy nem létező tárgy képét hozza létre érzékekkel nem megragadható módon.[21]

A félelem és a hozzátársuló érzelmek vizsgálata során érdemes kitérnünk Sigmund Freud egyik tanulmányára. A pszichoanalízis atyja a „nyugtalanító különösségről” szóló írásában[22] elméletét irodalmi példákkal is alátámasztja, és többek közt pszichoanalitikus irányból közelíti meg a német Märchen-író, E. T. A. Hoffmann A homokember című művének egyes szereplőit. Freud a nyugtalanító különösséget a félelem és a szorongás rokon fogalmaként kezeli, és ezzel a jelzővel láthatunk el minden olyan dolgot, amely effajta negatív érzelmi viszonyulást képes kiváltani belőlünk. A félelmet sok esetben nem csak az ismeretlen, a láthatatlan jelenségek, hanem hétköznapi tárgyak is kiválthatják; Hoffmann történetében pedig mélyen a tudat alatt elfojtott emlékek kerülnek a felszínre. A homokemberben Nathanael visszaemlékezik egy gyermekkori traumatikus élményére, amikor is a különös idegen, a Homokember megfenyegette Nathanaelt azzal, hogy kivájja a fiú szemét. Freud szerint a szem elvesztésétől való szorongás tipikus gyermekkori élmény, bár sokszor még felnőttkorban is jelentkezik. Ám a szem elvesztése egy mélyebb jelentést is hordoz: a kasztrációtól való rettegést. Magát a félelmét apja irányába táplálja, és az író jól láttatja az olvasókkal az apa személyiségének kettéhasadását egy gondos, szerető családapa-részre, valamint egy titkolózó, sejtelmes és gonosz részre. Freud szerint a Homokember tulajdonképpen Nathanael apjának rosszabbik énje. A diák kasztrációs szorongásai miatt képtelen Olympiával vagy bármely nővel normális szerelmi életet folytatni, vágyai az erősen nárcisztikus hajlamaiban oldódnak fel.

 

5. Miért népszerű a félelem?

Jacques Sadoul, a híres család tagja azt vallja, csak azért tanult meg angolul, hogy eredetiben élvezhesse a fantasztikus irodalom nagyjainak – Bradbury, Asimov, Simak, Lovecraft – munkáit, míg végül eljutott a tiszta fantasztikumhoz, például Jorge Luis Borges műveihez. Ezután azt kérdi: miért műveletlen? „Azért, mert a hatodik kerületi sznobok [t. i. a szépirodalmi körök], akik belesüllyednek kicsiny, marginális világegyetemükbe, és csoportos álirodalmi játékaikba, műveletlennek nevezik őt?”[23] Habár Sadoul megállapítása pusztán szatíra, sokan ezt szó szerint veszik, irónia nélkül. Mindenesetre az leszögezhető, hogy a magas irodalmi kultúra köreiből a fantasztikus irodalom szubkultúrája felé történő lenéző attitűd mindinkább megnyilvánul a fantasztikum hanyagolásában a különböző irodalomelméleti munkákban, vagyis roppant kevés igényes elméleti munka született eddig a fantasztikus irodalom társadalomban betöltött szerepéről, témáiról, vagy akár a félelemkeltő mechanizmusairól, és ezek is inkább sci-fi magazinokban, mintsem szaklapokban jelentek meg. A magas irodalom egyik égető feladatának tartom tehát egy széleskörű alapokra helyezett új szemlélet kialakítását, amelyben helyet kap a fantasztikum műfajának határain jócskán túlmutató művek feltárása is.

„A horrort és a fantasyt – állapítja meg Neil Gaiman Gondolatok a mítoszokról című esszéjében – gyakran látják egyszerűen eszképista – a valóságtól menekülő (…) – irodalomnak. (…) Ha szerencsések vagyunk, a fantasztikum térképet kínál – útmutatót a képzelet territóriumához…”[24] Lényegében tehát arról van szó, hogy mára a félelmet és rettegést a tömegmédia szállítja az átlagembereknek – és ingerekben aztán nincs hiány, főleg ha tekintetbe vesszük azoknak a médiumoknak a sikerét (eladási példányszám, hirdetés stb.), amelyek a borzalomnak az erőszakkal és a szexualitással való összekapcsolásával tart számot olvasóinak érdeklődésére. Viszont a klasszikus rémtörténetek egyfajta fejlett kreativitást kívánnak meg az olvasótól a fantáziálásra való hajlam terén, egyfajta reakciókészségre számítanak a hétköznapitól eltérő dolgokkal kapcsolatban. Louis Vax azt állítja, hogy mélyen a tudatalattinkba eltemetett, elfojtott aberrációk és negatív emlékek szolgálnak szorongó képzeletünk táptalajául. Arra a kérdésre, miszerint a külvilágtól, vagy önnön magunktól félünk, Vax azt válaszolja, hogy az ok a lélekben keresendő[25]:  a tudat vetíti ki a térbe mindenféle arccal rendelkező vagy alaktalan fantomjait, amelyek egyek és ugyanazok önmagunkkal. A rémtörténeteknek épp az lenne a feladata, hogy ezeket a negatív emóciókat – saját mumusainkat – felszínre hozva egy katartikus élményt éljünk át, amely során ezek mind feloldódhatnak a biztonságérzet és a pozitív izgalom hatására. Amikor az ember horrort olvas, tudja, hogy ezek a rémségek a valóságban nem történnek meg, és ami a legfőbb: mások (fiktív karakterek) állnak a gonosz fókuszában, habár ez a szorongás nem egyeztethető össze a magas irodalmi kultúra művészetében – például Kafka írásaiban – megjelenő, mély, szimbolizált érzelmekkel, hanem inkább „a nyers, tagolatlan, közönséges, ősi érzéssel”[26] állnak kapcsolatban. „Valahányszor rémítő leírással találkozunk – írja Peter Penzoldt A természetfeletti az irodalomban című munkájában –, amely felébreszti bennünk ezeket az elemi félelmeket, nem vagyunk képesek leküzdeni ijedtségünket; valahányszor egy elbeszélés központi motívuma eszünkbe juttatja ezen elemi félelmet egyikét, az elbeszélés minden bizonnyal nagy hatást gyakorol ránk.”[27]

Manapság, amikor az urbanizáció az emberiséget négy fallal körülvett magányra ítélte, nem csoda, hogy a klasszikus rémtörténet a reneszánszát éli. Az elidegenedés, a kapcsolatok nélküli sivár élet az, amely újra felfedeztette velünk Poe, Bierce, Stevenson és Meyrink, valamint a többi nagy mesélő borongós, baljós világát. A rémirodalom újrafelfedezése Lovecraft sejtését látszik igazolni, aki leszögezi, bármilyen tudatos kontroll sem tudja elnyomni az embernek a fantáziálásra irányuló hajlamát: „Néha a fantázia egy vékony sugara még a legkeményebb fejbe is betolakszik. Egyszóval, semennyi racionalizmus, reform vagy Freud-i analízis sem tudja megsemmisíteni egy kéménykürtő, vagy egy magányos erdő okozta borzongást.”[28]

 

Felhasznált irodalom

1. Kuczka Péter: Határvidék. Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 1998.

2. Lovecraft, H. P.: Jegyzetek a rémtörténetek írásáról. In: Tézsla Ervin, ed.: H. P. Lovecraft összes művei, 2. kötet. Szukits Kiadó, Szeged, 2003.

3. Lovecraft, H. P.: Természetfeletti rettenet az irodalomban. In: Tézsla Ervin, ed.: H. P. Lovecraft összes művei, 2. kötet. Szukits Kiadó, Szeged, 2003.

4. Lundwall, Sam J.: Holnap történt. Tanulmányok a science fiction világtörténetéből. In: Kuczka Péter, ed.: MetaGalaktika 7. Móra Kiadó, Budapest, 1984.

5. Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

6. Sárközy Bence: Nyelv a borzalomhoz. In: Szélesi Sándor, ed.: Átjáró 6. Bolt Kft., Budapest, 2002.

 

Bibliográfia

Magyar nyelvű rémtörténet-antológiák

 

1. 21 rémes történet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.

2. Angolszász rémtörténetek. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1988.

3. Az elátkozott kert. Gulliver Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993.

4. Cthulhu hívása. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1992. (Klubkiadvány.)

5. Csapdában. Szukits Kiadó, Szeged, 2002.

6. Dagon árnyai. Beneficium Kiadó, Budapest, 1999.

7. Düledék palota. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2009.

8. Éjfél; Kísértethistóriák. Maecenas Kiadó, Budapest, 1987. (Az 1917-es kiadványok reprint kiadása.)

9. Éjszakai sikolyok. Szukits Kiadó, Szeged, 1999.

10. Kalandos históriák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

11. Lopakodó árnyak. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989.

12.A múmia lába. Népszava Kiadó, Budapest, 1990.

13. Poe és követői. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2002.

14. Sötét testvériség. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 1999.

 

Novellagyűjtemények

 

1. Bierce, Ambrose: Bagoly-folyó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985.

2. Bierce, Ambrose: Ambrose Bierce összes novellái. Szukits Kiadó, Szeged, 2003.

3. Ewers, Hanns Heinz: A pók. Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1918.

4. Ewers, Hanns Heinz: Lidérc. Nova Irodalmi Intézet, Budapest, 1924.

5. Gaiman, Neil: Tükör és füst. Beneficium, Budapest, 1999.

6. Howard, Robert E.: Az éjszaka gyermekei. Cherubion Kiadó, Debrecen, 1991.

7. Irving, Washington: Vázlatkönyv. Magyar Helikon, Budapest, 1959.

8. King, Stephen: Csontkollekció. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.

9. King, Stephen: Éjszakai műszak. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.

10. King, Stephen: A napkutya. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.

11. King, Stephen: Rémálmok és lidércek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995.

12. King, Stephen: Titkos ablak, titkos kert. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.

13. King, Stephen: Világnagy strand. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1991. (Klubkönyv.)

14. LeFanu, J. S.: Fogadó a Repülő Sárkányhoz. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.

15. Lovecraft, H. P.: Az álom fala mögött. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2000.

16. Lovecraft, H. P.: Az árnyak borzalma. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 1998.

17. Lovecraft, H. P.: Árnyék az időn túlról. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 1998.

18. Lovecraft, H. P.: Cthulhu hívása. Valhalla Páholy, Budapest, 1993.

19. Lovecraft, H. P.: Eryx falai közt. Dávid, Szeged, 1995.

20. Lovecraft, H. P.: Holdárnyékban. Valhalla Páholy, Budapest, 1998.

21. Lovecraft, H. P.: H. P. Lovecraft összes művei. 1-3. Valhalla Páholy / Szukits Könyvkiadó, Szeged.

22. Lovecraft, H. P.: Az őrület hegyei. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 1998.

23. Lovecraft, H. P.: A suttogó Cthulhu. Valhalla Páholy, Budapest, 2001.

24. Maupassant, Guy de: Szörnyszülöttek anyja. Kolibri, Budapest, 1989.

25. Poe, Edgar Allan: Edgar Allan Poe összes művei 1. Szukits Kiadó, Szeged, 2001.

26. Poe, Edgar Allan: Edgar Allan Poe összes művei 2. Szukits Kiadó, Szeged, 2002.

27. Poe, Edgar Allan: Rejtelmes történetek. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 1999.

28. Scott, Walter: A kárpitos szoba. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982.

29. Straub, Peter: Ajtó nélküli ház. Új Vénusz, Szeged, 1993.

30. Wells, H. G.: Élet és kaland. Globus, Budapest, n. a.

31. Wells, H. G.: Túlvilági utazás. Szukits Kiadó, Szeged, 1998.

32. Wells, H. G.: A vakok országa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.

 


[1] Clarke, Arthur C.: Bevezető. In: Clarke, Arthur C.: Az őrszem. Magyar Könyvklub, Bp., 1995. 9. o.

[2] Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 10-11. o.

[3] A „science fiction” kifejezést a „scientifiction”-ből származtatják, amellyel mint műfaji megjelöléssel 1926-ban találkozhatunk először Hugo Gernsback magazinjában, az Amazing Storiesban. A mai science fiction kialakulásáról bővebben: Diffloth, Gérard: Bevezetés a tudományos-fantasztikus irodalomba. In: Kuczka Péter, ed.: Galaktika 1. Móra Kiadó, Bp., 1972. 6-13. o.

[4] Maár Judit, 2002. 15. o.

[5] Szubjektív megjegyzés, hogy ez a kategorizálás leginkább a különböző horror-antológiák szerkesztőinek döntésén alapul, vagyis azon, hogy például egy kísértethistóriákat felsorakoztató válogatásba beleteszik-e Gilman novelláját, A sárga tapétát, vagy Charles Dickens Karácsonyi énekét. Mivel a kiadvány „presztízsét” növelhetik szépirodalmi művek, vagyis „nagy” nevek, ezért legtöbbször igen a válasz. V. ö.: Greenberg, Martin H. és Waugh, Charles G., ed.: Lopakodó árnyak. Móra Könyvkiadó, Bp., 1989.

[6] Lovecraft, H. P.: Természetfeletti rettenet az irodalomban. In: Tézsla Ervin, ed.: H. P. Lovecraft összes művei, 2. kötet. Szukits Kiadó, Szeged, 2003. 445. o.

[7] V. ö.: Lovecraft, H. P., 2003. 447-449. o.

[8] I. m. 443. o.

[9] Lundwall, Sam J.: Holnap történt. In: Kuczka Péter, ed.: MetaGalaktika 7. Móra Kiadó, Budapest, 1984. 19. o.

[10] Gilman, Ch. P.: A sárga tapéta. In: Greenberg–Waugh, ed. 1989. 29. o.

[11] I. m., 25-26. o.

[12] James, M. R.: Mr. Poynter naplója. In: Angolszász rémtörténetek. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1988. 45. o.

[13] Lovecraft, H. P. 2003. 507. o.

[14] Sárközy Bence: Nyelv a borzalomhoz. In: Szélesi Sándor, ed.: Átjáró 6. Bolt Kft., Bp., 2002. 41. o.

[15] Lovecraft, H. P. 2003. 515. o.

[16] Lovecraft, H. P.: Randolph Carter vallomása. In: Tézsla Ervin, ed.: H. P. Lovecraft összes művei, 1. kötet. Szukits Kiadó, Szeged, 2001. 252. o.

[17] LeFanu, J. S.: Zöld tea. In: LeFanu, J. S.: Fogadó a Repülő Sárkányhoz. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984. 42. o.

[18] Marchaud, Francois: A lopakodó. In: Ozirisz országa. Cherubion Könyvkiadó, Debrecen, 1996. 309. o.

[19] Coleridge, Samuel Taylor: Rege a vén tengerészről.

[20] Lundwall, Sam J. 1984. 32. o.

[21] Beinert, Wolfgang: Teológiai tudnivalók a Mária-jelenségről. URL: <http://ourworld.compuserve.com/homepages/merleg/202ta1.htm>.

[22] Eredeti címe: Das Unheimliche. Magyarul megtalálható: Freud, Sigmund: A kísérteties. In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum Kiadó, Bp., 1998.

[23] Kuczka Péter: Jegyzetek a rémületről. In: Kuczka Péter: Határvidék. Hét Krajcár Kiadó, Bp., 1998. 128. o.

[24] Gaiman, Neil: Gondolatok a mítoszokról. In: Gaiman, Neil: Tükör és füst. Beneficium, Bp., 1999. 340. o.

[25] Maár Judit, 2002. 151. o.

[26] Kuczka Péter, 1998. 137. o.

[27] Maár Judit, 2002. 158. o.

[28] Lovecraft, H. P. 2003. U. o.

2 komment · 1 trackback

Címkék: irodalom

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr432362981

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Scifirajongó a pápa? :-) 2010.10.12. 12:44:24

Biztos sokan emlékeznek a nagy hype-pal induló, de annál dicstelenebb véget érő FlashForward c. sorozatra, ami lényegében arról szólt, hogy a teljes emberiség elvesztette az eszméletét pár percre, és ez alatt belelátott a saját jövőjébe. Hát most kezem...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.01.29. 18:46:06

Érdekes írás, kár, hogy nem akadtam rá korábban. Ez egy konkrét könyvnek az összefoglalója, vagy önálló esszé?

A vámpírokhoz annyit, hogy épp a minap olvastam egy rövid cikket, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a vámpírok félelmetes szörnyből mennyire "közel kerültek" az emberekhez, vagy valamilyen módon vesztettek riasztó jellegükből. Ennek egyik formája az, amikor a vámpír és az emberek pusztítását összevetve az derül ki, hogy az emberek sokkal vérszomjasabb szörnyetegek; magam is találkoztam ilyen írásokkal. Ez szerintem érdekes adalék a bejegyzésben a vámpírokról elmondottakhoz.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.01.29. 18:54:25

P. S. Azért kár, hogy '11-ben befejezte működését az oldal, igen hasznos kezdeményezés volt, így viszont egy "szellemblogba" kommentelek. :-)