2010.11.01.
12:19

Írta: somogyig

Kalandozások a politikában (6. rész)

6. Konklúzió: az értelmiség helye a 21. században

 

Jelen dolgozatomban arra kíséreltem meg rávilágítani, hogy az értelmiség elcsábulása a politika iránt milyen veszélyes következményekkel járhat. A napi politizálásban való részvétel könnyen a visszájára fordulhat, és ellenkező hatást válthat ki, mint ami az eredeti intenció volt.

Óriási különbség van politikai filozófia és politizálás között. Dolgozatom elején utaltam arra, miért válhat a politizálás ellen szóló nézet paradoxszá: mert az anti-politika is politika. Ezen esszé azonban nem politikai, hanem filozófiai esszé. Nem kíván (politikai) programot nyújtani, elemzése nem preskriptív, megvilágító erejét csupán az értelmiség és a politika összefonódásának nem csekély és sajnos nem alaptalan veszélyeire hívja fel. Mindezt azért fontos kellőképp hangsúlyozni, mert a francia baloldali értelmiség tendenciózusan mosta össze e két külön kategóriát már a 30-as évektől kezdve. Aki ismét megkockáztatja ezen veszélyeket, az Benda szerint elárulja az írástudók osztályát. Hogyan összegezhető ez a dolgozat két főszereplője, Sartre és Rorty esetében?

Tony Judt meglátása a francia marxista entellektüelekről helytálló: a modern diktatúrák fontos szerepet róttak az írástudókra, akik a ráció nevében fellépő zsarnokság apologétáivá és megmagyarázóivá váltak. Sartre elfordult a filozófiától és azon belül egzisztencialista ontológiájától, hogy a marxizmus és a kommunizmus politikai agitátora legyen. Filozófiájához hűen cselekedett: azáltal nem vált árulóvá, hogy nem maradt hű az értelmiség hivatásához. Számára az árulás a tett elkerülését jelentette. Kritikai érzékét, amely filozófiai észrevételeit jellemezte, valamint józan eszét, amellyel el kellett volna gondolkodnia az események természetét illetően, teljességgel eltompította az őt ért kommunista propaganda, amelynek egyre nyilvánvalóbb hazugságairól, noha egy idő múltán mindennél világosabbá váltak, nem vett tudomást, és csupán – legfőképp – az ’56-os magyar forrongás leverése után szakított a Párttal. Miután fel kellett ismernie az emberiség problémáit megoldó eszménynek a gyakorlatban való alkalmazásának sikertelenségét, Sartre ugyanolyan heves kirohanásokat intézett a nyugati demokráciák ellen, mint amilyen hevesen megkísérelte kimagyarázni a Szovjetunió emberellenes tetteit. Mindvégig kettős mércével mért.

Rorty neopragmatizmusa filozófiai alapokon való politizálás, amelyben saját nemzete gazdasági, civilizációs és kulturális elsőbbségét és felsőbbrendűségét hangsúlyozza, hogy aztán az egész világot azzá hasonlóvá tegye, miközben az élet kardinális kérdéseiben az ittlét világának esetlegességét, változékonyságát hangsúlyozza, kihúzva minden abszolút alapot nyelvünk, a világban való tájékozódásunk vagy erkölcsünk alól. A filozófia a kezében nem csupán politikai eszközzé silányul, hanem bizonyos elméleteivel, amelyekkel a liberális demokrácia utópiája felé való mozgást ösztönöz, inkább szocialista reminiszcenciákat kelt, főleg kelet-európai olvasói körében, tehát azok között, akiknek nem volt módjuk évtizedeken keresztül a kommunizmusról álmodozni, mert benne éltek. Egyáltalán nem magától értetődő és nem bizonyított, hogy annak az evilági múlandó életnek a hangsúlyozása, amelyet Rorty az esetlegesség fogalmával ad hoc-szerű ittlétként mutat be, és amely szerinte a haladás záloga, tényleg haladást eredményez-e. A hatalommal szembeni félelem és gyanú történelmi okokból sokkal erősebb itt, Kelet-Közép-Európában, mint az Egyesült Államokban. Ráadásul bizonyos fogalmak mást jelentenek ott, mint hazánkban. Amerika egyszerűen más.[1] Ott például a hazafiság és a nacionalizmus nem hordoz olyan kesernyés mellékjelentést, mint nálunk. Rorty sikerének egyik oka talán épp az lehet, hogy az átlag-amerikaiak túlságosan szeretik hazájukat heroizált szerepben látni. Retorikájával a nemzeti büszkeség érzését erősíti fel az olvasóiban; Rorty filozófiáját tulajdonképp nem is értheti meg teljesen az, aki nem amerikai állampolgár, és aki nincs átitatva amerikai nacionalizmussal.

Végezetül, hogy kiszélesítsem a tanulmány horizontját, tekintsük át azokat a folyamatokat, amelyek az írástudók függetlenségét veszélyeztetik.

 

6.1 A sematizálás csapdája

Korunk nagy problémája a sematikus gondolkodás. Az értelmiség legfőképpen azért esik a hübrisz csapdájába, mert átveszi a kevésbé tájékozott, kevésbé művelt, vagy csupán politikailag megfontolt, akár populizmusnak is nevezhető sematizmust, amely során a valóság milliónyi színárnyalata fekete-fehér dichotómiává szegényül, és a világ bonyolult dolgai látványosan egyszerűbbé degradálódnak. A sematikus gondolkodás tetten érhető az élet minden területén, így a politikai közgondolkodásban is. Az értelmiség, engedve a sematizmusnak, beépíti saját tevékenységébe, és mintegy felerősítve azt elhiteti a nálánál kevésbé okosnak mondott tömegekkel, hogy amit ő képvisel, az köszönőviszonyban áll a valósággal. Egy értelmiségivel szemben ez megbocsáthatatlan, és sokkal nagyobb bűnt követ el, mint az ugyanabban a sémában gondolkodó átlagember: szakmai tekintélye mögé bújva gyakorolja intellektuális doktrínáját, és mint tanult, szélesebb látókörrel és kritikai érzékkel rendelkező szakemberre, ha nem is néz fel, de ráhagyatkozik a tömeg.

Ragyogóan írja le a háborút követő évtizedek francia közéleti-politikai sematizmusát Jean Sévillia. A tertium non datur nemcsak a klasszikus logika, hanem a totalitarizmus ideológiáinak is alapelvéül szolgált:

„A háború után a kommunisták egymással versenyezve használják újra az antifasiszta tematikát. A kommunizmus testesíti meg az abszolút jót, a nácizmus pedig az abszolút rosszat. Ez a nómenklatúra nem veszélytelen. Manicheizmusa arra törekszik, hogy összekapcsolja az elnyomás kettős működését: az egyik a vonzerőre épít, a másik a taszításra. Az első mozzanatnak pozitív üzenete van: a baloldalon azok, akik a »munkásosztályt« akarják szolgálni, a kommunistákat (a Jót) kell követniük. A második összefüggés már negatív üzenetet hordoz: a jobboldal ellenségeskedése a Jóval (a kommunizmussal) magától értetődő cinkosságról árulkodik a Rosszal (nácizmus). A liberális és a nemzeti jobboldal tettestársak az antikommunizmusban; a nemzeti jobboldal valójában fasiszta; márpedig a fasiszta paradigma a nácizmussal egyenlő. Tehát egy liberális elcsúszhat a fasizmus felé, hiszen az antikommunizmushoz vezet. Qedquod erat demonstrandum (ezt kellett bebizonyítani).”[2]

A sematizmusokban való gondolkodást tipikusan a különböző ideológiák ösztönzik. Aki sematikusan gondolkodik, az ideológiában gondolkodik. Függetlenül attól, hogy a kommunizmus, a fasizmus vagy a liberalizmus ideológiájáról van szó, jellegéből fakadóan végletekig leegyszerűsített, mindenki számára könnyen megérthető fogalmi rendszerrel operál. Összekapcsol össze nem tartozó fogalmakat, miközben másokat a divide et impera szellemiségében szétválaszt. Claude Bourdet egyenlőségjelet tett a népirtás és a bérmunka, vagy a koncepciós perek és a liberalizmus fogyatékosságai közé; míg a kapitalizmust lehetett szidni egyértelmű kudarcai miatt, addig a kommunizmus baklövéseit feltétlenül meg kellett bocsátani.[3] A francia baloldali értelmiség Sartre-tal egyetemben élesen bírálták demokráciájuk minden hibáját, csak azt felejtették el, hogy hibák a Szovjetunióban is vannak, mégpedig a végletekig felerősítve.

Az eredmény mindkét esetben felér Isten játszásával: a világ újrateremtése, amellyel ezentúl minden dolgot úgy lehet fogalmilag megragadni, hogy az leboruljon a lábunk előtt.

 

6.2 A tervezők uralma az ész felett

Hayek szerint nem véletlen, hogy a tervezők sorai közt nagy számban technikai szakemberek szerepelnek. Hajlamainkat és céljainkat tekintve mindannyian egy kicsit szakemberek vagyunk. Nem tudjuk tétlenül nézni, hogy olyan dolgokat hagyjunk befejezetlenül, amelyekről mindenki tudja, hogy kívánatosak és elérhetőek. De a szakemberek azon idealizmusát, hogy saját területével kapcsolatos ambícióit a valóságban is megvalósítsa, közel áll a fanatizmushoz. Sok technikus tisztában van azzal, hogy álmait csak tervezéssel valósíthatja meg a társadalomban, így aztán valamennyien tervezést akarnak, sőt, a tervezés dühös követelése a frusztrált idealista nehezteléséből fakad.[4]

„[A totalitárius] kurzus útját előkészítő legtöbb művet (…) őszinte idealisták, gyakran jelentős szellemi erővel rendelkező emberek írták… Olyanfajta emberekkel találkozva, akik arról beszélnek, hogy »nagyléptékű« eszméket kell a »kisléptékű« eszmékkel szembeállítani (…), fokozatosan megtanuljuk azt, hogy ami első pillantásra hamisítatlan zagyvaságnak tűnik, az valójában ugyanannak az intellektuális alapállásnak [t. i. a kollektivizmusnak – S. G.] a jele…”[5]

 

6.3 A cél szentesíti az eszközt?

A kollektivista diktatúra semmibe veszi az individuumot: önkényesen kialakított csoportokba, osztályokba (lásd: burzsoázia, proletariátus) rendezi, kollektivizálja azzal, hogy csoportgondolkodást kényszerít rá. E diktatúrák számos hasonlóságot mutatnak a katonai szervezetekkel. Itt nem csak arra gondolok, hogy egy totalitárius állam valahogy mindig a háborús szervezkedés állapotában van; sokkal súlyosabb az, hogy a kijelölt cél érdekében bármit képes feláldozni. Nem számít, hány emberéleten kell átgázolni, nem számít, mibe kerül: a kollektivizmus számára semmi sem jelent túl nagy árat.

A „kommunizmus erkölcse” oximoron mindazoknak, akik elvetik ezt az ideológiát; éles ellentét feszül ugyanis a nem-totalitárius (liberális vagy konzervatív) erkölcsiség és a totalitáriusé között. Ami a zsarnokság számára erkölcstelen, az a „polgári” világban erkölcsös. A kommunizmusban a kanti imperatívusz, amely arra szólít fel, hogy cselekvéseink során az emberekre ne eszközként, hanem célként tekintsünk, elvetendő, hiszen szemrebbenés nélkül beáldoztak mindent a cél érdekében.[6] Nem az a pszichopata, aki az Észt kategorikus erkölcsi előírásoknak veti alá, hanem az, aki feloldozást, mentességet, egérutat kínál minden morális fundamentum alól illetve elől.[7]

Lukács György kapcsán már megjegyeztem, az ellenfél elpusztításához annak lealjasításán keresztül jutni el a fasizmus legaljasabb módszere volt, amellyel a kommunisták is előszeretettel éltek. Az immoralitás tekintetében e két totalitárius ideológia kéz a kézben járt.

 

6.4 Filozófia versus politika

A filozófusok és a szellem emberei manapság jelentéktelenek, ahogyan a kritikai gondolkodás igénye és fontosságának a felismerése is háttérbe szorul a nyugati társadalmakban. Az írástudó ma nem híresség, nem ünnepelt személyiség, leszámítva a „médiaentellektüelek” szűk csoportját[8]. A sémákban való gondolkodás nem is igényel sok értelmet; a fő áramlatokat mindig úgy jelölik ki, kulcsra készen. Lenin az államhatalmi terrort jónak és szükségszerűnek címkézte fel – és az államhatalmi terror jó és szükségszerű lett. Az emberiségnek a legtöbb szenvedést a jóról és a rosszról szóló elképzelések hozták el, miközben e jóról és rosszról szóló elképzelések eddig csupán a gyógyírt nem hozták el az emberiség minden bajára. Nagy valószínűséggel, ahogyan Sartre egzisztencializmusa és marxizmusa, úgy Rorty liberális utópiájának állama sem fogja ezt megtenni. Ki kell mondanunk: a tömegtársadalmak akadályává váltak az egyén kiteljesedésének, mert az önmegvalósítást vagy az önteremtést önálló individuum képes csupán véghezvinni. Az önálló személyiség pedig, Kant alapján, önmagának alkot és ad törvényt. Ha az ember sémákban gondolkodik, következtetéseit mindig valami másból, valaki mástól jövő kinyilatkoztatás alapján teszi.

A tömegtársadalmakban végbemenő mechanizmus, amely során az egyén egyen-né válik, leginkább a kultúriparban érhető tetten. A médiafasizmus korszakát éljük. Rengeteg tanulmány foglalkozik ezzel a kérdéssel; annyi bizonyos, hogy Horkheimer és Adorno meglátása minderről nem hogy elévült, hanem még aktuálisabbá vált. Amikor a „kultúriparizálódott” fantázia kiszámíthatóságáról, a „mindig ugyanaz” elvéről[9], a gondolkodás szükségének, kívánalmának a kioltásáról[10], a kultúripar populizmusáról, amely emberekről beszél ugyan, gondolkodó szubjektumokként hivatkozik rájuk, miközben éppen hogy a szubjektumságról való leszoktatás a feladata[11] stb. írnak, a tényleges, mai állapotokat mutatják be. A Biblia úgy tartja, az ember kiűzetett a Paradicsomból, mert a tudás almáját választotta a tudatlanság helyett. A ma embere egyre inkább visszasüllyed a tudatlanságba, és ami még ennél is nagyobb tragédia, hogy ezáltal mégsem kerül vissza a Paradicsomba.

Manapság túl sok minden explicit, körülmagyarázott. A filozófusoknak, akik évezredeken át spekuláltak, nem volt sok szavuk a hatalomban. A dolgok állandó megkérdőjelezést, újraértelmezést, igazságuk és szükségszerűségük jogosságának feszegetését igénylik, amely ellentétes a hatalmi mozgástörvényekkel. Bizonyos tekintetben épp a filozófiát adja fel az a filozófus, aki a politikába is át szeretné ültetni. A filozófia végét az jelenti, hogy ha már nincs miről filozofálni. A politika a filozófia vége, a filozófia a politika vége. Ahol pedig túl sok minden explicit, körülmagyarázott, ott a filozófus kényelmetlen feszengésbe kezd.

Adornoék megjegyzik, az okosok butaságában történelmi tendencia rejlik. Annak idején a fasisztákkal (és a kommunistákkal) nem lehetett szót érteni, mert ha a másik érvelt, azt az ő mondandójuk arcátlan félbeszakításának vélték.[12] A párbeszédnek álcázott monológjaikkal a modern szofisták a vitáikat nem azért nyerik meg, mert ésszerűen, logikusan és belátóan érvelnek, hanem mert elhitetik még a vitapartnerrel is, hogy nincs más alternatívája annak, amit ők mondanak. Be kell látnunk, hogy problémáink közvetlen okozója nem az, hogy örökérvényű Igazságot vallunk, vagy ateistaként épp, hogy tagadjuk. Az ideológiai szennyezettség még manapság is túlságosan nagymértékű. Legyünk a totalitarizmus vagy a materializmus, esetleg a metafizika legnagyobb ellenségei, ettől még ugyanúgy foglyai maradunk „annak a végzetes XX. századi balhitnek, hogy a politikával mindent el lehet érni”.[13]

Ezért aztán nem is találhatnák jobb jelmondatot annál, amelyet Gilles Deleuze említ Nietzsche-monográfiájában[14]: az írástudóknak a képzeletbeli zászlójukra a „Kárt okozni a butaságnak!” imperatívuszát kellene kitűzniük. Az ostobaság, ahogyan azt Nietzsche elképzelte, az alacsonyrendű gondolkodással egyenlő. Ha a filozófus kárt okoz a butaságnak, akkor leleplezi az alantas gondolkodást, azt a fikciót, amelyet a valóságba átültetve a semmit próbálja megragadni. Kárt okozni a butaságnak egyet jelent kinevetni a középszerűséget, szabadságra nevelni az embereket („Habe Mut, dich deines eigenen Verstandes zu bedienen!” – avagy „Merj a magad értelmére támaszkodni!”, mondotta Kant[15]). Ha már a mai társadalmak „nem mernek” vagy nem tudnak kigyógyulni abból a kiskorúságból, amelybe saját és mesterséges hiszékenységük, nárcisztikus infantilizmusuk és önállótlanságuk taszította (a várva várt Paradicsom helyett), legalább az írástudóknak kellene át/visszaváltozniuk „üstökös-filozófusokká”[16], akik szembehelyezkedvén a fennálló hatalommal, érdekekkel, partikuláris pragmatizmussal, a szabad ember képével világítják be az égboltot.

 

Irodalomjegyzék

 

Arendt, Hannah (1995): Múlt és jövő közt. Osiris Kiadó – Readers International, Budapest.

Aron, Raymond (2007): Az értelmiség ópiuma. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Benda, Julien (1997): Az írástudók árulása. Fekete Sas Kiadó, Budapest.

Boros János (1998): Pragmatikus filozófia. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Boros János (2000): A demokrácia filozófiája. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Bragues, George: Richard Rorty’s Postmodern Case for Liberal Democracy: A Critique. In: Humanitas XIX/1-2 (2006). Online: http://www.nhinet.org/bragues19-1.pdf. Letöltve: 2008. november 24.

Conquest, Robert (2003): Kegyetlen évszázad. XX. Század Intézet, Budapest.

Cruickshank, Justin: Ethnocentrism, Social Contract Liberalism and Positivistic-Conservatism: Rorty’s Three Theses on Politics. In: Res Publica 6 (2000). Online: http://ru.philosophy.kiev.ua/library/pdf/244582.pdf. Letöltve: 2008. november 10.

Deleuze, Gilles (1999): Nietzsche és a filozófia. Gond Alapítvány Kiadó – Holnap Kiadó, Budapest.

Fehér M. István (1980): Jean-Paul Sartre. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Fehér M. István (1991): Az élet értelméről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Fejtő Ferenc: Raymond Aronról. In: Európai utas 43. (2001). Online: http://www.hhrf.org/europaiutas/20012/17.htm. Letöltve: 2009. április. 4.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. 1. köt. Atlantisz Kiadó, Budapest.

Furet, François (2000): Egy illúzió múltja. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Habermas, Jürgen – Lyotard, Jean-François – Rorty, Richard (1993): A posztmodern állapot. Századvég Kiadó – Gond Alapítvány, Budapest.

Hayek, Friedrich A. (1991): Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Heidegger, Martin (1991): Nietzsche I-II. HarperCollins, San Francisco.

Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Gondolat Kiadó – Atlantisz, Budapest.

Hostetler, Karl: Solidarity and Moral Community. In: Alexander, H. A. ed. (1992): Philosophy of Education 1992 Yearbook. Online: http://www.ed.uiuc.edu/EPS/PES-Yearbook/92_docs/Hostetler.HTM. Letöltve: 2008. december 5.

Johnson, Paul (2002): Értelmiségiek. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Judt, Tony (2008): Befejezetlen múlt. XX. Század Intézet, Budapest.

Kant, Immanuel (1980): A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Kiadó, Budapest.

Kekes, John (2004): Az egalitarizmus illúziói. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő.

Kunszt György (1993): Nihil és ámen. Gond Alapítvány – Palatinus, Budapest.

Lányi András (1988): Az írástudók áru(vá vá)lása. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Lázár Kovács Ákos (2006): Önfeladás és megmaradás. Osiris Könyvkiadó, Budapest.

Levendel Júlia – Horgas Béla – Bohus Magda szerk. [é. n.]: A kor lelke. „Egészség” Alkoholmentes Rehabilitációs Egyesület, Budapest.

Lilla, Mark (2005): A zabolátlan értelem. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Losoncz Alpár: Barátság és testvériség. In: Dékány András – Laczkó Sándor szerk. (2005): Lábjegyzetek Platónhoz 4.: A barátság. Pro Philosophia, Szeged.

Lukács György (1946): Nietzsche és a fasizmus. Hungária Rt., Budapest.

Miłosz, Czesław (1992): „A rabul ejtett értelem”. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Nagy Géza (1980): Az egyedi egyetemes. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Nietzsche, Friedrich (2003): A vidám tudomány. Szukits Könyvkiadó, Budapest.

Pápay György: A jóindulat mint morális elv: Kant, Rorty, Davidson. In: Pro Philosophia Füzetek 2005/1 (2005). Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém. Online: http://www.c3.hu/~prophil/profi051/papay.html. Letöltve: 2008. november 27.

Pethő Bertalan (1998): A filozófia híg mosléka. 1-2. köt. Platon Könyvkiadó, Budapest.

Platón (2008): Állam. Cartaphilus Kiadó, Budapest. Online: http://mek.oszk.hu/03600/03629/03629.htm. Letöltve: 2008. 09. 30.

Rorty, Richard (1994): Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Rorty, Richard (1997): Heideggerről és másokról. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Rorty, Richard (1998): Megismerés helyett remény. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Rorty, Richard (2007): Filozófia és társadalmi remény. L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Ruland, Richard – Bradbury, Malcolm (1997): Az amerikai irodalom története. Corvina Kiadó, Budapest.

Sartre, Jean-Paul (1969): Mi az irodalom? Gondolat Könyvkiadó, Budapest.

Sartre, Jean-Paul (1991): Exisztencializmus. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest.

Sartre, Jean-Paul (2007): A lét és a semmi. L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Sévillia, Jean (2005): Az értelmiség terrorizmusa. Kairosz Kiadó, Budapest.

Stanford Encyclopedia of Philosophy. Online: http://plato.stanford.edu/entries/rorty. Letöltve: 2008. október 19.

Szabó Tibor szerk. (1990): Miért Lukács? Szegedi Lukács Kör, Budapest, 1990.

Taylor, A. E. (1997): Platón. Osiris Kiadó, Budapest.

Visker, Rudi: The Irony of a Contingent Solidarity. In: Ethical Perspectives 3 (1996)1. Online: http://www.ethical-perspectives.be/viewpic.php?LAN=E&TABLE=EP& ID=846. Letöltve: 2008. december 1.

 


[1] Boros János (2000), 182. o.

[2] Sévillia, Jean (2005), 18. o.

[3] Judt, Tony (2008), 167. o.

[4] Hayek, Friedrich A. (1991), 84-87. o.

[5] Hayek, Friedrich A. (1991), 241-242. o.

[6] Pethő Bertalan (1998), I./32. o.

[7] Érdekes, hogy a kanti örökségtől még Rortynak sem sikerül teljesen megszabadulnia. Rorty saját „etikája”, tehát a szolidaritásfogalma felől közelít: nem csupán azzal évült el Kant morálkoncepciója, hogy esszencialista alapokon nyugodt, hiszen az emberek célként való kezelése azok valamiféle „metafizikai tartozékkal” való rendelkezéséből következett, hanem ráadásul egy önző ént (self) feltételezett, akire úgy kell ráparancsolni, hogy szolidáris legyen másokkal. Rorty szerint a kanti morális lény hideg pszichopata [Rorty, Richard (1998), 72. o.]. Itt Rorty teljesen félreértelmezi Kant intencióit, így aztán konzekvenciái sem elfogadhatók. Pápay György tanulmányában amellett érvel, hogy a rortyánus pragmatista etika ráadásul a kanti morálfilozófia bizonyos aspektusaival is rendelkezik. Rortyt két ponton kritizálja: egyrészt a racionalitásnak bizonyos mértékig relevánsnak kell lennie etikai szempontból is, másrészt hogy e relevancia a gyakorlatban is jelentőséggel bír, mégpedig a davidsoni jóindulat mint morális elv használata során. Ezen elvet önmagunkra nézve kötelező elvként kell elfogadnunk, és nem elég csupán hasznos gyakorlati megfontolásként kezelnünk. A jóindulat imperatív formája: „Tekints úgy minden emberi lényre, mint a párbeszéd potenciális résztvevőjére!” Vagy, ahogy maga Rorty írja: „Ha valakit kizárunk a párbeszédből, akkor ezáltal nem célként, hanem eszközként kezeljük”. [Pápay György (2005)].

[8] Judt, Tony (2008), 282-283. o.

[9] Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Gondolat Kiadó – Atlantisz, Budapest. 163. o.

[10] Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990), 166. o.

[11] Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990), 175. o.

[12] Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990), 245. o.

[13] Fehér M. István (1991), 81. o.

[14] Deleuze, Gilles (1999): Nietzsche és a filozófia. Gond Alapítvány Kiadó – Holnap Kiadó, Budapest. 166-167. o.

[15] Kant, Immanuel (1980): A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Kiadó, Budapest. 77. o.

[16] V. ö.: Deleuze, Gilles (1999), 168. o.

Szólj hozzá!

Címkék: politika filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr172413417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.