Ki gondolta volna 20-30 évvel ezelőtt, hogy a számítástechnika válik a tudomány egyik leggyorsabban fejlődő ágává? Hogy egész szobákat megtöltő iratrengeteg és egész épületnyi nagyságú számítógép a nem túl távoli jövőben egyesül egy mindössze 3-4 kilógrammnyi hordozható eszközben, amelyet laptopnak nevezünk? A mai, információsnak vagy posztindusztriálisnak nevezett társadalomban a számítógépek szerepe vitathatatlan, jelentőségük felülmúlhatatlan, mert – hogy párhuzammal éljek McLuhan elméletével, miszerint a média maga az üzenet – a számítógép maga az információ. A számítógépek alkalmazása nem csupán jelenti az átállást egy másfajta, intelligensebb gépre – fogalmazza meg Theodore Roszak –, hanem ipartörténeti evolúciós ugrás.[i] Átértékelődött magának az információ fogalmának a jelentése is: Claude Shannon megtisztította az információtartalmat minden szemantikai vonatkozásától, és elégpiesítette, puszta mennyiségi mértékké változtatta: nem csak számunkra érthető mondatok, hanem a gépi nyelv, az egyesek és nullák végtelen halmazának mértékévé.[ii]

Roszak azonban nem ujjong az informatikusokkal és a számítógép újszerű csábítását kihasználó kereskedőkkel együtt: a számítógépipar ráerőszakolta az iskolákra a számítógép tananyagba való bevonását, ezzel elérték, hogy a bevont intézményekben nem csupán felhasználói ismereteket tanítanak, hanem a számítógéppel oktatnak. Amikor a diákokra rázúdítják az információtömeget, agyukat puszta információgyűjtésre hangolják át, nem pedig a gondolkodás fejlesztését segítik elő. Szorgos hangyákat képeznek, akik csak gyűjtögetnek és gyűjtögetnek, tiszta empirikusokat, mondaná Francis Bacon, akik nem a pók útját járván nem analizálnak és nem szintetizálnak. Az intellektuális képesség megalapozását és kibontakoztatását az „információ kultusza” vezeti tehát tévútra[iii], amely azt sugallja, hogy a számítógép memóriájához hasonlóan az emberi agy, az emberi tudat is csupán információt tároló, katalogizáló közeg. Ez az erős mesterséges intelligencia-tétel azzal a különbséggel viszont nem számol, hogy a számítógép memóriája nagyságrendekkel nagyobb kapacitású és megbízhatóbb.

A ’80-as évek óta nagyot változott a világ. Roszak érdeme, hogy már akkoriban is helyesen ítélte meg a könyvtárosok az információáramlásban és –szolgáltatásban betöltött szerepét. Jóslata beigazolódott: a tudás és az állampolgár között a könyvtár a közvetítő láncszem.[iv]

Összefoglalva: a számítástechnika rohamos fejlődése, az internetnek katonai körökből a civil szférába (a hétköznapokba) való kikerülése, valamint az a nagyarányú technológiai fejlődés, amely mind a háttértárak és egyéb komputer-perifériák fizikai méretében, mind pedig tárolókapacitásukban vagy gyorsaságukban történt robbanásszerű változásában is megmutatkozik, roppant összetett, értékes és intelligens szoftverek megalkotását tette lehetővé. Mindez azt eredményezi, hogy a mesterséges intelligencia, a kibertér, az intelligens elektronikus robotok fogalmaival mára már nem csak a sci-fi magazinok hasábjain, hanem informatikai és műszaki szaklapok oldalain is találkozhatunk.

*

A tudásalapú társadalom létrejötte és az a szemlélet, amely a társadalmat tudásalapúként is kezeli és láttatja, értelmezhető-e a Thomas S. Kuhn által felvázolt tudományos paradigmaváltás iskolapéldájaként?[v] Véleményem szerint igen. Egy effajta forradalom – írja Kuhn – megváltoztatja a tudományos vizsgálódás számára hozzáférhető kérdések körét, és máshogyan kezeli a valóságot, mert számára a valóság megváltozott.[vi] Számunkra az információ fogalma merőben más és újfajta kognitív és szociokulturális tartalommal bír, mint a számítógépkorszak előtti.

Meglátásom szerint az ember és az információ szubjektum-objektum egymásrautaltsági viszonya alapvetően megváltozott:

1. A hírközlési technika rohamos fejlődésének köszönhetően az információ pillanatok alatt eljut egyik pontból a másikba. A világ összezsugorodott, a távolságok megszűntek, pontosan azért, mert a tájékoztatás és a tájékozódás folyamata felgyorsult. Az objektum beérte a szubjektumot.

2. Sosem tároltak sehol annyi adatot az egyénről, mint az információs társadalmak állami és vállalati bürokráciái. Aki nem szerepel az adatbázisban, olyan, mintha nem is létezne. Az embereket gépek azonosítják személyi számuk, TAJ-számuk, adószámuk, EHA-kódjuk stb. alapján. A szubjektum egyre inkább binárisan kódolt karakterrengeteg objektumává változik, vagyis a szubjektum egyre inkább az objektum szerepkörébe tevődik át, és vica versa.

3. Feltétlen a bizalom és a bizonyosság a számítógépek tévedhetetlenségében. Érdemes megfigyelni, hogy az állami vagy céges ügyfélszolgálatokon mennyire a számítógépekre épül a munkarend. Ha lefagy a számítógép vagy megszakad a hálózat, az emberi munkaerő is egy csapásra használhatatlanná válik. A nyilvántartás tévedhetetlen, az emberek sorsa attól függ, mint mond a számítógép (vagy hogyan ítél az ember felett). Mindez a szubjektum emberi primátusának a bukását idézi elő.

Kemény János „jelentős evolúciós változásról” ír, mégpedig egy olyan információ-feldolgozási mérföldkőugrásról, amely az 1970-es években következett be.[vii] Az információs (tudományos) forradalommal kapcsolatosan a számítógépen van a hangsúly, valamint a mai, modern számítógépekbe beépített mikrochipek és a digitalizált távközlési formákon.[viii] Ahogy Fülöp Géza írja, az elmúlt 45 évben a számítógépek fejlődése a következő síkokon ment végbe: a teljesítmény (gyorsaság, kapacitás növekedése), a miniatürizálás, a csökkenő ár, a kezelés egyszerűsödése és a megnyíló új alkalmazási területek szaporodása.[ix] Összefoglalva: a számítógép nem a húzóágazata a forradalomnak, hanem maga a számítógép a forradalom.

*

A számítógép egyrészt egy hatalmas raktár, ahová irdatlan nagy mennyiségű holmi zsúfolható be, másrészt raktáros, aki pillanatok alatt, a legjobb emberi erőt is megszégyenítve előkeres bármit, amely ebben a raktárban található.

Minden adat a valóság egyfajta absztrakciója. Önmagában nem referál semmire, és nem is rendelkezik faktuális igazságértékkel. Az, hogy létezik a valóságban egy „Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?” című dokumentum[x], és hogy egy könyvtári nyilvántartásban létezik egy olyan bejegyzés, amely értéke „Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?”, két különböző dolog. Egyrészt kell valaki, aki értelmezi a két különálló szimbólumot, másrészt kell, hogy az érzékelő tudatában reláció vonódjék a szimbólumok közé; hogy az adatot kiolvasva megjelenjen az a mentális tartalom, amely referál a valóságban létező dologra. A számítógépen rögzített adat olyan, mintha az ember memóriájában tárolódna; a referálás során ezt illesztjük ama mentális tartalom mellé, amely a könyv agyi reprezentációját hordozza: az összeillesztéssel kapcsolatba hozzuk a valóság tárgyát a memória tárgyával, így válik lehetővé a dolgok nyilvántartása, katalogizálása. Mert az adatbázis nem más, mint a valós dolgokról készült valamiféle absztrakt és rendszerezett lenyomat. Az adatbázis a tartalmát „együttláttatja”, rendszerbe foglalja: egy könyvtár összes könyvét nem tudjuk egyszerre látni, egy adatbázist megnyitva azonban szűrhetjük, rendezhetjük, fel és le pörgethetjük az adatsorokat. Az előbb említett együttlátó képesség az ember sajátja: nincs meg a számítógépben, nincs meg sem hardver-, sem szoftverszinten – mert ez értelmi művelet, a számítógép pedig nem intelligencia; csakis a felhasználó az, aki „az értelmet belevetíti” a programba. J. R. Searle erős mesterséges intelligencia-ellenes „biológiai naturalista” álláspontjára rímel Mérő László véleménye: a számítógép nem ruházható fel „Én”-nel, az elme nem modellezhető számítógépes programként.[xi]

*

A homo informaticus, az információs társadalom alapját képző hálózat polgára kihasználja a telekommunikáció adta lehetőségeket – internetes adatkeresés, e-mail, e-business stb. – mindennapi élete során.[xii] Az egymással való tevés-vevés során megvalósuló kommunikációs mátrix Balogh Gábor olvasatában a következő táblázattal szemléltethető.

1. táblázat [xiii].

A Balogh által bemutatott időszemlélet alapja az a heideggeri filozófia, amely a „Mi az idő?” kérdését egyenértékűként kezeli a „Mi az ittlét (Dasein)?” kérdésével. Az idő kettős dimenzióját a jelenlét és a temporalitás adja (lásd az 1. táblázatot). A téridő egydimenzióssá, csupán idővé válása puszta szemlélet, amellyel a világ mindenkoriságában (Jeweiligkeit) a belevetett ember, a Dasein tesz-vesz. Az idő primátusa már a kanti filozófiában is nyomon követhető.[xiv] A kommunikációs háló – amelyet a homo informaticus manapság számítógépek egymással összekötött rendszereként használ – a jelenvaló létezőtől – mindenkitől, aki „én vagyok”-ként tudja meghatározni magát – elválaszthatatlan és mindenkori. A Dasein ittléte csakis a másokkal való mindennapi együttlétében értelmeződik. Az idő kettős dimenziója valójában egy: az emberek egymással való világban létét mutatja. Az idő azért osztható fel jelenlétre és történelemre, mert az idő a most-pontokra van egyneműsítve: az ember mindent a jelenbe kíván tömöríteni. Amikor Balogh arról ír, hogy a tér a technológiai fejlődés eredményeként végtelen kicsire sűrűsödik, lényegében arra gondol, hogy az idő materializálódik, az X, Y és Z koordináták mellett T koordinátává válik. Amikor a hálóba szőtt ember kommunikál, jelenléte – amely egyben társaslét is – a jelen tárgyává emeli a múltbéli történést. A modell csupán annyiban nem heideggeri, hogy megengedi az egyénnek a hálózatról való „leválasztódást”. Heidegger számára viszont a jelenlévő sosem „offline”, a létező nem lehet önmagában, itt már az „egyedül” fogalma is értelmezhetetlenné válna.[xv]

A WWW (world wide web) az internetnek csupán egyik – és igen népszerű – felhasználási területe. A weblapok legfőbb újdonsága az volt, hogy az előző szolgáltatások – például a lynx vagy a gopher – karakterorientáltsága után a http grafikus operációs rendszerek webböngészőin jelenített meg multimédiás tartalmat.[xvi] A könyvtárak már a kezdetektől fogva kihasználták a web nyújtotta előnyöket[xvii] – megjegyzem, néhány könyvtár internetes oldalának designja mintha meg is rekedt volna ezen a kezdetleges szinten –, és kapva kaptak mindenféle olyan integrált könyvtárrendszer után, amelynek publikus katalógusa (OPAC) webes megjelenésű (WebPAC). Az internetnek és a könyvtáraknak köszönhetően az emberek kezébe kerül az információszerzés lehetősége.

Sokan próbálják kiaknázni a web nyújtotta lehetőségeket. Elindult egy internetes honlapkészítési láz, amely során az emberek mindinkább ki szeretnék fejezni önmagukat. Jelen (online) akarnak lenni, fejleszteni kívánják hálózati énjüket. Honlapot az ember számos okból kifolyólag tarthat fenn: személyes bemutatkozás, hasznos információ megosztása végett. Aki energiát fordít személyes honlapjának elkészítésére, valamilyen hasznot remélve teszi ezt, és nem feltétlenül anyagi javak megszerzésére törekszik; elismerést, hírnevet szerezhet, kiélheti exhibicionista hajlamait, elmondhatja magáról, hogy jelen van. Az internet – fogalmaz Patricia Wallace ‑ egy olcsó módja a benyomáskeltésnek.[xviii]

*

Az interneten[xix] lógva a felhasználó létrehozhatja saját virtuális énjét. Ez a személyiség azonban nem hasonmása, hanem másodlagos, szelektív önmaga lesz. Ropolyi László a neten való jelenlétet a virtuális és a való viszonyok által együtt kialakított szituációkba való belemerülésként írja le. A virtualitás, véli, a szituációkat nyitottá teszi. Ez áll a virtuálisan fenntartott emberi kapcsolatok (chat, videokonferencia stb.) hátterében.[xx] Magyarul: a virtuális én egy szerep. Freudi terminológiával élve egy perszóna. A virtuális személyiséget azonban nem véletlenül neveztem másodlagosnak, ugyanis a virtuális én reduktív létminőségű: az anonimitás megengedi a felhasználó képzeletének a szárnyalását. A virtuális én részinformációkat, személyiségmorzsákat hint a virtuális térben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az egyén kitalál egy perszónát és felölti konkrét helyzetekben, hanem az ember úgymond lenullázódik: a hálózati létében való tevékenységével kell felépítenie egy kedvező személyiséget, amelyet a többi internetező elfogad, eltűr. A neten a betűkarakter lesz a „lélek tükre”. Nincs más, csak szövegek vannak, mondaná Derrida, de kiegészíteném: itt csak szövegek vannak. A chatszobákban például csakis az írott szöveggel „vallhatunk színt” – ez lenne az internetes „coming out”? –, csakis írott megnyilvánulásainkkal alakíthatjuk ki önmagunkat mások szemében – a becenévválasztás tudatos vagy spontán folyamata meglátásom szerint nem tesz hozzá semmit az énképhez. Függetlenül attól, hogy a becenév (nickname) milyen karakterek sorozata, nem tájékoztatja másokat érdemben a nicket viselő ember személyéről. A nick azonosító jellege a másoktól való elkülönítésben ölt testet, és nem tesz többet, mint megszólíthatóvá, referálhatóvá változtatja a mögötte rejtőző egyént.

Ebben a közegben – vagy ahogy Patricia Wallace írja, vákuumban”[xxi] – érzelmeinket egyértelműen, gyorsan és röviden kell kifejeznünk (ezt segítik elő például a „smiley-k”, a fektetett karakterizált arcok). Ezen információknak a korlátozott reprezentációs térben való kötege lesz a fizikai testiség rekreáltsága, az „új megtestesülés”[xxii], de mint azt írtam, ez a manifesztáció egy olyan közegben valósul meg, ahol túl kevés és relatív a résztvevők megismerhetőségének támpontja.

*

A web akkor hajtotta végre legutóbbi evolúciós ugrását, amikor megjelentek rajta a blogok. A Második Web, avagy a web 2.0 „csupán” annyit takar, hogy a hálózat létjellegévé váló interaktivitás nem csak hogy nagymértékben eluralta a honlapokat és vált nélkülözhetetlen feltétellé, hanem felszámolta a határt a tartalom-előállító médiaszakemberek és a laikus tartalomfogyasztók között. Az emberek nem csak olvassák a webet, hanem írják is. A bloggal mindenki saját online magazint indíthat: egy személyben válik írójává és szerkesztőjévé. A blog tulajdonképpen több mint egy egyszerű internetes napló: egy naplót az ember általában saját magának ír, és nem kívánja széles közönség elé tárni. A blogokat azonban az olvashatja, aki akarja. Legjellemzőbb tulajdonságaik:

a) gyakran személyesek, stílusukra és tartalmukra nézve egyaránt;

b) gyakran frissítik bejegyzésekkel;

c) újság vagy napló jellegűek;

d) a bejegyzések fordított időrendi sorrendben jelennek meg;

e) a bejegyzésekben hivatkozásokat helyeznek el;

f) a régi bejegyzéseket archiválják és tematikus kategóriákba sorolják;

g) szabad és nyilvános hozzáférést tesznek lehetővé.[xxiii]

A blogírás viszonylag újkeletű dolog. Az első blogokat informatikus szakemberek írták, akik programfrissítésekre, új és érdekes weboldalakra hívták fel a figyelmet. Később jelentek csak meg más témákkal foglalkozó oldalak, illetve ingyenes blogszolgáltató honlapok. 2000-ben a világhálón 136 ezer ilyen, ingyenes blogszolgáltatók oldalain elhelyezett blogok voltak olvashatók; 2004-ben ez a szám meghaladta a 10 milliót.[xxiv]

Egyébként, a szakmának a web 2.0-ról szóló ismeretterjesztő cikkei a hurráoptimizmus nagyra duzzasztott légballonjaival, amelyeket szenzációkeltő reklám- és marketingszövegekkel fújtak fel, azt a nem teljesen igaz képet alakították ki a laikus olvasókban, hogy itt egy forradalmian új felfedezés, vagy hatalmas áttörés ment végbe. Ezt a mérföldkövet, akár egy számítógépes program új generációját, verziószámmal látták el. Tehát van „régi”, 1.0-ás internet, és van az új, a web 2.0. Mint említettem, a web 2.0 és a körülötte zajló, leginkább a kereskedelemről (expressis verbis a pénzről) szóló kampány terebélyes füst a gyenge avartűzön. A web 2.0 létezik, ehhez nem férhet kétség, csak már régóta, és eddig nem így nevezték. Ha jól értelmezzük a web 2.0 fogalmát[xxv], amelyet olyan weboldalak és webtechnológiák megjelölésére használnak, amelyeknek alapvető jellege az interaktivitásukban áll, és amelyek nem tartalmat szolgáltatnak, hanem a mindenkori felhasználó tölti meg tartalommal, szerkeszti saját oldalát, összegezve: az interneten végzi el azokat az információkezelő műveleteit (szövegszerkesztés, táblázatkezelés, naplóírás, címtárvezetés, levelezés, játszás, hírolvasás, mozizás stb.), amelyeket eddig nem számítógépen, vagy ha igen, csak offline telepített programokkal végzett, akkor észbe kell kapnunk, hogy ezek a lehetőséget korántsem újszerűek, hiszen jó néhány éve ismert és elterjedt technológiákról van itt szó. A web 2.0 tehát egy internet alapú desktop akar lenni, amely átveszi a számítógépes desktop összes funkcióit, a számítógépen tárolt adatokat, programokat és más erőforrásokat online módba kívánja helyezni. A web lenne tehát ezek után a közös platform, amelyen a szolgáltatások futnak, így változtatva az eddig csak böngészgető passzív felhasználót aktívvá.

Ajánlott irodalom

Balogh Gábor: Az információs társadalom dimenziói, Gondolat Kiadó, Budapest, 2006.

Bőgel György et al.: Blogvilág – egy műfaj születése, HVG Kiadói ZRt., Budapest, 2006.

Mátyus Imre: „Önline” – az identitás reprezentációjának lehetősége az interneten, in: Ivaskó Lívia szerk.: Érthető kommunikáció, SZTE Médiatudományi Tanszék, Szeged, 2005.

O’Reilly, Tim: What Is Web 2.0. Letöltve: 2007. április 15. <http://www.oreilly.com/pub/a/oreilly/tim/news/2005/09/30/what-is-web-20.html>

Ropolyi László: Az internet természete, Typotex, Budapest, 2006.

Roszak, Theodore: Az információ kultusza, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Searle, John R.: Elme, nyelv és társadalom, Vince Kiadó, Budapest, 2000.

Wallace, Patricia: Az internet pszichológiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.