1

Mi a kiindulási alap? Ha a kinyilatkoztatásba vetett hit, akkor minden más nihilizmus. Ekkor a filozófia vagy teológia, vagy ugyanúgy a nihilizmus. Ha a tudományból indulunk ki, amelyen kívül minden más illúzió, a filozófia ismét elvész. Úgy tűnik tehát, hogy a filozófia vagy a teológia, vagy a tudomány szolgálója, semmi más. De az ezekkel az alternatívákkal töltekező szemlélet pont hogy a választás lehetőségét és a létfosztottságot jelöli ki.

Gondolkodásunk fundamentuma a filozófiai hit. A filozofálással a megsemmisítő fenyegetések és katasztrófák ellen tudjuk bebiztosítani magunkat, ezért elengedhetetlen korunk tudománya mellett.

Hit és tudás különbsége sokak számára analóg a racionális és az irracionális különbségével. De ne véljük úgy, hogy a hit olyasvalami lenne, ami irracionális. Nem állhat az ésszel hadban, nem zuhanhat a homályba. A filozófiai hit a tudás szövetségese. Ahogyan a filozófia alapeleme, a megismerés, a filozófiai hit is meg akar valamit világítani - önmagát.

A hit nem létezhet tárgy nélkül. A szubjektív rész, a hit pusztán hívés, és az objektív rész, a hittartalom, egységet képez. Ami a szubjektumot és az objektumot átfogja, az a Lét, az Egység, amely se nem szubjektumként, se nem objektumként nem áll előttünk, hanem szubjektum-objektum megosztottságban jelenik meg: ezt nevezzük Átfogónak. A hit az Átfogó élménye.

A hit nem élményszerű, írta Kierkegaard, hanem inkább a lét tudatosulása, a történelem és a gondolkodás közvetítése révén. A filozófiai hit számára a filozofálás töredék, mindig új és új elem beépülése, ezért a filozófiai hit nyugtalan, nem merül ki állandósult dogmákban, nyitott, és nem megfellebbezhetetlenül kész.

A hit általánosságát történetileg kell megragadni, mégpedig az Átfogó terében. Az Átfogó az önmagában vett lét, amely minket körülvesz (világ ill. transzcendencia), vagy pedig amely mi magunk vagyunk (Dasein ill. egzisztencia). A világ mindaz, ami körülvesz bennünket, a világ dolgai, amelyet megismerünk. A transzcendencia az, amely sosem válik világgá, de a világ által mutatkozik meg, mert a világ utal rá "kívülre". A lét, amely mi magunk vagyunk, jelent egyrészt meglétet (Dasein), vagyis minket, embereket, akik a körülöttünk lévő világ dolgaival foglalkozunk; másrészt egyáltalában vett tudatot a szubjektum-objektum felosztásában; harmadrészt szellemet, tehát eszmék hordozóit. E három módozatban mi világ vagyunk: "az Átfogó valamely tárgyivá vált objektivációjában empirikus adekvát módon jelenünk meg", tehát vizsgálat, megfigyelés, tanulmányozás tárgyául szolgáló létezők között jelenünk meg. De negyedsorban lehetséges egzisztencia is vagyunk: e jellegünkben túl vagyunk az empirikusan tapasztalható dolgokon, az egyáltalában vett tudaton és a szellemen. Az egzisztencia jelenti azt az elégedetlenséget, amelyet önmagunkon tapasztalunk, a feltétlent, amelynek a meglét aláveti magát, az eggyé válás szüntelen késztetését, tehát az egységre törekvést, a visszaemlékezést, amellyel mintha a meglétünk előttit tudnánk feleleveníteni, ill. a halhatatlanságot, egyfajta idő elől védett örökkévalóságot.

Én mint Átfogó átfogom a létet mint Átfogót. A hit a négy polaritásban (meglét, egyáltalában vett tudat, szellem és egzisztencia) való jelenvalólét. Az első jelentése: az én itt vagyok evidenciája. A másodiké: a helyes érvényességének a megtapasztalása. A harmadiké: eszmékkel vagyok teli. A negyediké: önmagamat valamely transzcendencia által adottnak tartva létezem.

A hit megértéséhez szükséges, hogy önmagunk a szubjektum-objektum felosztottságban való elhelyezését felszámoljuk. A filozófiai hit kikerül abból a bűvkörből, hogy a dolgokat objektumként ragadjuk meg. A filozófiai hit dialektikák sorozata, amelyek téziseket és antitéziseket a szintézisben egyesítenek. A lét és a semmi, a hit és a hitetlenség összetartozik, hogy aztán eltávolodjon egymással, majd végül újra egymásra találjon.

A filozófiai hit a hagyományban gyökerezik, de ellenáll az időnek. A filozofálás az idők sodrásában mindig változik, átalakul, azonban néha félre is siklik, elfajul, és az igazságra csakis a filozófiai hitből kiindulva lehet rátalálni.

2

A filozófia az ésszerű belátás és nem a kinyilatkoztatás útján mozog. Saját lényünk adottságával áttörhetünk a puszta természetiségen, ezzel a hit eredete felé vezető útra lépünk. A hittartalmak terére vonatkozó kérdéseink:

1. Mit tudok én? Minden tartalom (tárgy, jelenség) a szubjektum-objektum megosztottságban van, amelyek objektummá a tudatban válnak.

2. Mi az, ami tulajdonképpen létezik? Tehát mi a lét? Az Átfogó, amely szubjektum-objektum megosztottságban jelenik meg. Ami létezik, az ennek az Átfogónak a módozatainak megvilágítása során áll elő.

3. Mi az igazság? Az Átfogó minden módozatába beivódott az igazi-lét értelme. A meglét igazsága: az érzékileg jelenvaló közvetlensége. Az egyáltalában vett tudaté: a kategóriákban elgondolható ellentmondásmentesség. A szellemé: az eszmékről való meggyőződés. Az egzisztenciáé: a hit.

4. Miként tudok én? A mód, amellyel megalapozást kívánok, a kategóriatanban és módszertanban válik világossá.

A hittartalmak:

1. Isten létezik. Az istenbizonyítékok megcáfolhatók, de ettől nem értelmetlenek. A bebizonyított Isten ugyanis nem Isten.

2. Van feltétlen követelmény. Nem célból és nem is autoritásból következő feltétlenségről van szó. A feltétlen végtelen, és a hit képezi az alapját.

3. A világ realitásának tovatűnő létezése van Isten és az egzisztencia között. A megismert valóság csupán jelenség, nem magában való, lebeg előttünk, a világ dolgait értelmezni tudjuk, de magát a világot nem. Isten abszolút transzcendencia a világhoz képest, amely Isten nyelvén szólal meg. A világ az örökkévaló és az időbeli metszéspontja, amely a világ időiségében merül el.

A hitetlenség kijelentései:

1. Nincs Isten, csak a világ van.

2. Nincs feltétlen, csupán szokások és divatok.

3. A világ az egyetlen valóság, amelyben minden múlandó.

A biblikus vallás alapvonásai: egy Isten van, maga az Egy Isten; Isten transzcendens, a világ őáltala teremtett és lebegtetett; Isten személy, akihez az ember fordul, imával; Isten Tízparancsolata az alapigazságok foglalata; a történetiség tudata; a szenvedés, a tragikus tudat; nyitottság a megoldhatatlanságra, a paradoxonok vonzása. Ezen alapvonások félresiklásai: az Egy Isten absztrakttá válik; transzcendenciájában eltávolodik a világtól; a vele való találkozás tobzódásba torkol, a vallás fanatizálódik, mert az Istenről való tudást biztosnak tartja; Isten parancsolatai absztrahálódnak; a történetiség tudata átalakul a világtörténelem feletti rendelkezéssé; a szenvedésből mazochisztikus kéj lesz, alanyai áldozatokká válnak; a megoldhatatlanság nihilizmusba, negativitásba vezet. A történelemben fellelhetők ezek a félresiklások.

A filozófiai hit nélkülözhetetlen eszköze az ész. Az ész az értelem nélkül nem létezik, de több is annál. Az ész kiválogat minden hamissá válót, megakadályozza, hogy az igazság önkényesen foglaljon helyet, ill. hogy önmagára redukálódjon. Az ész szenvedélyes. Az ész szabadjára engedi a szunnyadó eredetet. Az igazság, amely képes bennünket összekötni, az ész határtalan kommunikációja révén válik lehetővé.

3

Az elmúlt korok a következőket állapították meg az emberről:

1. Az ember a lények rangsorában kitüntetett helyen áll: ő a maga egészében, totalitásában létezik, saját világgal, saját mikrokozmosszal.

2. Az emberi létet annak szituációjában pillantották meg.

3. Az ember létére annak elveszettségében és nagyságában tekintenek. Az ember nagyság és nyomorúság; minden és semmi.

Mi a különbség ember és állat között? Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg az ember eredetére, származására vonatkozó kérdés.

Az ember minden dolog alapja. Teljes egészében nem válhat a kutatás tárgyává. A róla alkotott részleges tudásunk pedig nem válhat abszolúttá. Nem fogható fel az ember csupán mint "fejlett állat". Hogy mi az ember, nem csupán tudástartalom, hanem hit is. Az ember szabadsága egyben a végességünk tudata is. A feltétlen és a végtelen mércéje alapján tekint az ember önmagára mint múló, történelmi lényre. Mint kutatási tárgy, tudástartalommá válik az ember; de az ember mint szabadság nem válhat tudástartalommá, mert ezzel elfordulunk a hit felől a babona felé (így tett a pszichoanalízis is).

Az ittlét végessége az embernél nem tud olyan lezártságot létrehozni, mint ahogy azt az állatoknál igen. Ez a lezáratlanság a szabadság jele. Egyszerre vagyunk tehát véges és bevégezhetetlen lények. Ahogyan a szabadságot, az eszmét sem lehet a kutatás tárgyává tenni. Az eszme még előrevihet, de az eszmény már széttör. Egy eszmény lezárt realitása ugyanúgy nem létezik, mint tökéletes ember. Ezáltal az emberi érték a történeti egyénben érhető tetten, amely helyettesíthetetlen. A minden ember egyenlőségét valló eszme hamis, maximum egyenlő esélyek és a törvény előtti egyenlőség valósítható meg. Az egyetlen lényegi egyenlőség, amely mindenki számára adott: az út, amelyen eljuthat Istenhez.

Az ember egzisztenciaként saját szabadságában mint a transzcendencia által adományozottat tapasztalhatja meg. A szabadság lehetőségek magva. E lehetőség a saját Egységhez való vezetettség, amely során az ember megítéli önmagát.

Az ember az egyetlen a Földön, akiben a Lét megnyilvánul. Saját meglétén filozofáló beállítódásával túl akar lépni, hogy az örökkévalóságban szemtől szembe kerüljön a transzcendenciával. A filozófiai hit az ember saját lehetőségébe vetett hit.

4

Filozófia és vallás kezdeti egysége után a filozófia eltávolodása a vallásnak mint nagy talánynak a felfoghatatlanná válását eredményezte. Filozófia és vallás a polaritás két szélső vége, de ettől a vallás nem lesz ellensége a filozófiának, lényegileg érintő és nyugtalanító ellenpont inkább. Mit tart erről a vallás? A vallás ismeri a kultuszt, a filozófiának nincs ehhez hasonló szervezeti berendezkedése. A vallás a megtestesüléshez hajt előre, lenézi a filozófia "deizmusát" - a filozófia számára viszont a teológusok értelmetlen tételeket mondanak ki, amelyek nem vezetnek effektív bizonyosságokhoz. Bizonyos fogalmak filozófiai és vallási felfogása taszítja egymást:

- az Istenről alkotott gondolat: a filozófia istene, az Egy nem azonos a Biblia Istenével;

- az ima: az egyén magányos tette filozófiává válik, amint megszűnik abban az istenség felé irányuló hatóakarat ill. célszerű kapcsolat;

- kinyilatkoztatás: minden vallás alapja. De amint kimondják ebben a világban, már nem Isten szava, hanem emberi nyelven megnyilvánuló, végesített dolog.

Milyen kijelentésekben nyilvánul meg a filozófia valláskritikája?

a) A sok vallás azt bizonyítja, hogy egyik sem igaz.

b) A vallás a rosszat is szentesíti, pl. inkvizíció, keresztes hadjáratok stb. De: a mérleget nehéz levonni.

c) A vallás hamis aggodalmat kelt, illúziói, mint például a Pokol, rémületet váltanak ki az emberekben. De: a létért való aggodalom az ember alapjellemzője, amely a félelem felett diadalmaskodó jóakaratból ered.

d) A vallások kivonják magukat a kérdezés alól, ezáltal mindenféle kinyilatkoztatott valótlanság kritikai feltárás nélkül marad, a vak engedelmesség megteremtése pedig eléggé tisztességtelen dolog. De: az értelem előtt rejtve maradó dolgokra a vallás mégis szolgál magyarázattal.

e) A vallások szent dologként különülnek el a világban, pedig azt is emberek hozták létre. Eme elhatárolódásban ott rejlik a kizárás és a megsemmisítés. De: éppen ezért a vallások terén is lehet szó "félresiklásokról".

A kizárólagosság igénye ellen: a vallások nem azt mondják, "ez az én utam", hanem "ez az (egyetlen) út". Miért csak annak lesz része az örökkévalóságban, aki speciel Krisztusban hisz? De ami mindenki számára általánosan igaz, az már nem feltétlen, ott a hitbeli meggyőződés feltétlen volta vész el. A feltétlen történeti, és egzisztenciálisan igaz, de a hittartalmak nem válhatnak általánossá. Csupán valami téves felcserélés keltheti egy bizonyos hitigazság kizárólagosságának igényét. Ha a hitigazság általánosságba fordul, önmagunkat csapjuk be tulajdonképpeni létünk megértése kapcsán, és csupán pusztítő, önigazoló hajlamok kielégítését célozza meg eme állítólagos igazságnak a keresése. Aki nincs velem, az ellenem van, olvasható ki a Hegyibeszédből. A térítő missziók erőszakos tevékenysége ott, ahol az emberek nem akartak megtérni, öldöklésbe torkollt. A keresztény hit kezdetbeni hatalomtól való távolmaradása végül a hatalom akarásába, világuralmi törekvésekbe fordult. A kizárólagosság igényével szemben az ember nem maradhat semleges: nem tűrheti el. Az intoleranciával szembeni intolerancia elkerülhetetlen, amennyiben egy vallás hitét erőszakkal, például törvény vagy iskolai úton való kikényszerítés által akarja terjeszteni.

De a kizárólagosság igénye emberi termék, a biblikus vallásnak csak egy részéhez tartozik hozzá, magában Istenben nincs megalapozottsága.

A biblikus vallás védelmében: a Bibliát átszövi a kultuszvallás, amellyel azonban a próféták kezdenek szembefordulni. Habár törvényvallás a kereszténység, az eszménye a szívben lakozik. A kiválasztott nép tudatának érvényesülése fokozatosan megszűnik stb. De egy tartalom ellentéte sokszor megtalálható, fellelhető a Bibliában. A teljes igazság tehát még ott sincs jelen. Ezek a polaritások mintha arra szolgálnának, hogy felkészítsék az embereket az élet nagy ellentmondásaira. A (ki)csapongásokkal teli Bibliából hiányzik tehát a filozófiai öntudat, igazsága önmagáért való, nem a bizonyítani akarás ihlette.

A félresiklásoktól való vissza-visszatérés nem lezárt folyamat, a kijelentései nem lezártak. A rögzültségeket, vagyis a nemzeti vallást, a törvényvallást és a Krisztus-vallást épp ezért kell feloldani. Ez a folyamat demitizálás. Továbbá: tudatosan meg kell jeleníteni a Bibliában rejlő ellentmondásokat és meg kell őrizni a nyitottságot a polaritások dialektikájára. Harmadrészt, meg kell ragadni a mindörökké igaz tételeket, mint például az Egy Isten gondolatát, a szeretet örökkévaló alapvalóságát az emberben, a teremtett világ lezáratlanságát stb. A filozófus csupán reményét fejezheti ki a teológusok és az egyházatyák számára e munka sikeres véghezviteléhez. A választ csak a jövő adhatja meg azokra a kérdésekre, amelyek a változások közepette merülnek fel a dogmák sorsával kapcsolatban, különösen azokéban, amelyekben már a buzgó hívők sem hisznek. Hogyan állítható helyre az "örök igazság", hol az a szilárd talaj, amely egyáltalán megmarad? Hozzáférhető-e az a vallási jelleg a filozófia számára, amelyről azt hiszi, az a vallás mély értelme? Nietzschéig bezárólag egy filozófus sem filozofált anélkül, hogy ne ismerte volna a szent iratokat. De a filozófia mégsem képes megadni az embernek azt, amit a vallás igen. A vallásos hit által tartja magát fent a filozófia. A Biblia tartalmát egyetlen más könyv sem pótolhatja. A racionális kritika túllép a biblikus valláson, mert egyenes úton kíván haladni az igazság felé. A vallások egyetlen igazsághoz visznek el, de nem egyenes utakon.

Autoritás nélkül nem lehetséges emberi élet. Az állam és az egyház autoriatív - az emberek kisebb-nagyobb mértékben irányítják és ellenőrzik. Az embere azonban ellenáll, próbálkozik egy általánossá vált autoritás totalitásának áttörésére, hogy azon túl egy még teljesebb Átfogót találjon. Ezt egy filozófiai hit elgondolásában keresi. De ez a hit is autoritásra alapozott. Még a filozófia sem képes más alapot teremteni, mint ami a kezdetek során alapozódott meg.

5

A filozófia által kínált igazság nem az egyetlen igazság. A filozófiátlanság valamely filozófiában fellépő alapvető tévedés, amely aztán negálja a filozófiát. A filozofáló embernek le kell győznie önmagában az útjába kerülő filozófiátlanságot.

A hitetlenség az immanencia állítása transzcendencia nélkül. A hitetlen nem kerül a lét közelébe, látszatvilágban él. A filozófiai hitetlenség például: démonológia, az ember megistenülése, nihilizmus.

Démonológia: a létben számtalan isten és rosszindulatú démon rejtőzik el. A rossz megszentesülése megy végbe, valamint immanens fogalmak (szenvedély, hatalom, szépség stb.) megistenítése zajlik. A démonok ellen vívott harc beemeli az embert a démonok világába. A személyiséget babonássá teszi, amely eszményíti a mitikus korszakokat és vágyódik utánuk.

Démonok feltételezése egyenlő a valóság hamis interpretációjával. Számos esetben a felfoghatatlant démonizálják, holott csupán alakot nem öltött, rejtett dologról van szó.

Kierkegaardnál a démoni az emberben lakozik. Ha a démoni tökéletesen átlátszó, akkor az az ördög. A démonival együtt jár a zárkózottság, az elveszettség, kétségbeesett ön-lét-akarás.

Az Isten nélküli transzcendencia nem transzcendencia, hanem az immanencia bálványozása. Transzcendencia nélkül pedig az ember elveszik, belesüllyed az immanencia végességébe. A démonikus evilági élet elmosódik, az Egy-re vonatkozó feltörés csak akkor mehet viszont végbe, amikor legyőzik a démonológiát. A próféták legyőzték Baal szolgálatát Isten szolgálatával. A démonológia a természetet tekinti végső szükségszerűségnek. Az állatok, és ez alapján az ember is démonikussá lesz. Az ember nem tartozik semmiért sem felelősséggel, éli a maga véletlenszerű életét a maga szétszórtságában. A démonológia immanens transzcendenciája célt tévesztett, istentelen érzékiséget vall realitásként.

Az ember megistenülése: bizonyos embereket felmagasztalnak mások, ezáltal arra kényszerítik, úgy is viselkedjen, ahogyan azt elvárják tőlük. A tömegek sóvárognak az emberkultuszra. De egy ember sem válhat igazán Istenné, még a zsarnokok vagy napóleonok sem. A filozófiai hit lerántja a leplet e valláspótlékról, arra tanítja az embert, hogy legyen bátorsága az igazi transzcendencia igazi istene felé fordulni.

A nihilizmus: nyílt hitetlenség. A szilárd talaj, az abszolútumok elvesztése, a hit összetörése és az igaznak vélt szükségszerűséget hirdető tételek hazuggá válása ürességet okoz az ember lelkében. Az ateizmus nihilizmus - Isten léte nincs bizonyítva; ezáltal nem is lehet összefüggés Isten és ember között, Előfeltétele az immanens létben való tapasztalás mindenekelőttisége, amely tapasztalás tartalmait magában való létté abszolutizálják. Mivel nincs Isten, nincs semmiféle kötelességünk sem vele szemben.

A filozófiátlanság fent részletezett három formája összefüggésben van egymással, és mindegyik tartalmaz valamennyi igazságmagot. A probléma velük az, hogy túl rövidre fogottan nyúlnak az után, amely igaz. A filozófiátlanság képezi az átmenetet a filozofálásba magába, és miután meghaladjuk, elvethetjük.

Néhány utalás a filozófiátlanság formáira:

1. Abszolutizálás: ami csupán a lét egyik aspektusa, válik abszolúttá.

2. Ontológia: a lét tana akar lenni, miközben a létben meglévő valaminek a konkrét tudásává változik. Az ontológia az immanencia felől világítja meg a létet. Az igazi filozofálás nem hagyja el az átfogó terét.

3. Üres reflexió: üres tartalommal, mindent kérdésessé téve tüntet el minden célt.

4. Egyoldalú felekezeti tételek: abszolutizálások. A bizonyosság módja a dialektikában rejlik.

5. Az értelem logikai előfeltevései csak az empíriában használhatók, a lét nem merül ki ebben.

A fenti példák átfordítások. Hajlamosak vagyunk a hamisságba átcsapó igazságfanatizmusra: habár nincs olyan, amelyet tilos lenne kérdéseknek és vizsgálatoknak alávetnünk, e késztetés a tisztaságát ritkán őrzi meg: az igazság akarásához a hatalom akarása, a gyűlölet, a pusztítás szándéka is társulhat. Az igazságfanatizmus a csúcspontján a hazugságot igenli már. Hajlamos az értelem vizsgálandó tárgyát egyenes vonalon, célszerűen megragadni, nem pedig a maga ellentmondásában és dialektikájában. A valódi kommunikáció szubjektum és objektum közt csakis az Átfogóra alapozva mehet végbe, de mindez nem sikerülhet, ha az Átfogót magát összetévesztjük annak részleges objektiválódásával.

6

Az igazság talán mindenkor egy és ugyanaz, de történeti lényekként objektíve nem tudjuk teljesen megragadni. Benne foglaltatik, meg nem is a történelemben. A történelem jelenlegi változásai minden eddiginél hatalmasabbak. Az új tények: a modern technika térnyerése, globalizáció, szabadság-üzemszerűség, személyiség-tömeg és világrend-impérium antinómiák alakulnak ki, kérdésessé válnak a tradicionális értékek, a konkrét politikai helyzetet az USA és Oroszország meghatározó módon alakítja, miközben Ázsia roppant embertömegei csak most ébrednek, hogy a jövő döntő politikai hatalmi tényezőivé váljanak. A jövő pedig egyre zavarosabb és kiszámíthatatlanabb. Anarchiák és diktatúrák váltják egymást. Felmerül a kérdés: a filozófiának mit kell tennie?

Habár - főképp a diktatúrák - a filozófia végét hangoztatták a XX. században, a filozófia nem szűnik meg, amíg ember él a bolygón. A filozofálás mesterségét továbbra is folytatni kell. A filozofálás célja a mindenkori függetlenség fenntartása. A tulajdonképpeni észt a maga egzisztenciájában kell megalapozni. Ennek beteljesítése négy momentumot foglal magába.

1. A nyugalom keresése a nyugtalanságon keresztül. Fel kell szítani a nyugtalanságot azokban, akik hamis nyugalomban leledzenek.

2. A hagyomány elsajátítása a nihilizmus közbeiktatásával. A nihilizmus gondolati mozgása egyúttal választóvíz, amelyben az igazság aranyának kell kiválnia. Eme örök igazság nyilvánvalóvá tétele a feladatunk a jelenkor nihilizmusában.

3. Keresni kell a tudományok tisztaságát, amely filozofálásunk igazságának előfeltételéül szolgál. Az embertömegek csupán a tudomány teremtette eszközök felhasználói, gondolkodásmódjuk tudományelőtti. Előtérbe kell helyezni a szigorú tudományt, le kell győzni a tudományos babonákat, végül magát a filozófiát is módszeresen fel kell újra tárni, mert a karteziánus tévedés, amely filozófia és tudomány helyes együttműködését eltorzította, azt sugallta századokon át, hogy a tudományt össztudásnak fogjuk fel - ezáltal a filozófia is tévútra került.

4. Az ész átalakul határtalan kommunikatív akarattá. Az egzisztenciális kommunikáció - szemben más, tárgyias kommunikációval - nem közvetíthető technikák által. Mivel csakis a transzcendencia felé való nyitottságban formálódhat meg, kommunikálni csakis a hívők tudnak. A hívők egzisztenciális közösségét nem a felekezetek közössége teremti meg, hanem az, hogy mennyire képesek magukban megformálni a filozófiai hitet.