Mindenféle rendszer felállításától mentes szándékkal adja közre a szerző egy 6. században élt szerzetes, Johannes Climacus álnéven mindazokat a morzsákat, amelyek kevésbé jelentős alkotásként puszta töredékek, kikerülvén a képzelt nagyság csapdájába való esést.

1.

A bábáskodó Szókratész, aki kérdéseivel húzta ki partneréből a tudást - azt a tudást, amely az emberben benne van, hiszen lelke halhatatlan, emlékeit anamnézis útján kell csak felelevenítenie. Isteni megbízatás ez Szókratész számára a tökéletlenség megértéséhez. Emberségessége abban áll, hogy azt adja át, amit kell, és ne mást. Az ember a központ, és be kell érnie önmagával. Nem a kérdezőjé a tudás; a kérdezetté, és ezt önerőből kell önmagában megtalálnia.

Mivel a tudás a lélekkel együtt örökké létezett, nincs jelentősége a pillanatnak Szókratész esetében. A pillanat időbe zárt időn-kívüliség. A pillanat - csoda. Pont az időben. A görögök számára a pillanat felfoghatatlan, mert megfoghatatlansága miatt az anamnézisbe, a múltra való vonatkozásba nem fér bele.

A szókratészi felfogástól eltérően (hiszen a pillanat Szókratésznál nem látható), vizsgáljunk meg egy olyan helyzetet, ahol jelentőséget kap a pillanat. Ha az emberben nincs ott az igazság, vagyis neki valakitől kapnia kell azt, akkor az ember - nevezzük tanítványnak - státusza a nem-igazság. A tanító felfedi a tanítványban számára annak nem-igaz állapotát, ellene fordítja őt, és átadja neki az igazság megértésének föltételét. E föltétel forrása Isten, aki ráébreszti az embert arra, mitől vált nem-igazsággá. A forrás: a bűn.

Az igazságtól mentes ember nem lehet szabad. A bűnbeeséssel azonban saját magát kötötte gúzsba, ám pontosan ezért a szabadulás útját is önmagában kell keresnie. Aki ehhez a föltételt megadja, az a szabadító/megváltó/engesztelő. Az iránymutatással a rab szabaddá, új emberré lesz. Ekkor megtért, és amit maga mögött hagyott, arra megbánással tekint. A pillanat csodájában az ember újjászületett, átlépett a nem-létből a létbe.

2.

Szókratész ugyan nem fogadott el tanításáért semmit, se hivatalt, se pénzt, de még hálát sem; valamit azért mégis kapott: a tanító-tanítvány viszonyban mindkét fél ad és kap egyaránt.

Csakhogy Istennek mint tanítónak nincs szüksége senkire sem, hogy visszakapjon valamit, t. i., hogy megértse önmagát. Isten önmozgató, önindítására szeretetből határozta el magát, ez ok és egyben cél számára. Isten szeretet és tanítói szándéka árad tehát az ember felé, aki, mint tudjuk, saját vétke miatt a nem-igazság állapotában van. Ha az ember nem érti meg őt, ez a szeretet boldogtalan lesz - a fájdalom Istené.

Hogyan lehetséges a megértés? Ha az egyén emelkedik fel, tehát Isten a maga szintjén mutatkozik meg, ez egyet jelent az ember halálával. A másik lehetőség Isten alászállása az ember szintjére, hasonlatossá válása ahhoz, akihez eljön. A legkisebb alakjában, a szolga képében jelenik meg a Földön. Szolgaként pedig tűri a rá váró viszontagságokat, hogy majd végezetül felvállalja a halált is.

3.

Isten tehát kilépett az örökkévalóságból, és az emberek közé ereszkedett Jézus személyében.

Tegyük fel, hogy tudjuk, mi az az "ember", és azt is lássuk be, hogy az emberi gondolkodás olykor paradoxonokba ütközhet. Paradoxon maga az ismeretlen, tehát Isten is az ember számára. Ő az időben tételezett örök, merő paradoxon. Isten létezését bebizonyítani nem könnyű, de nem is szükségszerű feladat. Az ismeretlen az abszolút különböző - határ, amelybe az ember beleütközik. Jellegéből fakadóan megragadhatatlan az értelem számára, nem szerezhet tudomást róla. A megragadhatatlanság a különbözőségből fakad; abból, hogy az ember bűnössé vált.

4.

Ha a fent tárgyalt ütközés a paradox és az értelem között közös egyetértés alapján jött létre, szeretetteli; ha nem, boldogtalan - ez az értelem botránkozása. A botránkozás együtt jár a szenvedéssel. A paradoxon visszhangot ver az elmében; a botránkozás hibás számítás, a botránkozás az értelemnek a paradox felé való cselekedete. Az értelem számára a paradoxon ostobaság. De hogy ez a paradoxon abszurd, azt pont a paradox ismeri fel és ülteti el az értelemben.

5.

Isten tehát leszállt a földre, és egy szolga testébe zárta be magát. Az időnkívüliség viszonyulása az időbeliséghez az időben tételeződött: az örökkévalóból időbelivé, végtelenből végessé vált, ez a paradoxon. Az ember az időben él, a mostban: elkerülhetetlen számára a "pillanat". Jézus bezárta magát ebbe a pillanatba, hogy átadjon az embernek valamit. Az emberhez hasonlatossá vált, de a lélek szolgálója lett, elutasítva olyan emberi tulajdonságokat, amelyek által az evilági hívságok kerülnek az aggodalmaskodás középpontjába. Viselkedésével vonja magára az emberek figyelmét, miközben városról városra jár.

Előttünk áll az ellentmondás: hogy a tanítvány megkapja a föltételt, a tanítónk Istennek kell lennie, akinek meg, ha meg akarja az embert tanítani, embernek. Eme paradoxon megélése: a hit.

A hit nem akarati aktus. A hívő búcsút mond az értelemnek, így megkaphatja a föltételt. A hívő - tanítvány. A föltétel nem volt öröktől fogva az övé: ezt a mostban, a pillanatban kapja meg.

Az egyidejű tanítványok Jézus kortársai, ők azok, akik életükben látták, tapasztalták Jézust. Vajon boldogabbak, jobb tanítványok-e másoknál? Vagy pedig nem értékeljük-e túl ezt a kortársi kapcsolatot? Hiszen ez a közvetlen egyidejűség pusztán késztetés, nem származik feltétlenül tanítás belőle. A késztetés csupán előrébb visz a föltétel befogadására.

Közjáték

A keletkezés a nem-létből való átmenet a létbe. Ez a nem-lét: a lehetőség, a lét pedig: a valóság. E lehetőség valósággá válásakor megsemmisül.

Ha valami keletkezik, az nem lehet szükségszerű; ami nem keletkező, az szükségszerűen van.

A keletkezés nem szükségszerű, de a szabadság révén történik meg.

Minden keletkezett történeti. Az örökkévalóság, a keletkezetlen időn kívüli, nincs története. Ami nem keletkezett, annak múltja és jövője egyaránt nincsen.

A múlt változtathatatlan - nem lehetett más, mint ami, de nem is szükségszerű, mivel keletkezett. Ennek analógiájára: a jövő is csupán szükségszerűnek látszik, holott az majd csak keletkezni fog. Mivel keletkezettről van szó, a történeti nem lehet a közvetlen érzékelés tárgya. Az ezzel járó bizonytalanság a hitben van megszűntetve.

A görög szkepszis lényege abban áll, hogy tartózkodtak bármiről is ítéletet mondani - bizonytalanságuk akaratlagos, választott: szándékoltan álltak el a megismeréstől. A hit is akaratlagos, de nem származik belőle ismeret, viszont tárgya közvetlenül felfogható. A hit döntés, amely már túllép a kételkedésen. A hit és a kétely nem férhet meg egymással, aki hisz, az nem kételkedik, még akkor sem tiltakozik, ha az túl akar lépni a közvetlen érzéki észlelésen.

Isten létezett, időivé vált egy ideig. Vagyis: megjelent az időben. Eme ellentmondás a hit számára történeti tény, amelyben a hívő nem kételkedik. A találkozás csakis az időben jöhet létre. De: Isten örökkévaló, léte nem történeti lét. Isten nem egyidejű senkivel, mert az egyidejűség időiség, amely keletkezett. Fogadjuk el, hogy Istenből egy keletkezett válthatott? Értsünk abban egyet, hogy - eltekintve a kijelentés igaz vagy hamis voltától -, hogy örökkévaló lénye a keletkezésre érvényes feltételekhez igazodott?

A pillanat paradox volta, hogy időben létező időnkívüli. Mivel az ember a pillanat rabja, kapcsolatba kerülhet időnkívülivel is. Krisztus paradoxona ez a pillanatiság: egyszerre lehet időnkívüli és időnbelüli. Vele nem más bukkan fel, mint az időbe ágyazott örökkévalóság.

6.

Mi a helyzet a közvetett tanítvánnyal? Azzal a tanítvánnyal, aki a jelenünkben él, és közvetlen bizonyosságot csupán Krisztus kortársainak beszámolóiból meríthet. A kortárs nemzedék magától Istentől kapta a föltételt. A későbbi viszont ezektől a kortársoktól. Ők válnának a tanítókká, a tanítvány tárgyaivá? Semmiképp sem, a későbbi tanítvány a kortás beszámoló alapján hisz, de nem a kortársban. Közvetlen tanítvánnyá válik minden hívő, közvetetté nem.