„Az idő szubsztancia, amelyből vagyok. Az idő folyó, amely magával ragad, de én vagyok a folyó; tigris, amely szétmarcangol, de én vagyok a tigris; tűz, amely elhamvaszt, de én vagyok a tűz. A világ, sajnos, reálisan létező; én, sajnos, Borges vagyok.” – Az idő újabb cáfolata

6. Konklúzió: az értelmiség helye a 21. században

Jelen dolgozatomban arra kíséreltem meg rávilágítani, hogy az értelmiség elcsábulása a politika iránt milyen veszélyes következményekkel járhat. A napi politizálásban való részvétel könnyen a visszájára fordulhat, és ellenkező hatást válthat ki, mint ami az eredeti intenció volt.

5. Politikai imposztorok: elődök és utódok

5.1 „A filozófia híg mosléka”

A politikai gondolkodás hagyománya, fejti ki Arendt, Platónnal kezdődött és Marx teóriáival ért véget.

„A politikai filozófia szükségképpen tartalmazza a filozófus politikával szembeni magatartását; e hagyomány azzal kezdődött, hogy a filozófus elfordult a politikától, majd visszatért hozzá azért, hogy saját mércéjét alkalmazza az emberi dolgokra. Véget akkor ért [e hagyomány], amikor egy filozófus elfordult a filozófiától, hogy „megvalósítsa” a politikában. Erre tett kísérletet Marx (…) azzal a szándékkal, hogy megváltoztassa a világot.”[1]

4. Rorty, filozófia és politika

Azok az értelmiségiek, akik az Egyesült Államokban a filozófia vagy esetleg az irodalmi katedra mellett a politikai közéletben is részt kívántak venni, választhattak jobb- és baloldal között, vagyis lényegében aközött, hogy a republikánusok vagy a demokraták szekértolói lesznek-e. Az írók, irodalmárok körében különösképp a II. Világháború után dívott a marxista hagyomány követése. John Reednek például a Szovjetunió magát a jövőt jelentette. Azonosulva a keleti tömb „anyaországának” politikájával, a kommunista-barát értelmiségiek műveikben aláásták az amerikai demokrácia és általában a kapitalizmus vívmányait, és megkérdőjelezték az amerikai értékeket és sötét disztópiákban beszéltek társadalmuk jövőjéről.[1] Sztálin koncepciós perei és a szovjet munkatáborok napvilágra kerülése azonban majdhogynem egyet jelentett a kommunizmusból való kiábrándulással. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az európai értelmiségieknek a hitleri nemzetiszocializmus elől az Egyesült Államokba történő emigrációhulláma (Leo Strauss, Thomas Mann, Hannah Arendt, Albert Einstein vagy a Frankfurti Iskola legjava) antifasiszta eszmék importjával járt, amelyet akkoriban könnyen összhangba lehetett hozni a baloldalisággal és a marxizmussal. Később a Freud vagy Marx hagyatékából kirajzó szellemi áramlatot a modernizmus érája váltotta fel. Az amerikai kommunisták mellett politikai tényezőnek számított a fabiánusok köre is, amely egyrészt ugyanúgy szimpatizált a Szovjetunióval, mint más baloldaliak, ám másrészt úgy vélte, az osztály nélküli társadalmat békésebb úton kell megvalósítani. A fabiánusok követői közt ott találjuk John Deweyt is. Tulajdonképp ugyanolyan idiotizmus és szemellenzős politika jellemezte őket, mint a többi utópistát.

3. Sartre „egzisztenciája” a politikában

Sartre „kalandja”, ahogyan azt ő egészen sajátos polgári-egzisztencialista töltetű fogalomként meghatározta, nyomott hagyott a 20. század polgári és marxista eszmetörténetben. Tevékenységének rövid és hosszú távú hatása nem maradt a filozófiatörténet berkein belül, hanem kihatott kora és az utókor közéleti-politikai gondolkodására is.

René Magritte: Le Pelerin

 A gyermekek keresztes hadjárata

„Mikor a nap feljött a földre és Lót Coárba ért – olvastam –, kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Szodomára és Gomorára, és elsüllyesztette azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját, és a föld növényeit is.

Így megy ez.

Amint az köztudott, ama két város lakói gonosz emberek voltak. A világ jobb lett nélkülük.

És Lót feleségének persze megmondták, hogy ne tekintsen hátra, oda, ahol az emberek éltek, ahol az otthonaik voltak. De ő mégis hátratekintett, és én szeretem őt azért, mert az olyan emberi volt.

Így hát Lót felesége sóbálvánnyá vált. Így megy ez.” (ÖSZV = Az ötös számú vágóhíd, 194.)