„Az idő szubsztancia, amelyből vagyok. Az idő folyó, amely magával ragad, de én vagyok a folyó; tigris, amely szétmarcangol, de én vagyok a tigris; tűz, amely elhamvaszt, de én vagyok a tűz. A világ, sajnos, reálisan létező; én, sajnos, Borges vagyok.” – Az idő újabb cáfolata

Egyes nézetek szerint a világ nyelvi magyarázata három, élesen különböző stratégiában nyilvánul meg a nyugati társadalmakban. Az első a racionalizmus, amely „tiszta” módszert keresvén ok-okozati összefüggéseiben vizsgálja a dolgokat; a második a hermetizmus, amely a vallások, hiedelmek, babonák egyidőben létezésével és az ellentmondásaik ellenére azok tolerálásával feltételezi a világ megragadhatóságát vagy éppen a megragadhatatlanságát; a harmadik modell a gnoszticizmus: a racionalizmus tagadása, és az Univerzum szövegkönyvként való felfogása – Borges filozófiája ez utóbbi, csak szövegkönyvek helyett a világot labirintusként, olykor strukturált könyvbirodalomként jelenik meg a műveiben.

Borges kitalált világai – fikciók, de nem a „fikció” hétköznapi értelmében. A borgesi „ficción” a Mintha filozófiája című könyv fikciófogalmára épít. Mivel a világ nem rendelkezik strukturált rendezettséggel, nem nyilvánítja ki önnön evidenciáját, ezért nem is juthatunk bizonyossághoz. Viszont, mivel valahogy magyaráznunk kell mindazon ingereket, benyomásokat, amelyek érnek bennünket, szükségünk van különböző világmagyarázatokra. Ezek a kitalációk a fikciók. Egyszerre fikció a kitaláció létrehozása, alakítása – a fikció teremtés és tévedés.

Az író fantasztikus történeteit négy csoportba sorolhatjuk, mégpedig azon felosztás alapján, amellyel Borges maga próbálta megfogalmazni, mitől lesz egy mű fantasztikus. Az első alapelv: mű a műben. Eklatáns példa erre az Al Mu’taszim nyomában című short story, amely tulajdonképpen egy kitalált könyv ismertetője és kritikája (ez az áldokumentum annyira élethűre sikeredett, hogy Borges írótársa és barátja, Adolfo Bioy Casares megrendelte a tárgyalt kötetet egy angol könyvkereskedőtől). A szövegben egy joghallgató utazásairól van szó, aki arra tette fel az életét, hogy megtaláljon egy személyt, akiből árad a megvilágosodás – a könyv végén megtalálja ezt az embert, aki egy becsukott ajtó mögött áll, és az ajtó résein át sugárzik a megvilágosodás fénye. A diák benyit az ajtón. Itt végződik a regény. Ebben a korai novellában Borges azonos a fiktív diákkal, saját maga megváltása utáni vágya jelenik meg benne. Irodalmi pályafutását ugyanis arra tette fel, hogy olyan művet tudjon létrehozni, amellyel igazolni tudja önmaga létezését. Az „írás általi megváltás” nehéz feladatának útjába egyrészt a családi hagyományok továbbörökítésének elvárása (az anya részéről), másrészt egy be nem teljesített írói életút beteljesítése (az apa részéről), harmadrészt pedig a fiaskókkal végződő szerelmek gördítettek akadályokat. Meg kell jegyezni, Borges élete során rengeteget szenvedett szerelmi csalódásai és a szülők elvárásai miatt; sokszor került depressziós állapotba és sokszor rohanták meg öngyilkos gondolatok. Egyszer például elhatározta, vásárol egy pisztolyt és kivesz egy motelszobát, ahol főbe tudja lőni magát. Az 1983. augusztus 25. című kései írásában örökíti meg ezt az eseményt: két idősík összecsúszása következtében egy motelszobában Borges találkozik évtizedekkel fiatalabbik énjével. Mindketten éppen öngyilkosságot készülnek elkövetni, ám mégis kíváncsian fordulnak egymáshoz.

A második borgesi alapelv így szól: a valóság megfertőzése álmok és irrealitás által. A Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című korai novellájában az olvasható, hogy Borges és Bioy Casares rálel egy enciklopédia kalózkiadványában egy Uqbar című szócikkre, ám ezt a néhány oldalnyi írást csak az ő példányuk tartalmazza. Miután a nyomozás során rálelnek egy képzeletbeli ország, Uqbar történelmét taglaló vaskos könyvre, próbálják megérteni a fiktív társadalom létezésének nyelvi és filozófiai szabályait. Mint a szerző írja, a tlöni (Uqbarral szomszédos, misztikus föld) emberek számára a létezés és az érzékelve levés egy és ugyanaz. Ez a berkeley-i idealizmus ráadásul panteizmussal is társul. Nyelvezetük még bravúrosabb: az egyik népcsoportnak például olyan nyelve van, amelyből hiányoznak az igék. A novella végén Borges saját, félelmetes felfedezésének ad hangot, mi szerint a fiktív világ kezd átszivárogni a valóságba, és hamarosan a mi világunk lesz Tlön.

Ugyancsak ékes példaként hozható fel az Isten betűje című novella. A narrátor börtöncellájában felfedezni véli Isten igéjét, mégpedig egy tigris bundázatában. Egy napon a cellájában lévő homokszemről álmodik; következő álmaikban már két homokszemről, majd háromról, négyről, ötről stb. Egyik álmában elkezd fuldokolni az egész cellát beborító homokhegy miatt. Tudja, hogy csupán álmodik, de mikor sikerül felébrednie, ugyanúgy fuldoklik: rájön, hogy egymásba ágyazott, végtelen álmokat lát, álmokat az álmokban. A Körkörös romok szereplőjének pedig, aki a valóságba álmodik át egy fiút, rá kell jönnie, hogy ő sem reális létező, őt is álmodja valaki.

A harmadik alapelv az időutazás, a temporalitás és a kauzalitás lerombolása. Borgest egész hátralévő életében kísértette az az élmény, amelyet az Érezni a halált című esszéjében is leírt. Egy holdvilágos éjszaka épp az utcákat rótta, amikor felderengett előtte a sötétség, a tükröződés és az épületek olyan kompozíciója, amely láttán mindennél élesebben „látta” meg az idő természetét.

Az 1983. augusztus 25. mellett jó példa A titokban végbement csoda is, amelynek főhősét kivégzőosztag elé állítják, de mielőtt eldördülne a sortűz, megáll az idő. A főhős szubjektív ideje szerint egy évig minden mozdulatlanul áll, ezalatt ő befejezheti nagy művének megkomponálását. Miután megszületik a mű, az idő elindul.

Az utolsó alapelv a megkettőződés és az identitás tagadása. Borges kiskorában félt a tükröktől, mert az amúgy is rémes valóság megkettőzésének eszközét látta benne. Mi több, a tükör az ént is megkettőzi, ezáltal létrejön egy hamis, mesterkélt személy is. A tükör általi kivetülés hamis valóságot hoz tehát létre. Számos novellájában a szereplő ontológiai státusza kerül veszélybe: A teológusokban kiderül, hogy az egymással szellemi csatát vívó teológusok egy és ugyanazon személy; a Babilóniai sorsjátékban a szerző felveti, hogy talán a játékokat szervező titkos társaság nem is létezik.

A megkettőződés témája jelenik meg a Kék tigrisek című novellában. A narrátor kék színű korongokra talál egy hegy tetején (a tigrisek egyébként rendkívül lenyűgözték gyerekkorában az írót). A korongok száma időnként megváltozik: a semmiből kerülnek elő és tűnnek el példányai. Ugyancsak egy apró tárgy okoz iszonyatot A zahír című írásban is. A zahír olyan tárgyat jelöl, amelyet a vele kapcsolatba kerülő személy nem tud kiverni a fejéből. Ebben a novellában Borges egy pénzérme képében találkozik a zahírral, és miután megszabadult tőle, képtelen másra terelni a gondolatait a zahíron kívül. Mint írja, egyeseknek állat képében jelent meg a zahír; mások öngyilkosok lettek az elviselhetetlen emlékek miatt.

Borges úgy véli, a mesés és csodás történetek ideje korántsem járt még le. Silvia Occampóval közösen szerkesztett könyvében, A fantasztikus irodalom antológiája címűben Edgar Allan Poe, Gustav Meyrink, Franz Kafka és mások írásai olvashatók. Borges egy interjúban úgy fogalmazott, nem tudja, definiálható-e a valóság és a képzelet: „Hiszen nem tudjuk, világunkban mi a valóság és mi az elképzelés. Ez megoldásra váró metafizikai kérdés.” Az ugyancsak társszerzővel írt művében, a Képzelt lények könyvében felvonultatja mindazon csodás lényeket, amelyekről kiskorában hallott-olvasott. Egy ugyancsak titokzatos, ismeretlen lény áll a H. P. Lovecraft emlékére írt novellájában, a There are more things… címűnek középpontjában is.

A labirintus szimbóluma talán a leggyakrabban előforduló elem Borges fikcióiban, amely – a fantasztikus építőköveként – kiváltja a csodálatot. Az író számára az egész világ labirintus. A bokharai Abenhakán, aki a saját labirintusában halt meg című novellában az egyik szereplő, miután értesült arról, hogy valaki egy labirintusban bújt el hívatlan vendége elől, felkiált azt mondván, hogy minek labirintust építeni, amikor az egész Univerzum az. A Bábeli könyvtárban a kozmosz egy nagy könyvtár képében jelenik meg, de a strukturált termek és a szövegek permutációit tartalmazó könyvek „mögött” ott rejlik a rettenet: az útvesztő, amely a Könyvek Könyvéig vezet. E kitüntetett kötetben nem érthetetlen szöveghalandzsa áll, hanem a nagy titok – ez a titok talán maga Isten. E titokhoz annak a felfoghatatlan mennyiségű könyvnek az átolvasásán vezet az út, amely nem csupán érthetetlen szövegeket, de téves információkat is tartalmazhat. (Hogy a borgesi univerzumban ekkora szerep jut a „könyv”-nek, talán az is magyarázza, hogy Borges kiskorában apja házikönyvtárában tett szert alapvető műveltségre; később segédkönyvtárosként dolgozott, majd miután világhírre és elismertségre tett szert, kinevezték a nemzeti könyvtár főigazgatójának. Ekkorra gyakorlatilag már teljesen megvakult.)

A borgesi írás ars poeticájának is beillő novellában, Az elágazó ösvények kertjében az igazi labirintus nem a kertben ölt alakot, hanem abban a könyvben, amelyet egy idegen megmutat a főszereplőnek. A könyv – amelyet ráadásul a főszereplő felmenője írt – látszólag minden logikát nélkülöző katyvasz, amelynek egyik oldalán meghal egy karakter ugyan, de a következő fejezetben megint él. E könyv egészen más logikai szisztémának van alávetve: kiderül, hogy a regény a benne szereplő összes mozzanat, cselekedet, történés összes lehetséges végkifejletét, valamint ezen végkifejletek minden elképzelhető végkifejletét stb. tartalmazza. Ebben a labirintusban tehát nem a helyváltoztatás a lényeges (ti. hogy megtaláljuk-e a kivezető utat), hanem, hogy egy adott ok melyik okozatát fogadjuk el. Borges a realista regényről alkotott kritikájában elvetette azt a felvetést, hogy a mű írója nagyobb rátekintéssel bír a világra, és az olvasónak szánta a feladatot, hogy találja ki, a műben hol van elrejtve a szerző és annak mondanivalója. A Homokkönyvben ez természetesen lehetetlen feladat, mert a szóban forgó könyv oldalainak száma végtelen (talán elég lenne, ha a Bábeli könyvtárban ez az egyetlen könyv szerepelne; papírja végtelenül finom lenne, és a könyvnek nem lenne középső oldala).

Borges saját prózaműfaját az esszében és a rövid novellában találta meg. Noha elgondolkodott egy regény megírásán is (főleg miután megjelent a Morel találmánya barátja, Bioy Casares tollából), számos írásában megkérdőjelezte a regény mint műfaj elsőbbségét a többi műfajjal szemben. Inkább hitt a novellákban, tanmesékben és példabeszédekben, erről írási technikái is árulkodnak. Úgy vélte, a realista regény egyáltalán nem tart tükröt a valóság elé; a realista regény írója sem tud többet a körülötte lévő világról mint az olvasó. A közönséget egyszerűen olvasásra kell bírni; valljuk be, a borgesi novella, amely végtelenül tömör, rövid és lényegretörő, inkább válik egy átlagember olvasmányává, mint egy vaskos regény. (Hozzá kell tenni, Borges kritikusai szerint az író nem is átlagembereknek írt, novelláit inkább címezte irodalmároknak és filológusoknak.) Az elágazó ösvények kertjében szereplő könyv példázza Borges filozófiáját egy mű értelmezésével kapcsolatban: az olvasónak be kell hatolnia az értelmezés labirintusába és a saját interpretációs ösvényén kell haladnia; vannak zsákutcák, de vannak üdvözítő utak is, amelyek végén eljuthat a műben elbújó szerző gondolataihoz.

A Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban az olvasható, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ága csupán. Nietzsche azon tana, amely szerint a világ metaforák, metonímiák, tehát nyelvi játékok sora, tetten érhető Borges életművében. Ha a tudás mindössze fabrikált ideák halmaza, akkor semmi mást nem tehetünk, minthogy választunk az alternatívák közül: levesszük a saját könyvünket a polcról, végigjárjuk a labirintusban a saját utunkat, olyan nyomozásba kezdünk, amely során talán eljuthatunk önnön létezésünk igazolásához.

Bibliográfia

1. Önálló kötetek

A halál és az iránytű. Elbeszélések. Jorge Luis Borges válogatott művei 1. Európa, 1998, 2008

A halhatatlanság. Öt előadás. Európa, 1992

A holdbéli nyúl. Válogatás Jorge Luis Borges társszerzővel írt műveiből. Európa, 2000

A homály dicsérete. Költemények. Jorge Luis Borges válogatott művei 5. Európa, 2000, 2009

A költői mesterség. Európa, 2002

A másik, aki ugyanaz. Európa, 1990

A titkos csoda. Európa, 1986

A titokban végbement csoda. Kriterion, 1978

A tükör és a maszk. Elbeszélések. Jorge Luis Borges válogatott művei 3. Európa, 1999, 2009

Az idő újabb cáfolata. Gondolat, 1987

Az örökkévalóság története. Esszék. Jorge Luis Borges válogatott művei 2. Európa, 1999, 2009

Az ős kastély. Esszék. Jorge Luis Borges válogatott művei 4. Európa, 1999, 2009

Bábeli könyvtár. Válogatott prózaművek. Európa, 2005

Képzelt lények könyve. Helikon, 1988

Körkörös romok. Kozmosz, 1972

Okok, jelek, dolgok. Európa, 1984

2. Megjelenések folyóiratokban és antológiákban

„1983. augusztus 25.”. In: Nagyvilág XXIX./8., 1984

„1983. augusztus 25.”. In: Nagyvilág XLI./5., 1996

„1983. augusztus 25.”. In: X magazin II./8., 1997

„A betolakodó”. In: Rakéta Regényújság XVI., 1989

„A fal és a könyvek”. In: Új Írás XXVI. Lapkiadó Vállalat, 1986

„A kard íve”. In: Nagyvilág XXXVIII./5., 1993

„A költészet”. In: Nagyvilág XLIV./7., 1999

„A könyv”. In: A könyv 1987/1. Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete, 1987

„A krimi”. In: Valóság XXV./5., 1992

„Albornoz Milonkája”. In: A költészet napja. Noran, 2001

„A másik”. In: A szőke bombázó. Szukits, 2000

„A másik”. In: Nagyvilág XXXII./2., 1987

„A másik”. In: 2000 I./7., 2000

„A mervi hákim”. In: Igaz Szó XXVI/2. Románia Szocialista Köztársaság Írószövetsége, 1978

„A palota parabolája”. In: Szélrózsa. Magvető, 1973

„A pillanat”. In: Járom és csillag. Kozmosz, 1984

„Ars poetica”. In: Szélrózsa. Magvető, 1973

„A sértés művészete”. In: A Hét évkönyve 1990. A Hét kiadása, 1990

„A szögletes arcú ember”. In: Nagyvilág VIII./1., 1963

„Aszterión háza”. In: György. Helikon, 1991

„A titkos csoda”. In: György. Helikon, 1991

„A tükör és a maszk”. In: A folyó harmadik partja. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983

„A tükör és a maszk”. In: A tükör és a maszk. Művésznovellák. Kozmosz, 1983

„A tükör és a maszk”. In: 25 nagyon fontos novella. Maecenas, n. m.

„A várakozás”. In: Könyvjelző. Kepes András válogatása a 20. századi világirodalomból. Park Könyvkiadó, 2002

„Avelino Arredondo”. In: Nagyvilág XLIV./5., 1999

„Az álarcos kelmefestő”. In: Igaz Szó XXVI/2. Románia Szocialista Köztársaság Írószövetsége, 1978

„Az Alef”. In: 20. századi Dekameron. II. köt. Európa, 1968

„Az Alef”. In: Latin-amerikai elbeszélők. Európa, 1970

„Az angyalok története”. In: Nagyvilág XLI./9., 1996

„Az elágazó ösvények kertje”. In: Irodalmi szöveggyűjtemény IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993

„Az irodalom élvezete”. In: Nagyvilág XLI./9., 1996

„Az isteni színjáték”. In: Nagyvilág XXXIX./11., 1994

„Az isteni színjáték”. In: Rimbaud Abesszíniában. Nagyvilág Kiadó, 1998

„Az örökkévalóság története”. In: Ariel és Kalibán. Európa, 1984

„Az utolsó párbaj”. In: Égtájak 1986. Európa, 1986

„Berkeley dilemmája”. In: Nagyvilág XLI./9., 1996

„Borges meg én”. In: Szélrózsa. Magvető, 1973

„Brodie jelentése”. In: Égtájak 1975. Európa, 1975

„Buenos Aires mitikus alapítása”. In: Járom és csillag. Kozmosz, 1984

„Dél”. In: Nagyvilág XIV./2., 1969

„Dél”. In: Rakéta Regényújság XIII., 1986

„Dél”. In: Latin-amerikai elbeszélők. Európa, 1970

„Delia Elena San Marco”. In: Szerelmes ezüst kalendárium. Kozmosz, 1967

„Delia Elena San Marco”. In: Szélrózsa. Magvető, 1973

„Egy pénzdarabhoz”. In: Járom és csillag. Kozmosz, 1984

„Egy rózsa és Milton”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

„Elégia”. In: Járom és csillag. Kozmosz, 1984

„Everything and nothing”. In: Szélrózsa. Magvető, 1973

„Funes, az emlékező”. In: Latin-amerikai elbeszélők. Európa, 1970

„Funes, a memóriabűvész”. In: Rakéta Regényújság III., 1976

„Hazám állapota reménytelen”. In: Valóság XXVI./6., 1983

„Hérakleitosz”. In: Az év műfordításai 2006. Magyar Napló Kiadó, 2006

„Invokáció Joyce-hoz”. In: Tekintet 1988/5.

„Ismeretlen utca”. In: Lírai világtájak. Európa, 1967

„James Joyce”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

„Kafka előfutárai”. In: Új Írás XXVI. Lapkiadó Vállalat, 1986

„Kék tigrisek”. In: Nagyvilág XXIX./8., 1984

„Kilenc Dante-tanulmány”. In: Holmi VI./7., 1994

„Lazarus Morell, a rémületes megváltó”. In: Igaz Szó XXVI/2. Románia Szocialista Köztársaság Írószövetsége, 1978

„Lelkifurdalás”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

„Márk evangéliuma”. In: A folyó harmadik partja. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983

„Márk evangéliuma”. In: Madách kalendárium 1994. Madách Könyv- és Lapkiadó, 1994

„Márk evangéliuma”. In: Novellák a középiskolában. Rejtjel Kiadó, 1998

„Mindörökre”. In: Nagyvilág IX./5., 1964

„Ők nem te vagy”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

„Paracelsus rózsája”. In: Nagyvilág XXIX./8., 1984

„Ritter, Tod und Teufel”. In: Holmi VIII./6., 1996

„Shakespeare emlékezete”. In: Nagyvilág XXXV./3., 1990

„Shakespeare emlékezete”. In: Nagyvilág XLIII./5., 1998

„Spinoza”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

„»There are more things…«”. In: Nagyvilág XXX./6., 1985

„»There are more things…«”. In: Az összerobbanás. Albatrosz, 1987

„Tlön, Uqbar, Orbis Tertius”. In: Galaktika 17. Kozmosz, 1976

„Tlön, Uqbar, Orbis Tertius”. In: Képzeletbeli utazások. Albatrosz, 1986

„Tom Castro, a valószínűtlen csaló”. In: Igaz Szó XXVI/2. Románia Szocialista Köztársaság Írószövetsége, 1978

„Undr”. In: Égtájak 1980. Európa, 1980

„Üres szalon”. In: Öt világrész költészetéből. Kolosszeum, 1980

„Vak ember”. In: Szonett, aranykulcs… Orpheusz Kiadó, 1991

[Versek]. In: Nagyvilág XI./12., 1966

[Versek]. In: Nagyvilág XVIII./11., 1973

[Versek]. In: Nagyvilág XXIII./5., 1988

[Versek]. In: Múlt és Jövő 1991/2., 1991

[Versek]. In: Látó X./5., 1999

[Versek]. In: Modern nyugati haiku. Orpheus Kiadó, 2005