Megjegyzés: a könyvhöz ragasztott alcím ellenére A szavak és a dolgok nem a társadalomtudományok archeológiája.

A Borges által említett kínai enciklopédia, amely lehetetlen módon, megmosolyogtató kategóriarendszert állít fel az állatok osztályozására, csakis az absztraháló nyelvben létezhet, reális térben nem. Annyira szerteágazóak ugyanis az osztályai, hogy a rendszerezés inkább rendszertelenségnek tűnhet. Az effajta heterotípiák szétzúzzák a szavakat és a dolgokat összetartó szintaxist.

Mi alapján rendezzük a dolgokat, honnan tudjuk, hogy a létrehozott rendszer jó vagy rossz közvetítő szavak és dolgok közt? Hogyan jelenik meg a tudásban a rend? Hogyan rendszerezték, miként beszéltek róla? Az episztémé archeológiájáról lesz szó, amelyben létrejönnek a tudományok ismeretstruktúrái, a tudás alakzatai. Vagyis: a tudományok hogyan és miért úgy rendezik struktúrákba a tudás tárgyait, ahogy?

Episztémén azt a történeti a priorit, azt a formális struktúraként leírható általános ismeretelméleti diszpozíciót értjük, amely az adott kor problémáinak és tartalmilag azonosítható nézeteinek a megfogalmazását egyáltalán lehetővé teszi. Egy adott kultúrán belül egy adott időben mindig csak egy episztémé észlelhető.

A különböző episztémében élők másként látják a világot, másképp a reneszánsz, másképp a klasszikus és másképp a modern. Az episztémék eltérően fogják fel az élet jelenségeit. A reneszánszban mindent a hasonlóság elve határoz meg. A klasszikus episztémé számára az élet még nem létezik, ahogyan az ember sem; alapelemei a reprezentációk, amelyek táblázatban elrendezve adják vissza a világ struktúráját. Az élet és maga az ember csupán a modern episztémé számára lesz látható.

A törésvonalak az episztémék közt a 17. század közepén és a 19. század elején húzódnak.

I. Az udvarhölgyek

A Velázquez festményén szereplő festő a kép nézője felé, miránk néz, mintha mi állnánk neki modellt. Mi a vászon mögött állunk, mellőle tekintünk ki (rá) az előttünk szereplőkre (a vászon széle a kép bal oldalán látható). A szemben lévő festmények közül egy keret kiemelkedik azáltal, hogy nagyobb megvilágítást kap jobb oldalról. Ez a kép tulajdonképpen nem festmény, hanem tükör. A benne tükröződő tér azonban irreális, vagy nem azt a teret tükrözi, amely előtte elterül. Nem azt látjuk benne, amit látnunk kellene: a teret áthidalva felnagyítva a modelleket, amelyek nem mi vagyunk, hanem a festőnek pózoló király és királyné. Mi, a kép nézői az ő pozíciójukat foglaljuk el, ám az ő nézőpontjukban a térstruktúra eltér a kép mezőjében felvett másik pozíció struktúrájához képest. Ráadásul, a királyi pár, akiknek főszereplőknek kellene lenniük, a távoli tükörben zsugorodnak össze. A vászon, amelyet a festő nagyon távolról fest, háttal van a nézőnek, nem tudni, mi szerepel rajta. Úgy tűnik, hogy mi, szemlélők benne is vagyunk a képben meg nem is, illetve, hogy a kép tere le-emanál a vászonról. A nyelv és a festészet kifejez valamit, de köztük a viszony végtelenné válik, nem redukálhatók egymásra. Mégis, a nyelvvel kell leírnunk a látványt, a láthatót, hiszen nincs más alternatívánk.

II. A világ prózája

Milyen hasonlósági formákat gondoltak el a 17. század végén? A hasonlóságon alapuló tudás tagolódása alapvetően négy fajta mentén történt meg.

1. convenientia – megfelelés: a szomszédos dolgok, amelyeket összeillesztünk, összekapcsolunk. A világ tulajdonképp ezen megfeleltetések alkotta hatalmas láncolat.

2. aemulatio – vetélkedés: az egész világban szétszórt távoli dolgok olyan megfeleltetései, amelyek azok ikerjellegéből fakadnak, és egymás tükröződéseiként foghatók fel.

3. analógia – a megfelelés és a versengés együttese. Megfordíthatóság és többértelműség jellemzi, egyetemesen alkalmazható.

4. szimpátia – amelyhez nem létezik előre előírt kapcsolat. Képes a dolgok asszimilálására, ellenmozzanata, az antipátia pedig az azonosság elidegenítésére. Az azonosság fenntartása a szimpátia és az antipátia egyensúlyától függ.

A hasonlóságok bizonyos jegyeket hordanak magukon, amelyekkel önmagukat teszik láthatóvá, felismerhetővé. Ezek a jelek a szignatúrák. Ezek jelenítik meg a hasonlóságot. Megfejtésre várnak, amely kulcsa az azokat viselő hasonlóságot. Egylényegűek azzal, amelyet jelentenek. A szignatúrák a hasonlóságot hasonlóságukkal jelenítik meg, tehát itt is egy hasonlósági kapcsolat áll fenn, de másfajta. Ha nem így lenne, a szignatúrák létükben feloldódnának a hasonlóságban, tehát abban, amely hordozza azokat. A természet végtelen játéka nyilvánul meg e kettős hasonlósági rendszerben.

A hermeneutika szóra bírja a jelet, a szemiológia felfedi helyüket és kapcsolódási törvényeiket. A tudós munkája: hermeneutikával és szemiológiával egyik hasonlóság felfedezése a másik után.

E tudás elemei közt spontán hozzáadási kapcsolat van, tehát felhalmoz. A természet az értelemben reprodukálódik, a makrokozmosz mikrokozmoszként él benne.

A nyelv is egy a hasonlóságok és szignatúráinak felfejtései között. Elemei közt analógiák feszülnek. A nyelv tanulmányozása a 16. századig ugyanabból az ismeretelméleti diszpozícióból indul ki, mint amelyikből a természettudományos vizsgálatok. A nyelvek a világgal analógiás viszonyban állnak. Ekkor a nyelv elsődleges természete az írásbeliség. Mint a dolgok stigmája, a nyelv magán hordozza azt a hármasságot, amelyet a jelölő-jelölt-eset felosztottsága jelen. Az írásbeliség elsőbbsége aztán megszűnik, a szavak és a dolgok szétválnak. A nyelv reprezentációvá válik, a megjelölés művészetévé.

Ellendiskurzust csak az irodalom alkot. A XIX. században az irodalom válik képessé arra, hogy a nyelvet feltárja a maga sajátos létében.

III. Reprezentáció

Don Quijote története a hasonlóságok vadászásának története. A lovag jeleket keres, hogy aztán hamis hasonlóságot találjon – hiszen a reneszánsz nyelve elvesztette a jel és a jelölt közti kapcsolatot: az írás már nem a világ prózája, hanem puszta reprezentáció. Don Quijote ezért bolyong folyton tévúton. Don Quijote beleőrül az analógiákba; mindenütt csak hasonlóságokat keres és mindenütt azt is lát, mert beleoltja a jelekbe.

A 17. század tudománya számára a hasonlóság a tévedés forrása lehet; a tudás zűrzavaros, kusza állapotban van. Bacon számára kézzelfoghatatlan idólumokban jelennek meg. Descartes korától kezdve az analógiát felváltja az analízis. A hasonlóság helyett, például Descartesnál, az azonossággal és különbözőséggel (a mértéket is magába foglalva) történik a racionális megismerés. A dolgokat már nem közelítik egymáshoz, hanem éppen hogy szétválasztják egymástól. A clare et distinctia korától kezdve a történelem és a tudomány is szétválik.

A mechanizmust és az empíriai matematikát el kell különíteni a matézistől, a mérték és a rend egyetemes tudományától. Az episztémének a matézishez való viszonya a fontos. E viszony keretében a létezők közti kapcsolatokat a rend és a mérték formájában gondolják el, még a nem mérhető is beilleszthető lesz a képzelet alkotta egymásutániságba. Az eszköz mindehhez nem csupán az algebrai módszer, hanem a jelek rendszere (az általános nyelvtan ekkor alakul ki).

A jelet a 17. században meghatározza egyrészt a kapcsolat eredete (természetes vagy mesterséges; az episztémé e töréspontján a természeti elsőbbsége megszűnik); másrészt a kapcsolat típusa (egyedihez vagy halmazhoz tartozik); harmadrészt a kapcsolat bizonyossága (állandó vagy csak valószínű). A jel onnantól lett jel, hogy felismertük: ez jel. Vagyis a jel léte a megismerésen belülre kerül.

A jel és a hasonlóság ugyanakkor szétvált. A jelet az teszi már jellé, ha az azzal való kapcsolatát is hordozza, amit jelöl. Más szóval, ha a reprezentálást e reprezentáló magán hordozza. Vagyis: a jel megkettőzött reprezentáció lesz. A jelölő-jelölt-eset hármasság eltűnik, marad a dichotómia, és a reprezentáló maga a reprezentálást is reprezentálja, nem csupán a reprezentálandó tárgyat.

A hasonlóság és a jel újfajta módon támaszkodik egymásra. A reprezentációk a hasonlóság útján vethetők össze egymással, így lehetséges az osztályozásuk. A hasonlóság azonban a képzeletre támaszkodik. És persze az ismeretek peremére szorul. A rend általános tudományában az egyszerű dolgok rendező elve a matézis volt, de az összetett létezők felsorolásához már taxonómiát kellett létrehozni saját jelrendszerrel. E két mód egymásrautaltságban létezett. A klasszikus episztémé végpontjait a matézis és a genezis jelölte ki. Köztük terült el a jelek tudománya. Matézisből, taxonómiából, genetikai elemzésből álló rendszer volt tehát az episztémé.

IV. Beszéd

Először is leszögezhetjük, a nyelv is gondolkodás, nem pusztán annak külső megnyilvánulása. A nyelv önmagát is reflexió alá vonta. Létrejött a nyelv önmagához fűződő viszonyát feltárni kívánó kommentár, amely később a kritikának adta át a helyét. Ez az új önreflexió egyrészt tartalmazta a szavak kritikáját, másrészt a retorikai formák és trópusok elemzését, harmadrészt a kritika és az ő által reprezentált közt létesített viszony meghatározását.

A diskurzus nyelvi jelekkel történő ábrázolás. Más jelektől eltérően, a nyelvi jelek szukcesszív rendben reprezentálnak, hiszen időbeli sort alkotnak, amikor kimondjuk a nyelvi jeleket, illetve karaktersort írunk, ha valamit írásban fejezünk ki. Ezen időbeli kiterjedtséget az egyidejűséggel való viszonyában az Általános Nyelvtan elemzi.

Megismerés és nyelv kéz a kézben jár. A tudományok jól megalkotott nyelvek. A nyelvek tana analitikus előírásokkal rendelkezik a nyelvi elemek helyes használatáról. A tudomány és nyelv együttléte a XIX. századtól kezdve fellazult, és benyomult közéjük az irodalom, amely a tiszta nyelvet képviselte.

Az egyes nyelvek tipológiái eltérhetnek egymástól. Az alany, ige, tárgy, határozószók egymáshoz képest elfoglalt pozíciója nyelvenként cserélődhet. Különbségként említhető, hogy az adott nyelv ragoz-e vagy sem főneveket, igéket. Az Általános Nyelvtan nem vet össze nyelveket, inkább az egyes nyelvek saját taxonómiáját állítja fel.

Ezáltal vizsgálnia kell a) a szavak egymáshoz viszonyított működését (attribúció, az ige mondatalkotó elmélete), b) a tagolódást, c) az eredet elméletét (deszignáció) és d) a derivációs elméletet (az eredeti jelölések módosulásai).

a) az ige elmélete: a szót a benne rejlő propozíció teszi szóvá. Hobbes leírja, a propozíciós szerkezetben az alany az állítmánnyal a kopula révén kapcsolódik össze. Az ige azonban nem vezethető vissza semmire. Ahol nincs ige, ott nyelv és diskurzus sincs. Az ige állít, mégpedig az „ez az” formulával. Az igék visszavezethetők a „lenni” igére. Titokban mindegyik ige magában foglalja a létigét (énekelek = éneklő vagyok). Nincs nyelv a lét jelölése nélkül sem.

b) tagolódás: a diskurzus szavakból áll, amelyek megnevezik a reprezentáció tartalmát. Ám a létezők nagy száma miatt szükséges, hogy e nevek valamiféle általánosságra tegyenek szert, hogy egy névvel egyszerre tudjuk megnevezni több reprezentáció egy-egy közös elemét. Ez történhet vízszintes tagolódással (szukcesszív általánosítás), és függőleges tagolódással (szubsztanciától a minőség felé). Metszéspontjukban áll a köznév. Minden más bővítmények a főnév és az ige között helyezkednek el; ezek alacsonyabb rendűek a többinél, hiszen önmagukban még nem képesek a reprezentálásra.

c) a gyökök elmélete szerint számos nyelv kezdetleges szava azonos. E gyökök például hangutánzással jöttek létre. A bonyolultabb kifejezések a gyökökre épülnek.

d) deriváció: arra keres választ, hogy hogyan képesek a szavak eltávolodni az eredeti jelentésüktől. E szabálytalan, önkényes módosulások a szimbólumokkal írt és az egyfajta képi megfeleltetéssel (pl. hieroglifákkal) használt nyelvekben egyaránt felfedezhetőek. E mozzanatok retorikai elemeket is tartalmaznak. Így lesz pl. „levél” minden, ami lapos és sima.

A négyféle terület egy olyan négyszög csúcsaiként ábrázolható, amely felöleli a tartalmazott tényanyagot. E nyelvi négyszög alkotja a "történeti a priorit".

V. Osztályozás

A 17. század tudománya számára nem létezett az élet. A kor biológiájának történetét ezért lehetetlen megírni. Az élőlényeket a természetrajz osztályozta. E terület a kartezianizmussal egyidőben jelent meg, és nem annak hanyatlásától kezdődött. Az állat csupán annyiban érdekes, hogy hogyan épül fel a szervezete, milyen szervei vannak, mire lehet használni stb. Az állatok táblázatba foglalhatók, mégpedig olyan jellemzőik alapján, mint név, nem, faj, használati lehetőségek.

Biológia helyett tehát természetrajzzal találkozunk, amelynek kedvenc témáját az ásványok és a növények képezik, statikus, jól látható és jól osztályozható felépítésükkel. A tudás ama diszpozíciójáról van szó, amely a természetet a nevekben való ábrázolás lehetősége szerint írja le. A természetrajz a látható megnevezése – a látás primátusa szinte kizárólagos. A megfigyelés során be kell érni a látással. A látott dolgok struktúrát kapnak, amely által bevezethetők lesznek a diskurzusba. A struktúra lesz az a rendező erő, amely a látható egyidejűséget a nyelvbe konvertálja. A láthatóság elsőbbsége az anatómia tudományának a háttérbe szorulását eredményezi. A kíváncsiság nem csökken, de a látható dolgok vizsgálata elsőbbséget élvez.

A természetrajz leírása azonban nem engedheti meg magának a vad derivációt; a köznév, amellyel megnevezi az egyidejűséget, biztos megjelölést, átlátható leszármaztatást követel meg. A karakternek, a megfelelő azonosságok és különbségek helyéül választott struktúrának kell jelölnie a leszármazási viszonyokat.

Mi történik akkor, ha az egyed olyannyira eltérő tulajdonságokkal rendelkezik, hogy lehetetlen köznevet hozzárendelni? Mi biztosítja a hasonlóságon alapuló folytonosságot, amelynek a természetrajzban egyszerűen muszáj érvényesülnie? E követelmény olyan magyarázatokat szül, mint például a köztes teremtmény feltételezése, amely két eltérő közt jelenik meg. Bonnet viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a természetben nincsenek ugrások: nincsenek fokozatok, átmenetek.

E tudomány a folytonosságot követeli meg a természetben, csak ekkor lehetséges a taxonómia. Az osztályozás a dolgok közti legkisebb különbség elvét követeli. A lények folytonos hálózatát kell feltételeznie, és figyelembe kell vennie az események sorozatát – e kronológia megszakított és minden pontjában különböző. Érthető, hogy az evolúció gondolata miért nem merülhet fel ebben az episztémében. (Egyfajta „evolúciós” elmélet azonban már ekkor is létezett, csakhogy ez nem az egymásból kifejlődő lények megjelenésének az elmélete, hanem inkább a folytonosság elvének általánosítása és az a törvény, amely szerint a lények megszakíthatatlan síkot alkotnak. Vagyis egyetlen hierarchia fejlődéséről van szó, nem hierarchiákról.) A folytonosság feltételezésével azonban „átmeneti” lényeket, szörnyeket kell beiktatnunk, amelyek a folyamat „morajlását” jelzik. A természeti lények nagyszámú kombinációi között jelennek meg a „szabályos” élőlények.

A természetrajz tudományában a szavak és a dolgok szigorúan keresztezik egymást: a természet a megnevezések rácsozatán keresztül mutatkozik meg. Az élet is csupán egy karakter a többi között.

VI. Csere

Ahogy az élet sem, a politikai gazdaságtan sincs jelen a klasszikus korban. Azonban már ekkor létezik a javak területe, amely úgy viszonyítható a politikai gazdaságtanhoz, mint a természetrajz a biológiához.

A pénz anyagja, a fém azért értékes, mert pénz. A szabályok értelmében a pénz nominális értékét az azt alkotó fém értékéhez kell egyeztetni, hogy attól függjön, ami régebben az az anyag volt. A pénzeket fémük súlya alapján kezdik átértékelni. Ámde: a pénznek is megvan a maga ára. A pénzügyi jel tehát nem tudja meghatározni csereértékét, erre csak a hordozója képes, amely értéke viszont az árucikkek rendjében határozódik meg.

A fém önmagában is az értékesség volt, a javak ismertetőjegye: rendelkezett bizonyos árral, vele mértek minden árat és ezért lehetett kicserélni árura. A 17. századtól a cserefunkciós szolgál alapul az első két karakternek. Ezt nevezik a történészek merkantilizmusnak. A pénz egyre inkább a jelfunkciójából meríti az értékét. A réz önmagában kevésbé értékes, ha csak nem pénzt vernek belőle és érmeként áll elő.
A javak reprezentációjához pénzre van szükség. Logikus, ha megtiltják a fém külföldre vitelét illetve más célra való felhasználását. Az így felhalmozódó fémet be kell vonni a csere áramlatába.

A 18. század eleji intézkedések a fém csereértékének csökkentésével próbálják a „lappangó” fémeket bevonni a forgalomba. Már papírpénzt is kiadnak. A pénzről mint fedezetről kezdenek beszélni, amely kicserélhető a vele egyenértékű árura. A pénz: megkésleltetett csere. Egyesek úgy vélik, a pénz fedezetének földbirtoknak kell lennie. Mások szerint a fedezetet biztosítja az őt alkotó szubsztancia. Ám ha a pénz sokasodni kezd, állapítják meg a kor tudósai, változatlan mennyiségű jószágok (csereáru) mellett az egyes érmék értéke csökken. A helyes ár belövése lehetetlen ugyan, de legalább nagyjából meg lehet határozni azt a pénzmennyiséget, amelynek a gazdaságban évente forognia kell ahhoz, hogy legalább a létminimumát mindenkinek biztosítani tudja. Sosem statikus számadatokra kell mindezt alapozni; a népesség növekedésével számolva például enyhén növelni kell mindig a körforgásba kerülő pénzmennyiséget. Az áringadozások is kontrollálhatók a rendszerben lévő pénz mennyiségének manipulálásával.

Mi alapján jelenthető ki, hogy egy adott áru értéke ennyi és nem annyi? Az egyik elmélet az értéket a cserében elemzi, a másik pedig az azt megelőző állapotot, olyan feltételként láttatva, amely megléte a cseréhez szükséges.

Az általános táblázat immár felállítható. A javak elemzése, a természetrajz és az Általános Nyelvtan ugyanannak a konfigurációnak engedelmeskedik. Az érték azt a szerepet tölti itt be, mint az ige a nyelvben és a struktúra a természetrajzban. A pénzügyi árelmélet a gyökök értelmezésének és a derivációs funkciónak felel meg. A pénz a javakhoz képest úgy működik, mint a karakter a természeti lényekhez képest. A négy nyelvi funkció megtalálható a természetrajz elméleti szignalizálásában és a pénzügyi jelek gyakorlati használatában. Ezáltal a természet és a javak létrendje ugyanolyan, mint a reprezentációké.

A 18. század végére ezen episztémében változás áll be: filozófiai és ismeretelméleti mező alakul ki. Az első tér ott bontakozik ki, ahová az episztémé addig ismeretelméleti zárlatot vont; a második pedig ott, ahol az metafizikusan erős korszakot vallhatott magáénak. A történetietlen három terület helyett a filológia, a biológia és a politikai gazdaságtan elemzi tovább a történetiségnek alávetett morfológiai állandók összességét. Azonban, mint tudjuk, e három tudomány nem az Általános Nyelvtan, a természetrajz és a javak elemzése helyébe kerül. A filozófiai mezőben a formális ontológia és az apofanika területe jön létre.

VII. A reprezentáció határai

A radikális változás, amely új episztémét hoz létre a 19. század elején, a tudás egész látható felületén végbement. Most már a Történelem és nem a Rend az, amely törvényeit rákényszeríti a nyelvtanra, a szerves lények és a gazdaság elemzésére. A Történelem az empirikus dolgok alapvető létmódjává válik. A filozófia átalakulása (például az addigi metafizikával való szakítás, az irodalom megjelenése a mély szakadás jele. A változás kétfázisú: az elsőben még nem változik meg a pozitivitások alapvető létmódja. Csupán a második fázistól válnak a szavak és a dolgok olyan létmódúvá, amely nem egyeztethető össze a reprezentációéval.

A modern politikai gazdaságtan létrejötte Adam Smith nevéhez fűződik. Ő az, aki a munkának mint csereértéknek a helyét megváltoztatja: a javakat már nem összehasonlítással határozzák meg, hanem a munka egységei szerint. A munka redukálhatatlan egység, de mint egység, változó. A csere és a munka azért létezik, mert az embereknek kielégítetlen szükségleteik vannak. Szükséglet nélkül nem lenne munkavégzés, de már a kielégített szükséglet is csökkenti a munkát. Az emberek e rendszernek és az idejüket elraboló munkának vannak alávetve.

A természetrajz a 18. században az egyed karakterét még a látható struktúrák alapján alkotta meg, a töréspont után viszont a taxonómiák alapja a szervezettség lesz. Ez az elv négy módon jön létre: 1. Karakterek hierarchiájaként. A karakterek a lényekben meglévő funkciókon alapulnak. 2. A karakterek tehát funkciókhoz kapcsolódnak. 3. Az élet fogalma nélkülözhetetlenné válik. Vannak szervek, amelyek rejtve biztosítják a szervezet működését. A látható jel egy meghatározott "mélység" felé mutat. 4. Megszűnik a párhuzam az osztályozás és a nómenklatúra között. A név problémája és a faj problémája már nem izomorf. Az osztályozás már mélyreható, érinti a láthatatlan szerveket és funkcióikat; a nómenklatúra viszont a látható jelek alapján állítja fel a táblázatot.
A szerves és a szervetlen közti választóvonal vastagodik: az élő és élettelen oppozíciója jön létre.

Ezen események pontos mása a nyelvtanban is lezajlik, noha lassabban. Eddig a nyelveket úgy vizsgálták, hogy szavaik mely ősi gyökökből vannak deriválva, tehát miből fejlődtek ki a származtatott jelentéseik. Az újdonság az, hogy az ősi emlékek felkutatása mellett a nyelveket összehasonlítják egymással. Az alapfeltételezés: egy kezdetleges, közös nyelv, valamint a külső, beható erő következtében beálló változás eseménysorozatának megléte. A nyelvi elemzésbe olyan elemeket vezetnek be, amely maga redukálhatatlan a nyelvre. Megjelenik a fonetika, vizsgálják az igeragozásokat. A nyelvben lévő belső „mechanizmus” lesz a történetiség anyaga a maga más nyelvekéhez képest lévő hasonlóságaival és különbözőségeivel. E belső architektúra, amelyet az igeragozás elméletével kívánnak feltárni, váltja le a nyelv reprezentációs elméletét a nyelv meghatározásának kísérletei során.

Ideológia és Filozófia kéz a kézben járása a 18. században még tart, ám hamarosan ezen összetartozás felbomlásának lehetünk tanúi. Az Ideológia a reprezentáció területét vizsgálja. Ám a reprezentáció épp afelé halad, hogy elveszítse a dolgok létének megőrzését. Az Ideológia megpróbálja a reprezentáció formáiba visszavenni mindazt, ami azon kívül született. Ellenmozgást a kanti kritika képez; a metafizikává lett Ideológia, amely a reprezentációkat járta körbe, csupán önmaga létjogosultságát nem vizsgálta meg. Az új metafizika a reprezentáción kívülit hozza el: az Élet, az Akarat és a Beszéd filozófiáit.

Összefoglalva: míg a klasszikus episztémé kezdetén ott találjuk Descartes-ot, a modern episztémé kialakulásának kezdetén Kant áll (ez az időszak a francia forradalom kora). A modern episztémében előterébe a funkció, a láthatatlan jegyek állnak. Az idő beépül a jelenségekbe. Az ember és más lények mint élet jelenik meg. A természetrajz helyét átveszi a zoológia és a fiziológia, amely már nem a látható jegyeket kutatja, hanem az élet belső történéseit. Az általános nyelvtan helyét a filológia veszi át, amely már nem a nyelv mögötti általános logikai struktúrát vagy reprezentációs teret keresi, hanem a különböző nyelvek belső struktúráját, autonóm törvényeit. A "nyelvet" leváltja az "ember".

VIII. Munka, élet, nyelv

A törés 2. fázisaként a tudás a maga pozitivitásában megváltoztatta a természetét és formáját.

Adam Smith szerint a munka képes volt állandó mértéket létesíteni a dolgok értékei között; Ricardo úgy véli, habár a dolgok értékének megállapítása szerinte is lehetséges, mindez abból következik, hogy a munka mint termelő tevékenység minden érték forrása. Az érték termék, és nem jel nála. A munka eltávolodik a reprezentációtól. A javak időbeli láncolatba állíthatók. A munka azért jelent meg, hogy az emberek ne haljanak éhen. Egy hiányhelyzet az, ami a föld megművelésére, az eszközök készítésére stb. kényszeríti az embereket. Az élet eme új episztémében a halállal áll szembe. Mindez bizonyítékul szolgál arra, hogy a kor tudománya a matézis helyett az antropológiára, mint a természetes végesség diskurzusára támaszkodik.

Történelem addig van, amíg az ember véges lény. Ebből a végességből emelkedik ki pozitívan. A hiány ugyan növekszik, de a ritkaság leküzdésének az esélye is. Mások, mint például Marx, a Történelmet negatívként látják: náluk egy kényszer, amely a túltermelést, a tőkefelhalmozást, a nyomort és a munka elidegenedését teremti meg.

A természetrajz diszpozíciójába Cuvier új viszonyokat vezet be: az együttes létezés, a belső hierarchia és a függőség viszonyait. Az együttes létezés elmélete szerint egy adott szerv megléte más szervek meglétét feltételezik és kívánják meg, ha önnön funkcióit végre akarják hajtani. A hierarchikus rétegződéssel a kölcsönös fontosság kérdése vetődik fel: bizonyos szervek „fölötte állnak” más szerveknek – Cuvier szerint a hierarchia csúcsán az idegrendszer áll -, vagyis a szervek alá- és fölérendeltségi hierarchiai rétegekbe sorolódnak, amelyek közt függőségi viszonyok jönnek létre. Az elsődleges szervek inkább rejtettek, míg a másodlagosak jelennek meg a láthatóság szintjén.

Az élet taxonomikus fogalmából átmenet képződik annak szintetikus fogalmára. Ezzel lehetőség nyílik a biológia kialakulására.

Az összehasonlító anatómia kétfajta folytonosságot vázol fel: az első a funkciókra vonatkozik (légzés, emésztés stb.), a második a szervek többé-kevésbé tökéletes mivoltára. Ám a természeti lények folytonos összességéről szóló diskurzusnak vége szakad.

A történetiség ugyanolyan modell révén jelent meg a nyelvtanban, mint a természetrajz helyett létrejövő biológiában. A nyelv kihátrálása reprezentáló funkciójából azonban rejtettebb körülmények közt zajlott le. A nyelv immár a cselekvő szubjektumban gyökeredzik. A filológiai pozitivitás létrejöttének négy szakasza van:

1. Hogyan jellemezhető egy nyelv belülről és különböztethető meg a többitől? Ez a kérdés foglalkoztatja a tudósokat. A válasz: ahogyan nyelvi elemeit egymáshoz kapcsolják. A kombinációk módja kétféle: egymás mellé helyezés, vagy ragozás, amely kihat a többi elemre. Ez a szakasz a lenni ige elsődlegességével számol le.

2. A fent említett belső variációk tanulmányozása (etimológiai kutatások során). A fonetika színrelépésével megszabadulnak a hangok a nyelv betűitől. Mindez a tagolódás funkcióját számolja fel.

3. Új gyökelmélet megfogalmazása. A szóban a gyök megtalálása a magánhangzók és mássalhangzók változás-törvényeitől függ. A főnév-ige polaritás helyére az igei jelentésű gyökök kerülnek, amelyek különböző végződéseikkel igéket és főneveket hozhatnak létre. Ez a deszignációs funkciót számolja fel. A nyelv nem azért létezik, hogy leképezze a dolgokat, hanem hogy kifejezze a szubjektumok akaratát. A nyelv szakadatlan tevékenység – energeia, írja Humboldt.

4. A nyelvek közötti rokonsági rendszerek újjáértékelődése. Lehetséges a közvetlen, nem csak elvi szintű összehasonlítás. Ez a nyelv derivációs funkcióját váltja le. Ezzel a nyelv mind a négy fő funkcióját elvesztette. A nyelvi négyszög radikálisan átrendeződik: az attribúció és a tagolás csúcsát összekötő vonalon megnyílik az új filozófiai mező, amelynek fő reflexiós formája a formalizáció; a deriváció és a deszignáció vonalán pedig feltárul a történelem dimenziója, melyben megjelenik a modern filozófiai reflexiónak az előzővel komplementer másik nagy formája: az interpretáció.

A kárpótlás mindezekért háromféle: egyrészt a formális logika és az indoeurópai nyelvek felfedezése; másrészt a vizsgálatának szentelt kritikai érték, az exegézisek reneszánsza; harmadrészt az irodalom mint a nyelvtantól elvonatkoztatott „csupasz nyelv”megjelenése.

IX. Az ember és hasonmásai

Ki beszél? – teszi fel a kérdést Nietzsche. A válasz: a nyelv maga beszél. E kérdés forrása az, hogy a nyelv ugyan szétforgácsolódott, de a gondolkodó mégis visszatér a nyelv problémájához.

Visszautalva Velázquez festményére, immár elmondhatjuk, hogy az ember arra a helyre lép, amelyet a láthatatlan, illetve a tükör által sejtetett király áll, tehát azon a helyen lesz láthatóvá, ahol a király láthatatlan. Mindezzel azt szemléltethetjük, hogy a klasszikus gondolkodásban nem létezett a személy, aki számára a reprezentáció előállt. Az ember csak a 19. századtól létezik a tudomány számára. Az emberre jellemző specifikus területek csak innentől fogva aktívak – addig viszont ki volt zárva a gondolkodásból. Az ember maga tükrözi a végességét: anatómiájával, a munka elméletével, az indoeurópai igeragozások pozitivitásával. A végességben ugyanakkor a befejezetlenség is benne rejlik.

Minden empirikus pozitivitás alapja a végesség. A végtelen együtt bukott a reprezentációval. Az embernek a megismerés feltételeit ezentúl a benne adott empirikus tartalmak alapján kell feltárnia. Csak úgy lehet transzcendentális értelmet adni az empirikus tartalmaknak, ha ezeket egy konstituáló szubjektivitás oldalán helyezzük el. Az ember ezért empirikus-transzcendentális kettősség. Ehhez további kettősségek járulnak: a véges és a végtelen, illetve az elgondolt és az el nem gondolt kettőssége. Az ember származásának tanával kiegészülve ezek a kettősségek alkotják azt az antropológiai négyszöget, amely a nyelvi négyszöget váltja fel.

A kor tudósai úgy vélték, hogy mintha létezne egy „emberi természet”, amely meghatározza a megismerés bizonyos formáit. E megismerésnek története van, amelynek egyik lehetséges megvilágítása szerint a diskurzus az igazság körül forog. Léteznie kell egy igazságnak, amely a tárgy rendjéhez tartozik, és egy másiknak, amely a diskurzushoz. Az eszkatológia a diskurzus eljövendő igazságát hirdeti az emberről, a pozitivizmus a tárgy igazsága alapján meghatározott diskurzus igazságát. Ezen egymástól elválaszthatatlan diskurzusok megkérdőjelezése egy paradox kérdésben foglalható össze: tudniillik, hogy létezik-e az ember egyáltalán?

Mivel az ember empirikus-transzcendentális kettősség, helyet kap benne a félreismerés is – a saját létezésről való tévedés. Már a lét meglétéről vagy hiányáról van szó, nem az igazságéról. A modern cogito már nem vezet el a „gondolkodom” evidenciájából a „vagyok” felismeréséig. A lét megerősítése helyett a cogito ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mi az ember léte.

Az ember és az elgondolatlan viszonya is a modern episztémében merül fel. Ez az elgondolatlan, a mélyben lakozó sötét, a tudattalan válik az Ember Ikerévé. Amivel viszont e modern gondolkodás nem tud előállni, az a morál.

Legvégül az ember létmódját az eredethez való viszony jellemzi. A 18. században az eredethez való közelítés azt jelentette, hogy a legközelebbre helyezkedünk a reprezentáció megkettőződéséhez, ezáltal állandóságot és egy ideális genezist tételezünk fel. A modern episztémében az ember mindig csak a már megkezdett alapokon tudja elgondolni az eredetet, hiszen a nyelvnek már a kibontakozott lehetőségeivel találkozik, saját életét egy olyan háttér előtt képzeli el, amely jóval őelőtte már létezett. Az eredet keresése tehát egy olyan viszonyulás, amely a már megkezdett dolgokat faggatja. Viszont azt is felfedezi, hogy az emberi végesség olyan hatalom foglya, amely eltávolítja azt az eredetétől. Ez az erő az ember saját léte. Az idő, amely az ember léte eltávolítja magát az embert az eredetétől. az eredet egyszerre van megígérve és megtagadtatva. Ilyen viszonyok közepette kell egyszerre eltávolodni és visszahajlani az eredethez. Ez azt is jelenti, hogy az ember léte egy olyan distanciában van, amely e létet konstruálja.

A nyugati kultúrában az ember és a nyelv léte elkülönült, összebékíthetetlenségük volt a gondolkodás egyik alapvető vonása. Az emberi lét analitikája ugyanis a reprezentáció diskurzusának felbomlásával vált lehetségessé. Ez az oppozíció talán mindig így lesz. És ha ez így van, akkor azok a félreérthetetlen jelek, amelyek a nyelv visszatérésére utalnak, az ember léte számára fenyegető veszélyt jelentenek. Talán egy nap választanunk kell a nyelv léte és az ember léte között. Talán ez lesz korunk legfontosabb filozófiai választása.
Vannak azonban még olyan széplelkek, akik még mindig beszélni akarnak az emberről, akik még mindig kérdéseket tesznek fel az ember lényegéről. Ezen antropológiai szendergésből azonban fel kell végre ébredni, mégpedig egy olyan radikális filozófia hirdetésével, amely lerombolja az antropológiai négyszöget. Erre legelőször talán Nietzsche tett kísérletet, akik az ember végét hirdette az emberfeletti ember eljövetelének próféciájával.

X. A társadalomtudományok

A társadalomtudományok nem örököltek beművelt területeket; nem jelöltek ki számára semmiféle ismeretelméleti mezőket. E tárgyak csak az ember ismeretelméleti megjelenésével léteznek. Létrejönnek az állandó nézeteltérések a humán és a nem humán tudományok, illetve a filozófia és a társadalomtudományok közt, akik maguknak követelik a filozófiai vizsgálódások területeit.

A modern episztémé tere három irányba nyitott: az elsőben a matematikai és fizikai tudományok, a másikban a nyelv, az élet és a termelési javak tudományai, a harmadikban a filozófiai reflexió terül el. A társadalomtudományokat noha e triéderből kizárták, mégis ott portyáznak mindegyik területén. Emiatt veszélyt is jelent a többi tudományra nézve: az antropomorfizmus veszélyét. A társadalomtudományok közelítése a matematikához nyilvánvaló, hiszen elkövet mindent, hogy felfedjen minden matematizálható jelenséget az emberrel kapcsolatban. A nyelv analízise, a termelési elméletek serege, a közgazdaságtan vagy a nyelvészet még nem társadalomtudomány; akkor válik társadalomtudományi kérdés ezekből, ha nem a nyelv szerkezetére vagy a termelés módjára kérdezünk rá, hanem arra, hogy az emberek miként képzelték el ezeket, hogyan képzelték el a társadalmat, amelyben mindez működik.

Az embertudományok területét három, egymást kölcsönösen átfedő tartomány fedi le: a pszichológiai (ahol az organikus funkciók sémáival találkozunk), a szociológiai (ahol az egyén leírja a társadalmi tevékenységek saját magában létrejött reprezentációját) és a nyelvi tartomány (ahol a nyelv törvényei és formái által minden írott és mondott megnyilvánulás elemezhető). A társadalomtudományok története három modell alapján vázolható fel. E modellek: a) funkció és norma (ahogyan az ember fiziológiai értelemben működik és mik azok a létfeltételek, amelyekkel az átlagos normák alkalmazásával önön funkcióit gyakorolhatja); b) konfliktus és szabály (az egyének konfliktushelyzetbe kerülhetnek egymással, ezért szabályokat vezetnek be „egymás túlélése” végett); c) jelentés és rendszer (az ember jeleket, szokásokat, diskurzusokat hoz létre). E három modell a biológia, a gazdaságtan és a nyelvtan projekciója. Diskurzus is csak ott keletkezik, ahol a jelentettség, a rendszerszerű kifejtés, a konfliktusság, a szabályszerűség, a funkcionalitás és a normarendszer együttes artikulálódása megjelenhet.

A történelem a társadalomtudományok peremén helyezkedik el. A 19. században létrejött ember „eltörténetietlenedett”. A dolgok saját történetiséget nyertek el, ezen különböző történetiségekkel kell az embernek interferálnia. A történelmi tudat, az újkor lelkesedése a történelem iránt ezt a helyzetet tükrözi. Noha az ember történelem nélkül maradt, kitűzte a feladatot, hogy megtalálja önmagában. Kirajzolódik az emberen belüli történetiség, történelem már nem csak az ember „körül” lesz. De vajon több lesz-e az ember története annál, ami az életfeltételeiben, a gazdasági alakulataiban valamint a nyelvhasználatában megfigyelhető? Nem, és ezért nem történeti lény az ember: csupán a lények, a dolgok és a szavak történetének egymásra helyezésében jelenik meg történelmi szubjektumként.

Az összehasonlító nyelvészet, a biológia és a gazdaságtan diszciplínáinak közös metszéspontjában helyezkedik el a pszichoanalízis. Működése három metafizikai elemre vezethető vissza: 1. az érték- és vágyképzésre, 2. az elfojtásra és 3. az elfojtott értékek és vágyak szimbolikájára. A közgazdaságtan felmutatja a javakat és a köréjük szerveződő társadalmi és egyéni értékeket; a patológia kimutatja a rájuk rakodó vágyakat és azok torzulásait; míg a nyelvészet feltárja azokat az értelmezési sémákat, amiben a rejtőző vágyak szóra bírhatók.

A befejezetlenség természete nem zárja ki „a nyelv visszatérését” vagy „a nyelv uralmát”. De vajon az ember, akit a nyelv és a Diskurzus régebbi uralma alatt eltakart, mint a festő a modelljét Az udvarhölgyeken, hová lesz? Visszatér talán a „derűs nemlétbe”? Lefogadhatjuk, vagy sem, hogy az ember úgy eltűnik, akár „a tengerparti fövenybe rajzolt arc”?