2010.10.21.
12:05

Írta: somogyig

Kalandozások a politikában (2. rész)

3. Sartre „egzisztenciája” a politikában

Sartre „kalandja”, ahogyan azt ő egészen sajátos polgári-egzisztencialista töltetű fogalomként meghatározta, nyomott hagyott a 20. század polgári és marxista eszmetörténetben. Tevékenységének rövid és hosszú távú hatása nem maradt a filozófiatörténet berkein belül, hanem kihatott kora és az utókor közéleti-politikai gondolkodására is.

Noha az egzisztencializmus alapvetően filozófiai irányzat volt, nem vitás a szépirodalomba való átszivárgása sem. A szocializmus és a kapitalizmus harca mellett a polgári társadalom bizonyos rétegei olyan optimista ideológiát tápláltak, amelyek a két rendszer előnyeit próbálták egyesíteni. A nyugati demokráciák visszásságai, például a kapitalista gazdaság társadalmi egyenlőtlenségei vagy a rohamos technikai fejlődés elidegenítő hatása (amely kapcsán Adorno és Horkheimer már a „felvilágosodás dialektikájáról”, vagyis annak bukásáról beszél) a kispolgári körökben pesszimista irányzatokat is kitermelt. Az egzisztencializmus is közéjük sorolható. Az egzisztencializmus fogalmát annak „hőskorában” össze-vissza használták és alkalmazták, kezdetben még Sartre sem tudta, mit kezdjen ezzel a szóval.

Hannah Arendt szerint a modern filozófiában mutatkozó problémák is arra sarkallták a francia egzisztencialistákat, hogy a Teória helyett a Cselekvés iránti feltétlen elkötelezettségbe meneküljenek. Malrauxra hagyatkozva kifejti, az értelmiség a nyilvánosság szférájába nem is léphetett volna máskor olyan könnyedséggel, mint a forradalmi időkben[1]:

„Az egzisztencializmus, a filozófus filozófia elleni lázadása nem akkor lépett a színre, amikor kiderült, hogy a filozófia nem képes tulajdon törvényeit a politika világára alkalmazni (…). A helyzet akkor vált kétségbeejtővé, amikor a régi metafizikai kérdésekről bebizonyosodott, hogy értelmetlenek (…). Úgy tűnt, hogy ebben a léthelyzetben a részvételt és az elkötelezettséget, az engagée-t biztosító cselekvés tarthatja ébren a reményt, ha nem is azt a reményt, hogy bármely problémát meg lehet oldani, de legalább azt, hogy anélkül lehetséges e problémákkal együtt élni, hogy az ember, ahogyan Sartre fogalmazott, salaud-vá, gazemberré válna.”[2]

3.1 Sartre egzisztencializmusa

A II. Világháború és a német megszállás Franciaországban a közgondolkodók filozófiáját is a feje tetejére állította. Merleau-Ponty, Camus és Sartre egy újfajta szabadságról kezdtek el beszélni. Úgy vélték, ha az értelmiségiek összefognának a fasizmus ellen, „akkor leomlanának a náci Jerikó falai”[3]. A lét és a tett közti választás dilemmája megszűnt: csak az létezhetett, aki képes volt cselekedni, vagyis a gyakorlatba átültetni a filozófiáját. Az írásból tehát tett lett. De mi vezérelje az egyének cselekedeteit?

Sartre saját egzisztenciálontológiai filozófiáját emberközpontúnak és ateistának alkotta meg (főműve, A lét és a semmi 1943-ban jelent meg). Hangsúlyozta a társadalmi cselekvés jelentőségét, de megtorpant az etikai kérdések megválaszolása előtt. Ha saját létünk előfeltétele az, hogy mások érzékeljék azt, vagyis ha mindig csupán mások minket való érzékelésének köszönhetően lehetünk „en soi”-k, akkor világos, hogy ez nem egy szabad, független lét. Ráadásul, nem alkothatunk magunknak erkölcsi törvényeket, etikánk nem lehet autonóm, hiszen az ítéletet mindig mások hozzák meg helyettünk. Nem attól leszek jó vagy rossz, mert annak érzem magam, hanem mert mások megmondták. Sartre Egy vezér gyermekkorának antihőse, Lucien is úgy dönt, hogy inkább mások szemében keresi önmagát, és nem saját maga alakítja ki személyiségét. Ám azzal, hogy antiszemita klikkjének jelszavait ismételgeti, még nem válik személyiséggé.[4] Ráadásul, Rortyhoz hasonlóan, Sartre is úgy vélte, az erkölcsi értékek nem abszolútak, hanem a mindenkori társadalmaktól és a Zeitgeisttől függenek. Ezáltal más korok, sőt, más társadalmak erkölcséről nem mondhatunk semmit sem.

Egzisztencializmusának legfontosabb pontja viszont az, hogy a szubjektivitást kell megtenni a kiinduló pontnak: az ember egzisztenciája tehát megelőzi a lényeget: a tudat léte által van a dolgoknak lényegük. Az embernek először önmagára kell találnia ahhoz, hogy aztán definiálni tudja önmagát.[5] Az ember kezdetben még semmi: nincs eredő, Istentől származó emberi természet, hanem önmagát teszi azzá, ami lenni akar.

Ám ez még nem elég, hiszen az előbb láttuk: ahhoz, hogy megragadjuk saját létünket, magáértvaló-létünk (pour-soi) a másértvaló-létre utal. A Más olyan tárgy a szemünkben, amely minket is tárgyként figyel meg.[6] Mivel viszont egy tárgy számára nem adódhat tárgy, ezért a tudat és a Más közt nem csupán megismerési viszony áll fenn, így lehetséges, hogy a Más és a Más számára való tudatunk egyúttal szubjektumként is érzékelődjön.[7] A Más a közvetítő én és önmagam közt: emiatt láthatja magát az egyén a másiknak a szemén keresztül, de emiatt is idegenedik el az én önmagától.

Hogy értelmet találjon az ember az életében, elkötelezettnek kell lennie. Az engagé maga a cél. A szabadság maga a tett. A tett maga a válasz a mindenkori szituációra. Ezen szituációk folytonos meghaladása csak akkor válik a magáértvaló-lét számára lehetőséggé, ha a külső-belső tényezők hatásától függetlenül képes dönteni.[8]

A cselekvés a világ képének a megváltoztatása. A cselekvés elvileg intencionális; kell, hogy célja legyen, a célhoz pedig mindig valamilyen indokból jutunk el. A tett dönt céljairól és mozgatórugóiról, a tett maga a szabadság kifejezése. Továbbá: a szabadság minden lényeg alapja, az ember a cselekedetei révén értesül szabadságáról.

Ez a szabadság – hökkent meg Sartre – determinatórikus: az emberként való lét szükségszerű létmódja. „Arra vagyok ítélve, írja Sartre, hogy mindörökre lényegemen, cselekedetem indítékain és indokain túl létezzem: szabadságra vagyok ítélve.”[9] Nem tudunk tehát nem-szabadok lenni.

„A szabadság semmi más, mint akaratunk vagy szenvedélyeink egzisztenciája, amennyiben ez az egzisztencia a tényszerűség (fakticitás) semmítését, vagyis egy olyan lét semmítését jelenti, amely az »annak kell lennem« módján saját létem.”[10]

Az egyén szabadságát, és egyszersmind létét azonban a Másik puszta léte korlátozza; nem csupán értelmezhetetlen a liberalizmus – a mások szabadságának tisztelete – Sartre filozófiájában, hanem mindez egyenesen anti-liberális konzekvenciával bír. Ez az attitűd ismét csak a befolyásosabb (baloldali) kortárs francia értelmiség alapvetően liberalizmus-ellenes világnézetét tükrözi. Nicola Chiaromonte írja: „Sartre mondása, miszerint »Az ember az egész emberiségért felelős«, nézetem szerint a modern szofisztika és álerkölcs megtestesítője.”[11]

Sartre Az exisztencializmus humanizmus írásakor még nem vallotta, vallhatta magát marxistának. Az egzisztencializmus és a marxizmus (és a kommunizmus ideológiája) között nincs szükségszerűségi kapcsolat. Sartre kísérlete arra, hogy filozófiáját össze tudja egyeztetni a marxizmussal, kudarcba fulladt, amelynek aztán az lett a vége, hogy Sartre szakított korábbi nézeteivel. A marxista kritika szerint ugyanis még a sartre-i egzisztencializmus is szubjektív idealizmus, és olyan tudat-filozófia, amely szemben áll a dialektikus és a történelmi materializmussal.[12]

 

3.2 Sartre útja a marxizmusig

Az osztályharc felfedezése Sartre számára igazi felfedezés volt. Egzisztencializmusának széthullása azonban korántsem jelentette a társadalmi szinten való aktív cselekvés igényéről való lemondását. Sartre ideális polgára „kalandor” (aventurier), a cselekvés embere (homme d’action). A militáns képe pedig egy fiatal munkásemberé, aki csatlakozik a marxista forradalmi mozgalmakhoz. A militánsnak nincs egyénisége, személyisége: cselekvése olyan vállalkozás (enterprise), amelynek értelmét csak a Párt látja. A két embertípus közül csakis a militáns juthat győzelemre, a polgár győzelme a vereségben lehet csupán.[13] Az előzőekben láthattuk, hogy Sartre egzisztencializmusában az egyének között szükségszerű konfliktus áll: az egyének egymás szabadságára törnek. Az egyének közti bármiféle kapcsolat konfliktussal teli (ahogy a Zárt tárgyalás című drámájában írja: a Pokol a többi ember).

Sartre kalandor volt: először létrehozott egy emberközpontú filozófiát, amely előtérbe tolja a szubjektumot és felruházza autonómiával. Utána a baloldallal és a kommunizmussal szimpatizált, amely során átértékelve nézeteit, hinni kezdett abban, hogy az egzisztencializmus kérdéseire a marxizmus lehet a jó válasz, majd mikor az utóbbi kedvéért szakított az előbbivel, mert sikertelenséggel járt e szintézis, már „csak” abban bízott, hogy van értelme és lehetősége a saját nézetei és a marxizmus egymáshoz való közelítésének, a társadalmi cselekvés területén pedig a kommunistákkal való együttműködésnek.[14] A valóság azonban az, hogy filozófiai nézetei súlyos ellentmondásban álltak politikai elgondolásaival; a helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy Sartre összhangba kívánta hozni a kettőt, de még ezt is következetlenül tette. Miközben azt hangsúlyozta, hogy az embernek mindig az adott körülményekből kell kiindulnia, és az alapján döntenie, amit tud, számos politikai írásában úgy minősít bizonyos tetteket erkölcsösnek vagy bűnösnek, hogy mindeközben az egyetemes erkölcsi értékekre apellál.[15] Ez az inkonzisztens gondolkodásmód lényegében az egzisztencializmus és a marxizmus közti áthidalhatatlan ellentét, valamint a zavaros marxista logika, az úgynevezett dialektikus gondolkodásmód következménye. Az egzisztencialista (korai) Sartre nem ugyanaz, mint a marxistabarát (késői) Sartre. E két személy mégis egy testben, egy név alatt élt, kronológiai értelemben is egymással összecsúszva. Az eredmény: egy ellentmondásos, skizofrén életút.[16]

 

3.3 Az elkötelezett irodalmárok

Nemcsak Sartre, hanem például Merleau-Ponty számára is úgy tűnt még a II. Világháború vége és Franciaország felszabadulása előtti nehéz időkben, hogy az ellenállás leghatékonyabb formája számukra az irodalom. Raymond Aronnal és Simone de Beauvoirral együtt 1945 októberében megalapították a Les temps modernes című folyóiratot. Sartre az elkötelezett irodalom ars poeticáját így foglalta össze:

„Az író szituációban van a korában: minden szó visszhangot kelt. A hallgatás is. Flaubert-t és Goncourt-t felelősnek tartom a Kommünt követő megtorlásért, mert egyetlen sorukkal sem próbálták megakadályozni… azok mellé állunk, akik egyszerre akarják megváltoztatni az ember társadalmi helyzetét és önmagáról alkotott felfogását. Az elkövetkező politikai és társadalmi események kapcsán tehát folyóiratunk minden esetben állást fog foglalni. Ezt nem politikai értelemben fogja tenni, vagyis egyetlenegy pártot sem fog szolgálni.”[17]

Mi az irodalom? című esszéjében leírja az írástudók, konkrétan az irodalmárok helyzetének történelmi változásait. A középkori írók, fejti ki Sartre, túlnyomórészt egymásnak írtak. Az irodalom a feltörekvő polgárság korában vált politikai fegyverré. Ami a jelenkori irodalmat illeti, csak akkor maradhat az, ami, ha elkötelezett irodalommá (litterature engagée) válik, tehát az író feladata az, hogy felelősen és tudatosan vállalja küldetését.[18] Sartre egyértelműen preskriptív, szinte már erkölcsi előírásai nem hagynak kétséget afelől, hogy számára nem elég, ha egy író egyszerűen csak ír: éppen azzal követ el tehát árulást, ha csak ír: „Eljön a perc, amikor megáll az író kezében a toll, és ekkor fegyvert kell ragadnia.”[19]

Nos, Sartre tulajdonképpen sosem lépett be a Kommunista Pártba… de hogy egyetlenegy pártot szolgált-e, arra a tények adnak igenlő választ. 1948-ban csatlakozott az RDR-hez, amely egy trockistákat, egykori kommunistákat tömörítő szervezet volt. Azt vallotta, egy forradalmárnak kötelessége a Szovjetunió és a proletariátus ügyéhez csatlakozni.[20] 1952-től nyíltan támogatta a Kommunista Pártot; ez az az időszak, amelytől kezdve Sartre írásai egyre hosszadalmassá, lapossá és zavarossá válnak.[21] A marxista-leninista-sztálinista ideológiák ugyanazt a középszerűséget, szellemi infantilizmust és anti-intellektualizmust kölcsönözték hűséges értelmiségijeik számára, mint amellyel maguk a totalitárius hatalmi vezetők is meg voltak áldva. Sartre gondolkodása egyre inkább ellentmondásossá vált; mondandója a zavaró és idegesítő fecsegéseiben oldódott fel. Raymond Aron azzal kezdi Az értelmiség ópiuma című könyvét, hogy bizonyos entellektüelek kettő mércével mérnek: vehemensen támadják a nyugati demokráciákat azok legkisebb hibájukért, miközben szemellenzővel dicsérik a Szovjetunió minden bűnös lépését. A kommunizmus ópiuma megtámadja a józan ítélőképességet; főleg azon értelmiségiek józan eszét, fejti ki Aron, akik nem rendelkeznek semmilyen politikai érzékkel, nézeteik ugyanolyan primitívek, mint az átlagembereké.[22] Senki sem illik bele Sartre-nál jobban ebbe a képbe.

Amikor a sztálini szovjet államhatalom kirakatperei napvilágra kerültek az 1940-es években, egyes francia értelmiségiek azzal próbálták menteni a diktatúrát, hogy a pereket a keresztény egyház inkvizícióihoz hasonlították: ahogy ez az intézmény sem ásta alá a hitet és az egyház tekintélyét, úgy a moszkvai perek is szükségszerű rosszak. Mások egyszerűen hitetlenkedve olvasták például Koestler regényét, a Sötétség délbent[23] vagy Szolzsenyicin riportját, A Gulag-szigetcsoportokat.

Az új fejlemények tükrében a francia értelmiség egy része, köztük Raymond Aron, Arthur Koestler és Czesław Miłosz elutasította a sztálinizmust (persze, őket agyonhallgatták). Mások aljas rágalomnak vélték a Szovjetunióról szóló híreket. A legszánalmasabb álláspont képviselői közé tartozott Sartre: ők álltak a „se veled, se nélküled”-viszonyban a kommunistákkal, és ahelyett, hogy szakítottak volna velük vagy csatlakoztak volna hozzájuk, megpróbálták a kommunista terrort megmagyarázni.[24]

Sartre úgy vélte, hogy a kommunizmus legitimációja nem szenvedett csorbát, még a szovjetbarát államhatalmak által levezényelt koncepciós perek vagy az ’56-os magyar ellenállás leverése után sem. Mivel a kommunizmus az emberiség egyetlen üdvözítő eszméje, amelynek nincs vele versengő alternatívája, ezért különösen fontos, hogy „kivételes bánásmódban” részesüljön az értelmiség felől. A rendszerben elkövetett jogtalanságok és a mérhetetlen nagy erőszak magának a rendszernek a legitimitását nem ássa alá. Még ha el is szörnyed a magyar lázongások véres leverésén, úgy véli, ez a brutalitás alapvetően másfajta jellegű, mint a fasizmusé vagy a nácizmusé volt. Sztálin fantomja, amely Sartre válasza volt a magyarországi ’56-os „ellenforradalmi, reakciós erők” leverésével kapcsolatos kérdésekre, részvétéről biztosította az áldozatokat, miközben elismerte, hogy a szocialista tábor előjogait veszélyeztető minden politikát el kell ítélni.[25]

Az általában vett erőszak csodálata Sartre-t arra sarkallta, hogy a kommunista terrort a „történelem bábjának” tartsa. Az, hogy Magyarországon a felkelőket leverték, egyrészt a Szovjetunió jogos önvédelme csupán, amellyel a kapitalizmus elleni harcának védőbástyáit oltalmazza, másrészt pedig teljes egészében a helyi kommunista vezetők inkompetenciájának tudható be.[26]

Sartre többször járt a Szovjetunióban, ahol maga Hruscsov is fogadta őt.[27] Első, 1954-es látogatása után azt írta, megbizonyosodott arról ott-tartózkodás során, hogy a szovjet állampolgárok szabadon, retorzió nélkül kritizálhatják a rendszert. Hogy ezt mégsem teszik, annak nem az az oka, hogy félnek. Még Fagyejev előtt is meghunyászkodott, aki régebben írógépes sakálnak nevezte Sartret. Összegezve, a szovjet rendszer méltatásával a szarból csinált aranyat.

 

3.4 Az értelem halála: a Tett

A ’60-as évek végétől, noha szakított a párttal, közéleti tevékenységét a szélsőbaloldal szolgálatába állította. Heves kirohanása, amely szerint „Az antikommunisták büdös kutyák, és ebből a nézetemből sohasem engedek”, 1961-ből való.[28] Csak 1968-ban szakított a kommunistákkal.[29] A ’70-es évek első néhány évében 15 gyűlésen szólal fel, 12 felhívást ír alá, 3 sajtókonferenciát tart, 3 kommünikét tesz közzé és 5 alkalommal áll bíróság előtt.[30] Megnyilvánulásai azonban egyre inkább demagóggá, nevetségessé és bugyutává válnak. „A kubai forradalom nyomán megszületett ország maga a tiszta demokrácia” (csak Castro azon szavait felejtette el idézni, amelyek szerint a szabad választások „lejárt lemez, piszkosság”[31]), „[Tito Jugoszláviája] filozófiám gyakorlati megvalósulása”, „Számomra az a lényeges kérdés, hogy cáfoljam az elméletet, amely szerint a baloldalnak nem szabad erőszakkal válaszolni az erőszakra”, „Egyedül az erőszak marad a diákoknak”[32] – Sarte-t számos terrorista mozgalom megszületését elősegítő ideológus-bábának is nevezhetnénk. Például: az 1975-ös kambodzsai vérengzéseket az Angka Leu nevű, értelmiségiekből álló csoport irányításával követték el. A tagok Franciaországban tanultak, és nem csak a Kommunista Párt tagjai voltak, hanem a sartre-i eszméket is magukba szívták.[33] Vagy: Frantz Fanon A Föld rabjai című könyvéhez írt előszavában a tiszta erőszak még vegytisztább dicsőítését olvashatjuk.

Érdemes mindezzel összevetni azokat a gondolatokat, amelyeket Sartre az értelmiségről és feladatairól kapcsolatban közöl hallgatóságával egy 1965-ös japán előadása során. Meghatározásai természetesen mind a polgári értelmiséggel kapcsolatban hangzanak el.

Az írástudó mindaddig áruló – és ebben osztja Benda nézetét –, amíg nem szánja tettre magát, de legalábbis nem ad valami értelmet az életének. Az entellektüeleknek szükségszerűen forradalmárokká kell válniuk, hiszen ők az alsóbb osztállyal azonosulva helyezkednek szembe az állami hatalommal. Az ál-entellektüelek, ahogyan a reformizmus „üres locsogásai”, csak az uralkodó osztály érdekeit szolgálja. A lelkiismeretes szakemberek ezzel szemben radikális, elkötelezett, ám se nem moralista, se nem idealista.[34]

Sartre, úgy tűnik, önmagát ejtette ki az általa lelkiismeretes, elkötelezett értelmiségnek nevezettek kasztjából, hiszen sosem lépett a tettek mezejére, ő a karosszékből akarta a történelmet irányítani, és az elnyomott, szegény munkásemberekhez sem volt sok köze élete során. Hogyan fogadhatta volna el másként a „kisemmizettek gondolkodásmódját”, hogyan lehetett volna másként szolidáris az elnyomott néptömegekkel?


 

[1] Arendt, Hannah (1995): Múlt és jövő közt. Osiris Kiadó–Readers International, Budapest. 16. o.

[2] U. o.

[3] Johnson, Paul (2002): Értelmiségiek. Európa Könyvkiadó, Budapest. 372. o.

[4] Fehér M. István (1980): Jean-Paul Sartre. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 33-34. o.

[5] Sartre, Jean-Paul (1991): Exisztencializmus. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest. 34. o.

[6] Fehér M. István (1980), 50. o.

[7] Fehér M. István (1980), 57. o.

[8] Fehér M. István (1980), 71. o.

[9] Sartre, Jean-Paul (2006): A lét és a semmi. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 522. o.

[10] Sartre, Jean-Paul (2006), 527-528. o.

[11] Judt, Tony (2008), 69. o.

[12] V. ö.: Roger Garaudy (1963): Válasz J.-P. Sartre-nak (Kossuth Könyvkiadó, Budapest), ill. Mátrai László: Bevezetés. In: Sartre, Jean-Paul (1991): Exisztencializmus. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest. 24-25. o.

[13] Nagy Géza (1980): Az egyedi egyetemes. Akadémiai Kiadó, Budapest. 31-33. o.

[14] Nagy Géza (1980), 38. o.

[15] Judt, Tony (2008), 77. o.

[16] Egyetlen példát említenék: Sartre komoly figyelmet szentelt a zsidókérdésnek 1946-ban az antiszemitizmus ellen írt híres tanulmányában. Habár élettársa, Simone de Beauvoir szerint Sartre sosem tért magához az FKP antiszemitizmusa láttán, a kommunista zsidóüldözésekről mindvégig hallgatott. [Judt, Tony (2008), 177. o.]

[17] Fehér M. István (1980), 77-79. o.

[18] Fehér M. István (1980), 80-83. o.

[19] Sartre, Jean-Paul (1969): Mi az irodalom? Gondolat Könyvkiadó, Budapest. 77. o.

[20] Sévillia, Jean (2005), 22. o.

[21] Johnson, Paul (2002), 393. o.

[22] Aron, Raymond (2006): Az értelmiség ópiuma. Akadémiai Kiadó, Budapest. 216. o.

[23] Judt, Tony (2008), 96. o.

[24] Judt, Tony (2008), 111-113. o.

[25] Sartre-t idézi: Pethő Bertalan (1998): A filozófia híg mosléka. Platon Könyvkiadó, Budapest. II./44. o.

[26] Judt, Tony (2008), 116-122. o.

[27] Nagy Géza (1980), 39. o.

[28] Judt, Tony (2008), 173. o.

[29] Judt, Tony (2008), 277. o.

[30] Nagy Géza (1980), 41. o.

[31] Sévillia, Jean (2005), 68. o.

[32] Idézi: Johnson, Paul (2002), 397-398. o.

[33] Johnson, Paul (2002), 399. o.

[34] Nagy Géza (1980), 83-84. o. 

Szólj hozzá!

Címkék: politika történelem irodalom filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr862388060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.