2010.11.14.
12:22

Írta: somogyig

Fenomén-háromszögelés: Dasein, In-Sein és Zeit a Lét és időben

I. Az idő fogalma

Az egyes emberek, akiknek mindig adott az önreflexió ‑ gondolataiknak önmaguk fenoménjére való intencionálásának ‑ képessége, tehát az, hogy önmagukat létezőként és egyben létként képesek látni és láttatni, a Daseinok. Eredendő, kizárólagos kapcsolatban állnak a Sein-nal; kitüntetettségük az ontikus létezők sorában abban mutatkozik meg, hogy lét-meghatározottságuk a létmegértés, azaz annak a kérdésnek a kizárólagos jogú feltevése, amely alapvetően ontológiai: t. i. hogy mi a Lét (Sein)? Az önreflektáló kérdés a ki a Dasein?, hiszen személyekről van szó; a kérdés ontikus és ontológikus aspektusa a Dasein egyszerre létezőként és létként való definiálása miatt többrétegű. Ezért mivel ontológiai értelemben is van (nem csupán létező, hanem lét is), így a kikérdezett képes a kikérdező szerepében is tetszelegni. Ha megadja önmaga ontológiai létkérdésére a választ, akkor a Dasein magára a Sein mivoltára is képes lesz válaszolni.

A létmegértés alapvető meghatározottságát az idő (Zeit) szolgáltatja. El kell tekintenünk az idő mindenféle hétköznapi értelmezésétől, tehát a vulgáris időfogalmaktól, az idő mérhetőségétől és az időmérő eszközöktől, valamint az évszázadok filozófiái által összehordott, egymásnak sokszor szögesen ellentmondó időértelmezésektől stb., és fel kell tenni a kérdést: mi az idő? Az, hogy mi az idő, nem maradhat csupán költői kérdés, amelyre nem kell, nem lehet, vagy nem akarunk válaszolni.

Ez a fogalom válik tehát irányadóvá a különböző létmódok tárgyalásához. Heidegger szerint az idő fenoménje azonos a Daseinnal, amely akkor válik valóban önmagává, amikor előre fut önnön elmúlásához – áll Az idő fogalma című előadásának szövegében. Vagyis a helyes válasz megadásához helyes kérdést kell feltennünk: ki az idő? Az idő: a Dasein – a létmegértő emberek: idők-időiségek. Még ha csak átlagos, homályos szinten történik is, az embernek mindig van valamilyen elképzelése a létezéséről. A létmegértés faktum; „[A]z ittlét nem az időben van, hanem maga az idő.”[1] Az átlagos létmegértésből, amely az inautentikus vagy nem-tulajdonképpeni létmegértő Daseinra jellemző, lehetséges a kiemelkedés és így autentikussá válás.

Az idő (fenoménje) emellett – áll a Lét és időben – az az értelmezési keret, az a határolt fogalom, amelyben a létkérdését a Dasein képes feltenni. A Dasein tehát időn-belüli, ám egyben azonos is az idővel. A Dasein mint lét időbeliségében mutatkozhat meg – a Dasein temporális létmeghatározottságú. Haladása előre nem lineáris, hanem spirális alakzattal szemléltethető (előrefut és visszajön, de már másként).

Temporális jellegével a Dasein megkeresi azt az egyetlen fix pontot, amelynek bekövetkezése nem lehet vita tárgya. Az „időutazás” a halál pontja felé tart, abba a jövőbeli eseménybe, amely megszűnteti a Daseint. Mint a hegycsúcsról a völgybe, tekint rá egész életére az ember. „Az ittlét tud a haláláról – még akkor is, ha mit sem akar tudni róla.”[2] Az ember szorong a haláltól (Sartre némi joggal mégiscsak „megvádolhatja” Heideggert egy kis egzisztencializmussal); fél tőle, hiszen életére tör: létét az önmaga egzisztencialitásában szünteti meg, a létet nem-létté változtatja át – megszűntet minden lételmélkedést, kérdezést, a létezők hétköznapiságában való tevés-vevését, a mással, a das-Man-nal való törődést – a halál az In-der-Welt-sein „abszolút lehetetlensége”[3]. A halál pontja a szükségszerűen bekövetkező pont – feltárja a Dasein létének véges és történeti voltát – ez az ő sajátja, amely meghaladhatatlan, átléphetetlen. És letagadhatatlan, valamilyen szintig pedig száműzhető gondolataink közül. A világba való belevetés pillanatában – a megszületett ember – még nem Dasein, hisz nem indult még be az ontológikus jellegéből fakadó létmegértése. Az elmúlás eseménye során – a szükségszerűen bekövetkező jövőben – képes a Dasein „találkozni” az In-der-Welt-sein horizontjával. A jövőben tételeződő halál csupán az idő vulgáris, hétköznapi, mérhető vetületében meghatározhatatlan: sosem tudható, hány év, hónap, nap múlva jön el. Az időmben ez az idő nem mérhető.

A saját időben való előrefutásban alakul a Dasein időisége autentikus idővé, ily módon lesz valódi ideje. Az idő, mivel az enyém, nem homogén, hanem idők által szabdalt. Tehát itt Heidegger az idő időiről beszél. Ittlét-voltát csak akkor képes fenntartani, ha értelmezni tudja önmagát. Az időség pozitivitásában egyrészt az ember képes egzisztenciaként létezni, hiszen csak ő tudja magát önmagaként felfogni, másrészt magát csak mások jelenlétében szemlélheti ontológikusan és ontikusan is, önmaga és mások hétköznapiságában. A jövőbe való előrefutás alkalmával a Dasein a jövőjében a jövőjéből bocsátja ki a múltra és jelenre vonatkozó hálóját, tehát jövőjében határozza meg a jövőt megelőző időit. „A voltság a jövőből származik, (…) a jövő kibocsátja magából a jelent.”[4] A kiterjesztés helyet ad az időben – van időm –, amely által (az idő telésének, elmúlattatásának spirális jellegéhez igazodva) képesek vagyunk visszahozni-megismételni a múltat. A jövő irányából való kiindulás – a lerakott fix pontból való visszafelé építkezés – „az idő alapfenoménje a jövő”[5].

Minden ember a saját életét éli saját idői vonatkozásában, és saját halálát halja. Az előrefutó, ameddig csak lehet, visszanéz a „halál torkából”: így válik a kitágított jelenidejűségbe zúdult élet összes eseménye méltóságot és fontosságot. Az ember saját halálához való viszonyulása kulcsmomentum Heidegger filozófiájában – nem önmaga, ha nem állítja maga elé elmúlását; vagy fordítva: akkor lesz az ember igazán ember, ha a halállal való szembenézésének tükrében valósítja meg önmaga hétköznapi és létkérdező – kettős – voltát.

Összefoglalva: az átlagos mindennapiságból az ember úgy emelkedhet ki, ha bizonyos határokat feszeget: ilyen a halál, a halálhoz való előrefutás, a rettegés a haláltól. Nem elég a halál faktikus értelmezése ahhoz, hogy a Dasein autentikus legyen. A halál az ember gondja (Sorge). A halál pedig azt állítja: a Dasein véges lény, és autentikussá lehet, ha ezt elfogadja, és egész életét e pillanatból eredeztetve úgy éli, hogy tudatában van annak: önmagát meg kell valósítani, mert önmaga soha nem fog megismétlődni. A lényeg megértése: az élet értékének megértése. A megvalósított, értékteli élet: halálhoz mért (Sein zum Tode) lét.

 

II. A benne-lét

Az In-der-Welt-sein taglalásakor nem szabad egy percre sem elfelejtenünk, hogy Heidegger analitikája mindvégig az „ontologizált” emberről, a Daseinról szól. Az embernek vannak fenoménjei – az In-der-Welt-sein pedig egy komplex fenomén[6], a Dasein alapvető egzisztenciáléja, amely három elvi aspektusból áll: a világban, a létező kicsodasága és a benne-lét (In-Sein). Ez a három aspektus kölcsönösen feltételezi egymást, együtt alkotják tehát az In-der-Welt-sein fenoménjét, amely jelentése máris módosul, amint másképp értelmezzük a világbaniság, a ki-létező és az In-Sein fogalmát.

A benne-lét hétköznapi értelmezése általában térbeli szemléletű. A „benne” fizikailag elfoglalt pozíciót jelent. A kiterjedt testek eme tulajdonságánál fogva a kisebb benne lehet egy nagyobban, az pedig egy nálánál is nagyobban. A pozíció felvétele egy adott helyen való levést jelent. Ez a levés itt ontikus, hiszen létezőkről beszélünk egy meghatározott attribútumuk alapján. A test mint létező helyet foglal el egy másik ontikus létezőben, mégpedig a térben, amely szintúgy ontikus létező; a pozícióban levése szintúgy egy ontikus „van”. Amikor a világot egy világtérként képzelik el, amelyben a dolgok vannak, a világ itt is csupán létezőként létezhet.

A fentiek során ontikus létezőkről beszéltünk, amelyeket kéznéllévőknek is nevezhetünk. A kéznéllévők létmódja kategoriális, nincs köztük ontológiai értelemben létező, vagyis nincs benne Dasein-szerű. Az ember viszont ilyen, akkor tehát nincs benne a világban? Természetesen az ember is benne van ebben a kéznéllévő világban, de ha már fizikai értelemben beszélünk a benne-létről, az ember is fizikai értelemben veendő: testileg benne van ugyan, mert teste is kéznéllévő, testi mivolta és annak attribútumai kategoriális létmódúak. Azt már tudjuk, hogy az ember egyszerre van ontikusan és ontológikusan (és ontikus-ontológikusan is). Vulgárisan szólva ez lenne a test és a lélek, ha heideggeri értelemben nem lenne mindkettő kategoriális. Testileg az ember egy létező, ám létmódjából fakadóan ontológikusan is van, hiszen ott a saját léte is, a Sorge.

Az In-Sein egzisztenciálé – az egzisztenciális létben osztozókat illeti tehát meg, tehát a Daseint, vagyis a létkereső embert. Definíciószerűen: „a jelenvalólét létének formális egzisztenciális kifejezése – a jelenvalólété, amely a világban-benne-lét lényegi szerkezetével bír”. De ha a -ban/-ben-t nem térbeliként kell értelmezni, akkor hogyan?

Heidegger válasza: benne lenni valamiben azt jelenti, hogy otthonosan mozgunk, hozzá vagyunk kötve valamihez. A világban időzünk, teszünk-veszünk. Semmi sem jellemzi jobban a Dasein lényegi szerkezetét, az In-der-Welt-seint, mint a hozzákötöttség – ez a Dasein elszakíthatatlan hozzá-(bele-)rögzítettségét fejezi ki. Heidegger több helyen is leszögezi: a Dasein számára mindig adott az In-der-Welt-sein. Hétköznapi értelemben ez a napnál is világosabb, hisz hogyan is születhetnénk máshova, mint a világba? De hogy mindez egzisztenciális értelemben mit jelent, ahhoz a szerző bevezeti a „-nál lét” fenoménjét.

Az előbbiekből látszik, hogy az évezredes filozófiai tradíció, az ember és a világ szubjektum–objektum dichotómiájába való helyezése mennyire inkompatibilis Heidegger elképzelésével. Heidegger fel akarja számolni a szubjektum–objektum viszont – írja Carl Friedrich von Weizsäcker, aki saját bevallása szerint „csupán” ennyit értett meg a Lét és időből. Amikor a filozófusok szubjektumról és objektumról beszélnek (pl. Descartes), összekeverik az ontológiát az episztemológiával. Bemutatják, hogy mik vannak a világon (Descartes ontológiája: res cogitans és res extensa mint Isten szubsztanciájának kiterjesztései a fizikai világba), és őket rögtön szubjetum–objektum-viszonyba (res cogitans–res extensa-viszonyba) állítják, amely csupán a megismerés során előálló viszony. Heideggernél még ekkor sincs szubjektum és objektum. Valahogy tapasztaljuk a dolgokat, hiszen ebből származnak fenoménjeink. De egzisztenciális szinten ekkor sem minősülünk szubjektumnak, mert vulgárisan szólva benne vagyunk az objektumban. Egzisztenciális szinten nem választható szét a „szubjektum”, vagyis a Dasein és az „objektum”, tehát a világ (természetesen a „szubjektum” és „objektum” csupán kéznéllévők itt, ebből következően ez a „megismerés” ontikussá degradálódik, és az In-der-Welt-sein „láthatatlanná” lesz). A megoldás a „-nál lét” fogalmában gyökeredzik. Ez szintén egy egzisztenciálé, csak a jelenvalólét-szerű lehet valaminél (természetesen itt sem térszemléleti értelemben).

Descartes tévedése ott is tetten érhető, amikor a hangsúlyt a cogitóra, és nem a sumra helyezi. Paradox módon végletekig szélesítette és mélyítette a szakadékot szubjektum és objektum között, miközben a res extensát is szubsztanciának minősítette, Isten szubsztanciájának földi kiterjedéseként. Ezzel egy szakadékot ásott, hogy aztán hidat verjen föléje.

Az ontikus szinten láthatatlan In-der-Welt-sein az egzisztenciális megismerő számára mutatkozhat meg. Természetesen a világ valamilyen szinten már eleve ismert (úgymond „prefenomenológiailag” tapasztaljuk), hiszen nem-egzisztenciális létezőként, inautentikus létmódban is sikeresen eligazodhat itt az ember. Ekkor a kapcsolat két létező közt áll fenn. A Dasein–Welt ontológiai kapcsolatának az adja az alapját, hogy a Dasein, amint van, már In-der-Welt-sein. Tehát: a megismerés, ha az létezik egzisztenciális szinten, eleve-a-világban-léten alapulhat. Mindez már előrevetíti a következő paragrafusban tárgyaltak lényegét: azt, hogy a Dasein létéből, a Sorge-ból kifolyólag nem állandó tevés-vevésben van, nem mindig bír a világgal, a megértés mellett szemlélődik is. Ennek során felfüggeszti tevés-vevését, a megismerés ugyan megértés-nélküliség, de előfeltételezi a megértést. A nagy titok pedig: nincs „kint” és „bent” semmilyen értelemben sem a Dasein valamire irányulása során. Kis hegeli beütéssel azt mondhatnánk, a Dasein nem „lép ki” és nem is „tér vissza”, az „Aufhebung” tehát: a kintlétben is a bennlévőség.

Foglaljuk össze: az ember itt-létének, a Daseinnak az In-der-Welt-sein ad alapot. Már mindig benne van a világban, ahogyan a faktikus létezők is. A Dasein magánya abban áll, hogy nem csak létezik a világban, hanem bele van vetve: „készen kapta” azt, amely nem igazodott őhozzá, viszont a Dasein viszonyulhat a világhoz (hangoltság, Gestimmtsein). Az egzisztenciális megértés során szerzett tapasztalatok, benyomások nyelvi feldolgozása, interpretációja majd csak az értelmezés során valósul meg (felfogunk valamit, aztán megragadjuk azt). Semmi más, csupán fenoménjeink lesznek a világról, maga a világ is fenoménné válik. Rajtuk túl nincs ismeretünk, nem tudunk a fenomének mögé menni. Amiről pedig nem tudunk (beszélni), írja Wittgenstein, arról hallgatni kell.

 

III. Anti-metafizika

„Zurück zu der Sache selbst!” – ez Husserl alaptörekvése. El kell vetni a kanti és hegeli metafizikát, a fenoméneket egy transzcendentális tudatnak a konstituáló tevékenységére kell visszavezetni. Heidegger ennél radikálisabb: nála a fenomén önmagában mutatkozik meg: tudatunkba tapasztalás által kerül be.

Heidegger olvasatában a metafizikai gondolkodás évezredes hagyománya okozza azt, hogy a filozófia nem tud kitörni a világ szubjektum-objektum felosztásából. Descartes óta a megfigyelő ember a világ Karteziánus Színházában magányos szubjektumként ül a nézőtéren. Eme szétszakítottság, amely az én radikális atomizálásán és a rajta kívüli mindenség alávetettségén alapul, prekoncepcióként szolgál társadalmi-politikai-kulturális cselekedeteink számára is. Még az állatok úgynevezett jogaival kapcsolatos álláspontok is kartezianizmust tükröznek. Metafizikáink értékeket jelölnek ki, amelyek mentén, amelyekhez igazodva és amelyek elérését vagy megvalósítását kívánva filozofálunk. Platón legfőbb ideája, a „jó” morális-etikai mércéket, „Isten” ideája abszolútumokat, szubsztanciákat és eszenciákat generált, Hegel Szelleme is csupán gondolatilag kifundált, gyakorlatban nem létező határ, amely saját gondolataink határát jelölte ki. Az ideák és az abszolútumok magukba olvasztottak ontológiát és episztemológiát egyaránt. Heidegger jól látja ezt, amikor arról beszél a Lét és idő elején, hogy az emberiség a létfeledés állapotában van. Ha a létet elvonatkoztatjuk Istennel, Szellemmel egyenlő kategóriákba, ugyanolyan láthatatlan, megtapasztalhatatlan elmekonstrukcióként fogunk erre is gondolni.

Azáltal, hogy a platóni-arisztotelészi idealizmus dogmája kiürítette a lét fogalmát, azt is implikálta, hogy a lét olyan általánosság, amely nem szorul magyarázatra. Csupán apró aspektusa ennek a nyelv azon paradoxona, hogy már-már a létre vonatkozó kérdést sem tudja igazából feltenni: „Was ist Sein?”, „What is Being?” stb.: predikátumként használunk olyasvalamit, amit objektumként nem ismerünk.

Hogy fundamentálontológiájában, azon belül egzisztenciális analitikájában Heidegger miért lehet irracionalista, vagy akár egzisztencialista? Azzal, hogy a hangsúlyt a ráció, vagyis a cogito helyett az irracionális sum-ra helyezi, az ember egzisztenciáját annak irracionalizálásával kívánja megragadni. „Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy meg kell szüntetni a racionális megismerés hagyományos elveit, az egész metafizikai gondolkodást és életformát, s egy radikálisan új, az irracionalizált lét megragadását célzó szemlélettel és gyakorlattal meg kell teremteni az ember úgynevezett autentikus létmódját.”[7] A das-Man semlegessége, átlagossága, az, hogy csupa hétköznapiságában, a lét szempontjából homályos, kevésbé jelentős tevése-vevése inautentikussá teszi a fontos probléma, a lét kérdésének egzisztenciális taglalására, nehezen bírja el, hogy ne a XX. század tömegkultúrájának morális kritikáját lássuk benne. A das-Man tájékozódó kommunikációja, a fecsegés Heidegger filozófiájában például nem pejoratív, kritizáló kifejezés. Az inautentikus létezés a lét terhétől való mentesülés, Heidegger pedig éppen a létfeledés ténye miatt írja meg a Lét és időt.

 


[1] Martin Heidegger: Az idő fogalma. Kossuth, 1992. 41. o.

[2] Martin Heidegger, 1992. 39. o.

[3] Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, 1989. 43. o.

[4] Martin Heidegger, 1989. 537. o.

[5] Martin Heidegger, 1992. 41. o.

[6] Martin Heidegger, 1989. 155-165. o.

[7] Suki Béla: Martin Heidegger filozófiájának alapkérdései. Gondolat, 1976. 73. o.

Szólj hozzá!

Címkék: filozófia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr662447790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.