2010.10.28.
19:16

Írta: somogyig

Kalandozások a politikában (5. rész)

5. Politikai imposztorok: elődök és utódok

 

5.1 „A filozófia híg mosléka”

A politikai gondolkodás hagyománya, fejti ki Arendt, Platónnal kezdődött és Marx teóriáival ért véget.

„A politikai filozófia szükségképpen tartalmazza a filozófus politikával szembeni magatartását; e hagyomány azzal kezdődött, hogy a filozófus elfordult a politikától, majd visszatért hozzá azért, hogy saját mércéjét alkalmazza az emberi dolgokra. Véget akkor ért [e hagyomány], amikor egy filozófus elfordult a filozófiától, hogy „megvalósítsa” a politikában. Erre tett kísérletet Marx (…) azzal a szándékkal, hogy megváltoztassa a világot.”[1]

Amikor Arendt a Mi a szabadság? című esszéjében elemezve a totalitárius államhatalmakat arra a megállapításra jut, hogy sokan – tapasztalatuk fényében –  a szabadságot és a politikát mint egymást kizáró fogalomként kezelik („Nem volt-e végül is igaza a liberálisok krédójának, miszerint »Minél kevesebb a politika, annál több a szabadság«?”)[2], alkalmazható a filozófiára, de akár az irodalomra és más művészetre is: egy mű annál szabadabb, minél kevesebb politikai és ideológia megfontolások alapján teremtődik meg.

A kommunista ideológia magára az értelemre volt a legnagyobb romboló hatással. A párt dogmáinak internalizálása végletekig középszerűvé, bugyutává, félműveltté tett minden fogékony elmét. Richard Wright író, aki egy ideig az Amerikai Kommunista Párt tagja volt, dermesztő képet rajzol párttársairól:

„Elegendő volt egy órát hallgatni őket, s kiderült fanatikus intoleranciájuk minden új eszmével, ténnyel, érzéssel, attitűddel, életmóddal szemben. Elmarasztaltak könyveket, amelyeket sohasem olvastak, embereket, akiket nem is ismertek, eszméket, amelyeket nem értettek meg, tanításokat, amelyeket meg sem tudtak fogalmazni. A kommunizmus (…) a tudatlanság még alacsonyabb szintjén fagyasztotta be gondolkodásukat, mint ahol a kommunizmussal való találkozás előtt álltak.”[3]

5.2 Derrida Marx-szelleme

Szinte képtelenség eldönteni Derrida Marx kísértetei című könyvével kapcsolatban, hogy melyik a szánalmasabb: az, ahogy Derrida több évtizedes fáziskéséssel, ráadásul a szovjet tömb felszámolódása után kezd azon francia értelmiségi kollégáihoz hasonlóan a Nyugat ostorozásába, akik még az élő marxizmus bűvkörében élve tették azt 1945 és 1989 között, vagy az, hogy egy egyértelműen politikai érdekeket (és talán megrendelést?) kiszolgáló, a történelem végét hirdető könyv (Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című könyvéről van szó) ekkora kétségbeesést képes nála kiváltani.

Azt be kell látnunk, hogy ahol Marxot nagy gondolkodónak tartják, akit „kísértete” olybá „túlélt”, hogy itt lebeg Európa felett, jobbára alacsony színvonalon közelítik meg a marxizmust – olyan felszínességgel, amellyel maga Marx közelítette meg a társadalmat és a gazdaságot.

Ez a szellemi középszerűség és eltunyulás – Pethő Bertalan kompakt megfogalmazásában „Hatalomra törő aljasság”, amely „az emberi életet semmibe vevő fundamentalizmusok nyugati válfaja”[4], a szovjet rezsim bukása után átmentődött, posztkommunista/-marxista aljassággá vált. „Vajon tényleg a marxizmustól rothad még mindig a mai tudat? Vajon az aljasságban függ össze a mai kor a »reálisan létező szocializmussal«? Vajon a zsigereikben cipelik tovább a mai emberek, legalábbis ebben a régióban, a kommunista múlt örökségét?” Akik a marxizmus moslékán nevelkedtek, amelyet kihányni nem tudtak, mert éhen haltak volna, most le tudnak-e róla végleg szokni?[5] Pethő úgy véli, hogy a marxizmus „túlélte saját ellehetetlenülését”, annak ellenére, hogy „tulajdon világmegváltásában vitézlett le”. A mi korunk tehát a „marxizmus ürülékétől aljas, és ettől a (…) szennytől (…) nem undorodik ám »korunk embere«, (…) sőt megtisztulni sem akar tőlük.[6] Nem véletlen, hogy mindezt Derrida kapcsán idézem. A posztkommunista világ (poszt)marxistáinak írásaiban a fent említett aljasság ugyanúgy kiütközik, amely Derridánál ez esetben speciel a „marxizmus iránti hűség, szolidaritás és csodálat egy-egy rögeszméje”[7]-ként manifesztálódik.

 

5.3 Lukács Nietzschéje

Amikor Nietzschét az önteremtés vagy az egzisztencializmus filozófusának tekintik, arra gondolnak, hogy a filozófus hogyan képzeli el magát a szubjektumot és annak a jövőjét [az „emberibb embert” (Übermensch)] mint kiutat a jelen nihilizmusából (értsd: metafizikai kríziséből).[8]

Nietzsche irracionalitása, amelyet Lukács György kegyetlen és rosszindulatú kritizálásnak tesz ki Az ész trónfosztása című művében, egyben támadás az individualitás ellen is.[9] Lukács a marxizmus és sztálinizmus szemüvegén keresztül filozofált, befolyását arra is felhasználta, hogy nem-marxista kollegáit elhallgattassa (Hamvas Béla esetében például sikerrel). Ortodox marxista lévén (Leszek Kolakowski szerint „a sztálini ortodoxia legkiválóbb koponyája”[10]) élete végéig lojális maradt a szovjetkommunizmushoz (ha a sztálinizmushoz nem is, de a leninizmushoz igen).[11]

A kommunista államhatalom és a kommunista gondolkodók bevett módszere volt, hogy ellenfeleiket úgy szerelték le (tették őket nevetségessé, szalonképtelenné, vonták silentium alá), hogy lefasisztázták őket. Mivel Nietzsche egyértelmű kronológiai okokból nem lehetett fasiszta, ezért Lukács a fasizmus előfutárának kiáltotta ki őt Nietzsche és a fasizmus című könyvében. Nietzsche ab ovo reakciós, a „német támadó jellegű imperializmus ideológusa”. Nem csupán kisajátították őt a fasiszta ideológusok, de tárgyi szempontból is van összefüggés Nietzsche és a fasiszta demagógia között.[12]

E sztálini kirekesztésen, valamint az egyik totalitarizmus vad támadásán és a másik totalitarizmus vad védelmén túl már csak az a szánalmasabb, ahogyan maga Lukács is fasisztává válik: az a módszer ugyanis, amellyel a másikat eltesszük láb alól, fasiszta módszer. Lukács a legnagyobb fasiszták között fasisztázza le a nem-fasisztát. Szó volt már a dolgozatban arról, mennyire meglepően hasonlít egymáshoz a kommunizmus és a fasizmus. Ami a leginkább közös vonásuk, az az erkölcsi nihilizmus, az a morális hullamerevség, amely a totalitarizmus legnagyobb magyar ideológusát is jellemezte. Lukács nem csak saját személyiségét áldozta fel egy totalitárius ideológia kedvéért; zsarnokságszerető írásaival és politikai tetteivel[13] Lukács, mint írástudó elkövette az írástudók árulását.

A marxista személyiségtípusa: Pethő Bertalan Sartre-tal kapcsolatban „diagnosztizál” „eredendő kétlakiságot, egyeztető instancia nélkül”, akiket „a Hatalom nedve, izzadmánya, de akár a szerény hulladéka vagy ürüléke” éltet. A politikai marxizmus személyiségének központi eleme az aljasság.[14]

 

5.4 Heidegger és a náci ideológia

A kollektivizmus háttérideológiájának szótárából hiányzik az individuum kifejezés – nem véletlenül. A kommunizmus vagy a fasizmus nem azért nem kezd semmit a szubjektummal, mert nem tud, hanem mert nem akar mit kezdeni. Heidegger beszivárgása a náci ideológiai körbe már a Lét és időben is tettet érhető. A tökéletes náci, a prototípus e könyvben az az-ember (das Man) alakjában tűnik fel: a nem-tulajdonképpeni, az inautentikus egyen, a hiányos, a negatív egyén. A szubjektum destrukciójánál (az objektummal egyetemben) már csak az embernek a jelenvalólét (Dasein) személytelenségével való azonosítása (vagy talán az mögé való elzárása) szemet szúróbb. Ha a szubjektum felszámolódik a természetben (vagyis ha igaz, hogy a Dasein bele van vetve a világba), azzal csupán egy apró fogaskerék lesz a kozmikus gépezetben. Függetlenül attól, hogy a Daseint megilletik bizonyos „privilégiumok” (például a saját Léttel való rendelkezés), hol érhető vajon tetten az individuum (a nem-felosztottság – in-dividuum)?

Heidegger példája azt szemlélteti az utókorral, köztük még Rortyval is, hogyan lehet egy értelmiséginek a legszerencsétlenebb módon (el)hallgatnia. Tudvalevő, hogy Heidegger politizálása a náci rezsim bukásáig tartott. Miután visszatért a katedrára kényszerű száműzetéséből, nem történt a részéről bármiféle jelentős megnyilvánulás náci múltjával kapcsolatban. Rorty azzal próbálja meg menteni őt – noha hangsúlyozza, Heidegger igenis náci volt, gyáva képmutató és korunk legnagyobb európai gondolkodója[15] –, hogy különbséget kell tennünk az ember és a könyvek között.

Sajnos azonban épp az tűnik járhatóbb útnak, amelyet Paul Johnson ír Értelmiségiek című könyvének egy helyén: nevezetesen, hogy a vezető értelmiségiek magánélete és közszereplése nem választható szét. Tetteik, mentegessék azokat mint egy magánember privát tevékenységeit, kihatnak a nyilvános és szakmai életükre is.[16] Nem értem, hogyan nem lehet nyilvánvaló mindenki számára, hogy egy ember életútját holisztikusan szemlélve van csupán esélyünk arra, hogy megértsük azt a maga totalitásában.

 

5.5 Intellektuális imposztorok

Ismét csak Hayeket idézném:

„A szakember a saját területével kapcsolatos ambícióinak meghiúsulása miatt lázad a létező rend ellen. Mindannyiunknak nehezére esik befejezetlenül hagyni olyan dolgokat, amelyekről mindenki elismeri, hogy egyszerre kívánatosak és elérhetőek. Az a felismerés, hogy ezeket a dolgokat nem lehet megvalósítani egy és ugyanazon időben, hogy bármelyikhez csak mások feláldozása árán juthatunk, csak olyan tényezők figyelembevételéből fakadhat, amelyek kívül esnek bármely specializálódáson, s csak fáradságos szellemi erőfeszítés révén értékelhetők jelentőségüknek megfelelően – mindez annál fájdalmasabb, mert ez a felismerés arra kényszerít bennünket, hogy azokat a dolgokat, amelyekre a legtöbb munkát fordítjuk, egy szélesebb háttérbe helyezve ítéljük meg, s hogy egyensúlyba hozzuk őket más olyan dolgokkal, amelyek közvetlen érdeklődési körünkön kívül esnek, s amelyekkel ennélfogva kevésbé törődünk.”[17]

Marxnak téves volt az a „felfedezése”, hogy a filozófusoknak nem elég csupán elmélkedniük, hanem meg kell változtatniuk a világot. Nem vette figyelembe, hogy a filozófia és a politika két különböző és ezeket élesen elválasztani kívánatos terület: abból, hogy valaki filozofál, még nem következik, hogy olyan praktikus szakmához, mint a politika is, ért. Miközben mindenki számára egyértelmű, hogy egy géplakatos nem fog tudni sikeresen végrehajtani egy szívátültetést, addig az senki fejében nem merül fel, hogy talán egy professzor, aki a Lét metafizikai taglalásába merül, alkalmas-e arra, illetve hogy van-e joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon például országának a gyarmataival szembeni magatartásáról. Marx intellektuális imposztor-kodásra szólította fel követőit, de mások is, köztük Sartre és Rortyt is megfogadta tanácsát. Marx megkönnyítette az értelmiség elcsábulását, és „legitimizálta” a zsarnokságszerető gondolkodók politikai agitációs ténykedését. Ami azt illeti, Saint-Simon elmélete, amely a társadalmakat hasznos és haszontalan osztályokra tagolja, nem talált süket fülekre. Az írástudók azzal kezdték megtagadni magukat, hogy törekedtek a világ megváltoztatására. A tett és a cselekvés közti dilemma többé már nem létezett: hogy hasznossá legyenek, az írástudók a kezükbe akarták venni a világ sorsát. Camus mondta ki a leghatásosabban azt, hogy az elcsábulás a kommunizmus kínálta szebb jövő ábrándja felé odáig vezetett, hogy a Szovjetuniót és csatlós államait lényegében filozófusok irányítják, akik a nyugati filozófia vágyálmait kívánják valóra váltani.[18]

 

5.6 „Izmológia”

Robert Conquest „izmológiának” nevezi Kegyetlen évszázad című könyvében azt a magatartást, amellyel az értelmiségiek akkor élnek, ha fel kívánják címkézni, ezzel előnyös vagy hátrányos módon bemutatva saját vagy ellenfelük nézetét. Mindmáig széles körben alkalmazzák a „fasiszta” kifejezést minden olyan dologra, amely nem illik a domináns ideológiába, az uralmon lévő doktrínába, a vezető értelmiségnek kiadott gondolkodásmód keretei közé. Fasiszta szóval korántsem csak a fasisztákat jelölik. John Lukacs Demokrácia és populizmus című könyvében hangot ad ama megfigyelésének, amely értelmében a „fasiszta” manapság legfőképp a balliberális értelmiség körében felkapott kifejezés, és a szélsőjobboldallal illetve a nacionalizmussal szembeni „túlérzékenységükben” eléggé felelőtlen módon használják fel, miközben érzékenységük a szélsőséges szocializmus iránt teljességgel tompa. [„A tegnapi bolsevikok (…) a mai »liberálisok« meg »szociális érzékenyek« jelmezében tetszelegnek”…[19] – így kell „Überwindung-olni” (Heidegger) az egymás számára tűz és víz ideológiákat…] A múlt felhánytorgatása nem időszerű, mert nem időszerűvé tették. A sematizmus újabb, gyakran észlelhető megnyilvánulása ez.

 

[1] Arendt, Hannah (1995), 25. o.

[2] Arendt, Hannah (1995), 157. o.

[3] Idézi: Conquest, Robert (2003): Kegyetlen évszázad. XX. Század Intézet, Budapest. 100. o.

[4] Pethő Bertalan (1998), I./15. o.

[5] Pethő Bertalan (1998), I./15-21. o.

[6] Pethő Bertalan (1998), I./26. o.

[7] Pethő Bertalan (1998), I./309. o.

[8] „A kereszténység a nép platonizmusa” – továbbgondolván ezen állítását, Nietzsche leírja, hogyan ürült ki e „platonizmus”, tehát Istennek mint a legfőbb ideának, a létezők Létének a felmorzsolódása a metafizikai hagyomány végelgyengülésének eredményeként. A nihilizmus, amely az értékek elvesztésének következménye, lényegében az alap (foundation) kihúzását jelenti a létezők lába alól. Mindezt a kereszténység követte el, Nietzsche szerint ezért kell mindent újrakezdeni, többek közt a létezőknek új Létet, a „hatalom akarását” kell felállítani. Noha e „pozitív nihilizmusnak” semmi köze Istenhez, mégis csak metafizikai gondolat, ezért tekint Heidegger Nietzschére a nyugati metafizika betetőzőjeként. V. ö.: Heidegger, Martin (1991): Nietzsche I-II. HarperCollins, San Francisco. Pethő úgy tekint Nietzsche nihilizmusára, mint amely előre prognosztizálta a XX. század totalitarista rendszereinek a tombolását azáltal, hogy kimutatta: a félresiklott metafizikai ömleny a marxizmusban (is) „hatalomra törő aljasság” eszmei forrása. V. ö.: Pethő Bertalan (1998), I./39. o.

[9] Fehér M. István (1991): Az élet értelméről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 29. o.

[10] Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Szabó Tibor szerk. (1990): Miért Lukács? Szegedi Lukács Kör, Budapest, 1990. 41. o.

[11] Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Szabó Tibor szerk. (1990), 42. o.

[12] Lukács György (1946): Nietzsche és a fasizmus. Hungária Rt., Budapest. 5-8. o.

[13] V. ö.: Máté Zsuzsanna: Magyar nyelvű Lukács-értelmezések Romániában és Jugoszláviában. In: Szabó Tibor szerk. (1990), 210. o.

[14] Pethő Bertalan (1998), II./46-47. o.

[15] Rorty, Richard (2007), 231. o.

[16] Johnson, Paul (2002), 443. o.

[17] Hayek, Friedrich A. (1991), 84-85. o.

[18] Judt, Tony (2008), 158. o.

[19] Pethő Bertalan (1998), I./158. o.

Szólj hozzá!

Címkék: politika filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr812406102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.