Habár számos filozófus nem ismeri el, hogy a politika elválaszthatatlan a filozófiai vizsgálódás területeitől, még fennállhat a veszélye annak, hogy kiszolgáltatják magukat primitív politikai felfogásoknak, például egy vulgáris történelmi materializmus önkényének (Julien Benda sokat vitatott könyve, Az írástudók árulása pontosan ezt a problémakört elemzi).

A 19-20. századi európai politikai gondolkodástól elválaszthatatlan a szabadság eszméjének a feltárása, elemzése és körvonalazása. A korszak olyan gondolkodói, mint Benjamin Constant, John Stuart Mill, Jeremy Bentham vagy Isaiah Berlin egyaránt olyan polgári demokrácia képét teremtik meg írásaikban, amelyekben az állampolgárokat széles egyéni és társadalmi szabadság illeti meg. Egységesen elvetik az uralom mindenféle totalitárius, zsarnoki rendszerét.

Berlin A szabadság két fogalma című írásában a szabadság „alkalmazott” formájának két vetületét elemzi: a pozitív és a negatív szabadságét. Kényszeríteni valakit azt jelenti, írja, hogy megfosztjuk őt a szabadságától. Ez a szabadság egyaránt értendő általános, személyes szabadság (freedom) és politikai szabadság (liberty) alatt. A negatív szabadság alatt azt értjük, mennyire megengedett az egyén számára az, amit megtenni képes, vagy hogy olyan legyen, amilyen akar; a pozitív szabadság annak a kérdése, hogy ki az, aki megszabhatja az egyénnek, mit tehet és mit nem, illetve, hogy a hatalom meddig mehet el eme gyakorlatában.

Problémáink gyökere, hogy kimondott és leírt szavaink nem találkoznak a valósággal. Ami valóságként a szemünk elé terül, sokszor látszat csupán. A valóságkezelés így azonban csak látszatintézkedés lesz, a valóság megértése pedig szolipszista önáltatás. Sajnos a valóság nem úgy viselkedik, ahogyan mi azt elképzeljük és szeretnénk, hogy működne. Az illúziót az kelti bennünk, hogy nem teszünk különbséget látszat és valóság közt; nem is tehetünk, mert magunkból indulunk ki, kútfőnkből merítünk mindent, mindig valamilyen pozícióban vagyunk, amikor a világot szemléljük. A világ pedig nem Parmenidész gömbje (t. i., hogy mindenhonnét ugyanolyannak látszódjon).

Az illúzió egyszerűvé teszi a nem egyszerűt. Sémákba rendeli a világ bonyolult dolgait, ezzel nem csupán magyarázza, hanem elemi szintre egyszerűsíti le a valóságban igen összetett összefüggéseket és jelenségeket. Azzal a hamis teljesítménnyel áll elő, hogy képes volt megoldani a gordiuszi csomót. Aki nem rendelkezik a „mögé látás” kritikai képességével, úgy érezheti, érti a világot, tájékozódni tud benne. A problémák ott kezdődnek, amikor arcon csap a valóság. A jelenlegi kapitalista gazdasági válsága arra példa, hogyan tör át a lét a köré épített szellemi-ideológiai börtönfalon.

Friedrich Hayek Út a szolgasághoz című könyvéből kiderül, a sematizmus által kínált banális leegyszerűsítést aknázzák ki az ideológiák. Mivel mindent végtelen egyszerűvé téve magyaráznak, a legelmaradottabb néprétegek számára is érthetővé válnak – tehát azok számára is, akik a legkönnyebben befolyásolhatók. Még az írástudatlanok is el tudnak kettőig számolni: a politikai káros ideológiák ezért ellentéteket állítanak fel, és mindent a Jó és Rossz, a Mi és Ők, a Barát és Ellenség rendszerében értelmeznek. Aki nem marxista, az „reakciós”, tehát fasiszta; aki antifasiszta, az szükségszerűen kommunista. Ezek az ideológiai felcímkézések mind arra voltak jók, hogy már nyelvi szinten is uralják az emberek gondolkodásmódját. Ne feledjük azonban el, hogy az az állítás, miszerint Olaszország, Németország és Oroszország külön utakon jutott el a totalitarizmushoz, nem teljesen helytálló. Közhelynek számít már, hogy a fasizmus és a kommunizmus ugyanannak a totalitárius állapotnak a különböző válfajai, amely az összes gazdasági tevékenység központi ellenőrzéséből fakad. Amikor előtérbe kerülnek a fasizmus és a kommunizmus rendkívül nagymértékű hasonlóságai, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az ideológiák nem ellentétes pólusokat képviselnek. Max Eastman, Lenin régi barátja szerint a kommunizmus „túlhajtott fasizmus”; Mussolini is szocialista volt kezdetben. A fiatal szocialistákat és fasisztákat könnyen át lehetett csalogatni egymás táborába – érthetően gyakran csaptak össze a mozgalmak egymással, versenyeztek az emberekért. Hitler 1941 februárjában azt mondta nyilvánosság előtt, hogy a nemzetiszocializmus és a marxizmus alapvetően azonosak. Ebben igaza volt.

A sematizmus a demokráciákra is rányomja bélyegét. A hatalomnak, ismételten csak önmaga jellegéből fakadóan, nem áll érdekében, hogy a társadalom tagjai autonóm személyekké váljanak. A kollektivizmus erőszakkal társadalmasít, tehát de-individualizál: a kitűzött cél (a kommunizmus utópiája, az árja faj felemelkedése stb.) érdekében átlép az egyéneken, az egyetlen egyén a társadalom lesz.

Ahhoz, hogy átlássunk a sematizmuson, elengedhetetlen, hogy tudjunk gondolkodni. A nyugati társadalmak jelenleg szenderegnek és nem gondolkodnak. Ez talán egy sötét politikai cél volt, amely látványosan meg is valósult. Jelenleg nem az ÁVH-val, az SS-szel vagy a nyilasokkal tartják kontroll alatt az embereket, hanem materiális és szellemi drogokkal: az ital, a kábítószer mellett a média, főleg a vizuális média passzivizálja tömeges fogyasztóit. A nagyobb probléma nem a médiatermékek befogadásában van, hanem abban, hogy már nem igény, nem elvárás az aktív, gondolkodó ingerfeldolgozás. Maga az inger nem szorul értelmezési erőfeszítésre. Felelős döntéseket tudatlanokra bízni: felelőtlenség, ráadásul a tudatlanokat nem is tartják felelősnek tudatlanságukért. Tudásbeli hiányosságukat úgy akarják kompenzálni, hogy másra, magát szakértőnek tituláló emberekre, főleg politikusokra hagyatkoznak. Ők pedig mondják is a magukét: instant világnézetet kínálnak mindenkinek, aki képtelen véleményét önállóan kialakítani. Lényegében ebben áll a politika érdekeltsége a minél butább társadalmak megvalósítására.

Ez a normalitás, amely az átlag, az alapvetőség, a statisztikai közép jellegét vetíti az emberekre, akik ezáltal lesznek „normálisok”, mindenféle előnyös vagy hátrányos érték-megkülönböztetés intenciójától mentesen, az értékesség felől az értéktelenség felé süllyed. Mivel az alapbeállítást tükrözi, a közepet, a negatív és a pozitív tartomány közti nullát, eltolódása az értéktelenség felé az értéktelen felértékelésének következményét vonja magával. Ami eddig ócska, vacak, üres volt, az már kevésbé az, illetve már át is billent a tartalmas, az értékes, az érdemes szférájába.

A társadalmak egyéneinek szellemi kiüresedése azt is magával vonja, hogy az individuum értéke átértékelődik. Az ember csak számtani, mennyiségi értelemben ér egyet, a pluszt csupán önmaga mint mérhető dolog teszi hozzá a többihez. Az egyénből egy-én lett, puszta számtani többlet, az összeg eggyel való növekménye, csupán mennyiségi hozzájárulása a többihez, lényegében a társadalom más egy-énjeihez. Az egy-én mögött nincs minőségbeli terjedelem, nem tud szubjektumként puszta fizikai itt-létén túl értéket hozzáadni a közöshöz. Tulajdonképpen az "egy" az énben csupán mint határozatlan névelő funkcionál: viselőjének nem a konkrétságára, kitüntetett helyzetére utal, hanem valami olyasmire, amely igen távol áll a rá való felfigyeléstől, az ő felfedezésétől. Egy ember: már nem azt jelenti, hogy a "nullánál több", hanem pont, hogy "nulla": jelentéktelen semmiség, senki és semmi, csupán a társadalom hatalmas testén egy láthatatlan, elenyésző részlet.

Az egyéniség elvesztése és a kozmikus magány felett érzett egzisztencialista szorongás egyik kicsúcsosodása Heideggernél figyelhető meg (noha vitatott, mennyire tekinthetjük Heideggert egzisztencialistának), mégpedig ama figyelmeztetésében, amely szerint nincs megválaszolva az az évszázadok óta feltett kérdés, hogy miért van egyáltalán a létező, nem pedig inkább a semmi? Vagyis: miért van egyáltalán a létezés? Miért létezik bármi is ahelyett, hogy semmi sem létezne?

Általában „civilizációs betegségként” aposztrofáljuk azokat a pszichés rendellenességeket, amelyekkel a modern, technológián alapuló nyugati civilizáció állampolgárai szenvednek. Az a nyomorultság-érzés, amely a stresszes hétköznapok, a depresszió, a fóbiák, a szorongások megélését alapozza meg, semmi mást nem jelent, mint a célok elvesztését, a lényeg és az esetlegesség felcserélését és a határtalan ráhagyatkozásban megnyilvánuló fásultságot. Nem csupán metafizikai vizsgálódások során merül fel a létezésünk kérdése, hanem az életfájdalom kínzó perceiben is. Az egyéniség végső elvesztése egyenlő azzal a kérdésfeltevéssel, miszerint „Ugyan, minek létezem egyáltalán? Miért vagyok ahelyett, hogy inkább ne lennék?” A legabszurdabb kafkai víziónál is abszurdabb ez.