2010.10.02.
11:57

Írta: somogyig

Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában

I

Freud egyik nagyra értékelt barátja, R. Rolland, az igazság mércéjével mérő kisebbség jeles képviselője, azt rója fel egy, a szerzőnek a vallást mint illúziót taglaló írása kapcsán, hogy Freud miért nem számol be a vallás elementáris forrásáról, amelyet „óceáni” érzésnek nevez. Ez az érzés a szerzőben bevallottan nincs meg, de nem kizárt, hogy másoknál előfordulhat, viszont kérdéses, hogy eme összetartozás-érzést helyesen ítélik-e a vallás alapjának.

Induljunk ki abból, hogy saját énünk minden mástól elkülönítetten szemléli önmagát. Elhatárolt a külvilág elől, pontosabban szólva az én leválasztja a külvilágot önmagáról. A mai énérzés tehát maradéka a határtalanság és az összetartozás érzéseinek, tulajdonképpen az „óceáni” érzés átmentődése csupán. Hajlunk énünk ugyanis arra, hogy a lelki élet tartalmát elpusztíthatatlannak tekintse. Élve egy nem teljesen megfelelő hasonlattal, mintha egy örökkévalóságig álló város lenne az, ahol minden építmény fennmarad az idők végezetéig, és osztozik az újonnan épültekkel egyazon térszeleten.

Miért kellene az „óceáni” érzést vallási szükségletek forrásának tekinteni? Az biztos, hogy nem csupán a gyermekkori gyámoltalanság érzéséről van szó, más is lappang a háttérben.

 

II

A kozmikus gondviselő a vallás fő tárgyaként az ember számára apafigurában testesül meg. És mint ilyen, infantilis és valószínűtlen káprázatok közé sorolható. Emiatt sokan úgy próbálják védelmezni e tarthatatlan világképet, hogy a vallás istenét absztrahálják.

Az élet nehéz – könnyíthetünk azonban rajta: szórakozással, pótkielégüléssel, ill. kábítószerekkel. A vallás vajon besorolható valamelyik kategóriába?

Azt a kérdést, hogy mi a célja az emberi életnek, jobb, ha elvetjük, és csupán azt vizsgáljuk, mi az, amit elismerünk életünk céljának és szándékának. A válasz kézenfekvő: a boldogságot szolgáló örömelv. Ám a boldogság állapota nem adott, és csak periodikusan tartható fenn. A természet nem teremt meg minden feltételt, amelytől az ember boldognak érezhetné magát. Sokszor egyéb szempontokat kell a boldogság elé helyezni. Bizonyos megfontolások elvetik a boldogság esztelen hajhászását és állandó fenntartását.

Belső, lelki természetű kielégüléseink egyik forrása a fantázia. Elsősorban a műalkotásokban való élvezetre lehet gondolni. Ám bizonyára többet érünk el a kínok enyhítésében, ha átalakítjuk a világot ahelyett, hogy menekülnénk előle. A vallások a világ eszelős átalakítására törekszenek, és nem ismerik fel tevékenységük eszelős voltát.

Az élet ama olyfajta vezetése, amelynek középpontjában a szeretet helyezkedik el, tekinthető a harmadik és talán a legtávolabb eljutó módszernek. Esztétikus beállítódásunk miatt az örömöket a szépség keresésével kívánjuk fokozni. A nemi szeretet, a szexualitás és a szépség elválaszthatatlanok egymástól.

A gyönyör keresése és a kín elkerülése sosem jár tökéletes megoldásokkal. Vannak közbülső, óvatos megoldások és szélsőségek. A végletek azonban megbosszulják önmagukat. A vallás lehatárolja az alternatívák spektrumát, technikája az, hogy lekicsinyli az élet értékét, a valóság képét torzítva adja vissza. Ezen az áron ment meg sok vallásos embert egyéni neurózisaiktól.

 

III

Ha már a természet túlerejével és saját testünk esendőségével nem tudunk mit kezdeni, tevékenységünket a szenvedés harmadik forrásának, az embereket összekötő társadalmi berendezések megváltoztatására összpontosítjuk. Lelki nyomorunkért, ha úgy tetszik, a kultúra a felelős – hiszen pont az ellen próbálunk védekezni, amely a kultúrának a tartozéka. Ez a kultúraellenesség leginkább mély elégedetlenséggel magyarázható, amely már a kereszténység történetének kezdetén tapasztalható volt. Az európai felfedezők, miközben primitív kultúrák képviselőivel találkoztak, úgy látták, sokkal boldogabb, könnyedebb életet élnek, mint az európaiak. Később, a neurózisok vizsgálata során azt feltételezték a kutatók, hogy az emberek képtelenek elviselni a kultúra „ideái” által az emberek számára kirótt csalódások tömegét. Továbbá rá kellett jönnünk arra, hogy az a mérhetetlen nagy hatalom, amellyel a tudományoknak köszönhetően a természetet bitoroljuk, nem vezetett a boldogság és a vágykielégítés magasabb fokaira. A technika számos jótéteményeivel kapcsolatban mindig hallható az a pesszimista felhang is, amely szerint pontosan ezek a jótétemények azok, amelyek csak azért hoztak elő problémákat, hogy önmagukat tudják bevetni azok megoldásaiként. Például, a gyors járművekkel leküzdhetőek a nagy távolságokkal járó akadályok; ámde ha nem lennének ezek a járművek, sokak számára nem is lenne muszáj megtenni a távoli utazásokat. Vagy miért örüljünk az egyre hosszabb életnek, ha a halált megváltásként éljük át?

A mai kultúrában nem érezzük jól magunkat. A kultúra az, amelyet az emberek azért hoztak létre, hogy megvédjék magukat a természettől és uralmuk alá vonják azt. A kultúrától megköveteljük, hogy hasznos legyen: az embereket ne veszélyeztesse a természet szeszélye. A kultúrától azonban haszontalanságot is megkövetelünk, például szépséget. Azt is kívánjuk a kultúrától, hogy a tisztaság és a rend jeleit mutassa fel. Egyáltalán nem mellékes elvárásként a lélektani szféra fenntartása merül fel a kultúrával szemben – a művészetek pártolása, a tudományok menedzselése. A kultúra megítélése végezetül attól is függ, hogyan határozza meg és szabályozza az emberi kapcsolatokat. Az együttélés alapfeltétele egy közösség fenntartása, amely előjogot formál magának az egyénnel szemben. Következő lépésként a közösség korlátozza magát az egyén javára, végezetül kialakul egy olyan jogrend, amely sem a közösséget, sem az egyént nem hagyja, hogy durva erőszak áldozatává váljék.

Mivel az egyéni szabadság nem a kultúra alapállapotának egyik attribútuma, a szabadságvágy csak akkor válik kultúraellenessé, ha az nem csupán az igazságtalanságok ellen való lázadásként realizálódik, hanem olyan körök kultúrabomlasztó tevékenységeként, akik a kultúra által meg nem szelídített személyiséggel bírnak. Ekkor a lázadás nem a kultúra mikéntje, hanem maga a kultúra ellen irányul.

Amit eddig elmondtunk, a kultúra egyik lehetséges értelmezése. Futólag említjük meg a kultúra azon értelmezését, amely szerint az ösztönszublimáció, és amely által a magasabb lelki tevékenységek jelentős szerepet kapnak. A kultúra értelmezhető az ösztönök intézményesült elnyomásaként: e megvonás rátelepül az ember szociális életének egészére.

 

IV

Az ősember rájött, hasznára válik, ha másokkal közösségben él. Kétszeres megalapozása a munka kényszere és a szeretet hatalma által történt. Ha szeretet mint nemi vágy és kielégülés a legnagyobb forrása a boldogságnak, akkor az élet központi tevékenységévé a genitális erotikát kellene helyezni. Hátulütői miatt azonban érdemesebb a szeretetet általános síkra kiterjeszteni és szexuális céljától eltérően gátolt izgalommá változtatni. Két kétely merül fel ezzel kapcsolatban: a nem válogató szeretet önmaga marad-e, ill. mennyire igazságos objektumával szemben.

A család alapja a genitális szeretet, ahol a szexualitásról a felek nem mondanak le. A testvéri viszony céljában korlátozott szeretet. A szeretetnek a kultúrához fűződő viszony azonban az idők folyamán fokozatosan elvesztette egyértelműségét. A családi összetartás konfliktusba kerülhet a szociális hovatartozással járó követelményekkel. A leválás ennek okán pszichésen megterhelő folyamat.

A kultúra kordában kívánja tartani a szexualitást. Kezdve a vérfertőzés tilalmától a gyermek szexuális tevékenységektől való tiltásáig a kultúra leigázza a libidót. Megszabja a szexuális normát és a tilalomszegést perverziónak tünteti fel. Heteronormativitást tart fenn és egynejűséget. A nemiség biológiai tény, de az ember egyértelműen biszexuális hajlamú lény.

 

V

A szexuális kudarcokat a neurotikusok nem viselik el. A kultúra emellett más kudarcokra is kárhoztatja az egyént. A kultúra és a szexualitás ellentéte abban áll, hogy a szexualitás két ember privát ügye a külvilág kizárásával, a kultúra viszont mindenki ügye mindenki bevonásával, ezt pedig minden eszközt bevetve, erőteljesen viszi végbe. A felebaráti szeretet parancsa előtt megütközve állunk: miért kellene ezt tennünk például azokkal, akik nem szolgáltak rá szeretetünkre? Sőt, az idegen éppen hogy viszolygásra és gyűlöletre tarthat inkább számot, így aztán ha hasznot húzhat abból, ha nekem árt, akkor meg fogja tenni. Felfoghatatlan emiatt az a parancs is, amely az ellenség szeretetét írja elő. E parancsok betarthatatlanok, és a „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) esetei.

Az élettapasztalat alapján kevésbé vonható kétségbe az „ember embernek farkasa” (Hobbes) elv. Emiatt az agresszív hajlam miatt áll fenn zavar a felebaráti kapcsolatainkban. A kultúrának épp emiatt kell olyan megzabolázó eszközöket bevetnie, mint a szexualitás elfojtása. Jogos lépés, de sikertelen is egyben. A kommunizmus is egy e próbálkozások közül, viszont már lélektani előfeltétele is illúzión alapul: az agresszió nem a tulajdon természete. Hiába törlik el a magántulajdont, más formákban jelentkezik az agresszió.

Ha az embernek le kellene mondania agresszív hajlamáról, nem érezné magát jól. Az egymás mellett élő nemzetek a „kis különbségek nárcizmusában”, a világuralomra törekvő németek az antiszemitizmusban, a kommunista szovjetek a burzsoázia üldözésében élik ki agressziójukat. A kultúra mégis igyekszik elnyomni minden agresszív megnyilvánulást, noha cserébe biztonságot ajánl; az emberek mégsem érzik ettől jobban magukat benne.

Habár kultúránkat igyekszünk jobbítani, bizonyos problémák minden reform ellenére szívósan fennmaradnak. Ilyen a „tömeg pszichológiai nyomora”, amely jelenségre az amerikai társadalom az iskolapélda.

 

VI

Éhség és szerelem – a két alapösztön közül az első az egyént hivatott fenntartani, ez az én-ösztön, a szerelem viszont tárgyra tör, fő funkciója a fajfenntartás, ez a tárgy-ösztön, amelyet libidónak neveztünk el. A neurózist korábban az önmegóvás és az agresszivitást is magára öltő libidó követelménye közti, az önmegóvás javára eldőlt harcnak tekintették, ahol ugyan az én győzött, de súlyos lemondások árán. Manapság ezt már nem így látják. Maga az én libidóval megszállott, olyannyira, hogy inkább otthonának kell tekintenünk. Ez a narcisztikus libidó képes tárgylibidóvá, majd vissza narcisztikus libidóvá változni. A libidó mint életösztön mellett jelen van a halálösztön is, kölcsönhatásban vannak egymással, és kevés olyan eset képzelhető csak el, amely mögött ne állna mindkét fajta ösztön.

Az agresszív hajlam tehát az ember ösztönös adottsága, amely ellen a kultúra fellép. A kulturális fejlődés az életösztön és a destruktív hajlamok közti harc, az „emberi faj létküzdelme”.

 

VII

A legfontosabb eszköz, amellyel a kultúra megzabolázza az agressziót, a lelkiismeret. A felettes én leigázza az én többi területeit; a köztük fellépő feszültség a bűntudat. Arra a kérdésre, hogy mi az a bűntudat, semmiképpen sem kielégítő az a semmitmondó válasz, miszerint egy olyan cselekedet után bekövetkező érzés, amelyet az egyén „rossznak” tart. Olykor már csak a gondolata annak, hogy valamilyen rossz tettet viszünk végbe, lelkifurdalást okoz. Az világos, hogy a jó és a rossz elkülönítése járhatatlan út – példának okáért egy rossztett az elkövető számára lehet hasznos és kellemes is. Az a gyámoltalanság, ami miatt mégis rossznak minősíti az egyén a tettét és behódol a tiltásnak, a szeretetvesztésből fakadó félelem megnyilvánulása. E „rossz lelkiismeret” a szeretet elvesztésétől szociális félelem. A rosszat csak úgy merjük elkövetni, ha arról a tekintély nem értesül. Ha a tekintély beépül az énbe, lelkiismeretté válik, amely bűntudatot gerjeszt. Itt már saját énünk elől kellene rejtegetni a rossz tettet, amely természetesen nem megy. Az erkölcsös embernél a lelkiismeret éber és szigorú – akkor is azzá válik, ha az embernek kevésbé megy jól a sora, és balszerencséjének oka önmagában keresendő. Ezt a viselkedésmódot egész népekre ki lehet vetíteni, amelyek számára a felső tekintély vallásuk istene. Amikor a zsidók népére balsorsok sorozatát szakasztotta istenük, a hibát önmagukban keresték, és nem a fétist tették felelőssé, mint a primitív ember korábban.

A bűn érzésének tehát két forrása van: a tekintélytől és a felettes éntől való félelem. Csak a második esetében válik eggyé egy rossz tettnek az elkövetése és annak a szándéka – a lelkiismeret már a kezdet kezdetén bűntudatot vált ki és ösztönlemondást eredményez. Tulajdonképpen a helyzet paradox: inkább a lelkiismeret az ösztönlemondás következménye: a lelkiismeret hozza létre az ösztönlemondást, amely további ösztönlemondásokat követel.

Kisgyermekkorban a sorozatosan kiéletlenül maradt ösztönök agressziót halmoznak fel az énben, amelyek a tekintély miatt ugyancsak nem tud kiélni az egyén; végül a külső tekintély, mondjuk az apa beépül, felettes énné válik és elbitorolja az elraktározott agressziót, hogy mindazt az alávetett énre tudja zúdítani. A felettes én és az alárendelt én a még osztatlan én és a külső tárgyak közti kapcsolatok vágytól torzított visszatérése – ez megnyilvánul például az apával szemben érzett dühvel. A lelkiismeret ekkor úgy tűnik, az agressziók elfojtásával keletkezett. A folyamatra az alkati tényezők és a nevelés egyaránt hat. Történjen az agresszió túlzott elfojtása vagy épp a kiélése (lásd Oidipusz), a gyerek egyaránt bűnérzéshez jut. A lelkiismeret és a bűnérzés eredetét lényegében azonban nem tudjuk megismerni; ebben a bűnösség érzése mint bűnbánat gátol minket. Mindegy, hogy az agresszió az apa iránt megnyilvánult-e az apagyilkosság tettében vagy sem, mindkét esetben érezni kellett a bűnbánatot, mert ez annak az ambivalenciának a megnyilvánulása volt, amelyet a gyűlölet és szeretet (halálösztön és Erósz) közti harc eredményezett. A kultúra azzal, hogy a család közösségét egész embertömegek közösségévé tágítja, egyben felerősíti ezt az ambivalenciát, amelytől az egyén értelemszerűen még rosszabbul érzi magát.

 

VIII

E tanulmány felvázolta, hogy a bűnérzet a kulturális fejlődés legnagyobb problémája: a haladás ára a boldogság elvesztése. A bűntudat kezdetben a külső tekintély, majd annak internalizációja, a felettes éntől való félelemmé vált. A kultúra által létrehozott bűntudat nem mindig válik tudatossá, és a bűntudat általi szorongás sem fejeződik ki mindig explicit módon. A bűnhődési vágy ösztönmegnyilvánulás: a szadisztikus felettes én által a mazochizmusba kergetett én ösztöne. A bűntudat régebbi, mint a felettes én; lelkiismeret sincs addig, amíg ki nem mutatható a felettes én.

A szándékolt és a kivitelezett bűn egyaránt bűnérzetet okoz, mivel a felettes én e tekintetben mindentudó. Nem világos azonban az agresszív energia eredete: a külső tekintély energiájának a konzerválása, vagy pedig a saját, fel nem használt energia az, amelyet a gátló tekintélyre fogunk rá.

Minden meggátolt ösztönkielégülés a bűnérzés fokozásával jár együtt. Az ezzel járó neurózisok tünetei kielégületlen szexuális kívánságokra utalnak. Felállíthatjuk a tételt, miszerint az elfojtott ösztöntörekvés libidinózus részei tünetekké, agresszív összetevői bűnérzéssé alakulnak át.

A kulturális fejlődés és az egyes emberek fejlődésének folyamata nagyon hasonló. A kultúra fejlődése során az embereket libidinózus szeretetközösségbe kívánja integrálni. Az ember fejlődésének fő mozgatórugója az örömelv, ám a közösségbe való beilleszkedés ehhez elengedhetetlen feltétel. Vagyis az individuális fejlődés a boldogság utáni „egoisztikus”, és a közösségi egyesülés utáni „altruisztikus” törekvés interferenciájának az eredője. Az emberi fejlődésnél a fő hangsúly az egoisztikus törekvésen van, a kultúra esetében viszont az altruisztikuson. Ez az analógia azzal bővül, hogy a közösség is kialakíthat egy felettes ént, amely olyan lenyűgöző, kiemelkedő sorsú emberekben nyilvánul meg, mint például Jézus. A hozzájuk kapcsolódó ideál-követelmények be nem tartása egy egész népben képes kollektív bűntudatot okozni. A felettes énnek azonban felróható, hogy törvényeivel és szigorával kevésbé törődik az egyén boldogságával. Az ösztön-én egy határon túl történő, túlzott zabolázása egészségtelen, káros folyamat. A kultúra viszont úgy áll hozzá ehhez, hogy minél nagyobb az elfojtás, annál nagyobb az elismerés is. Ez az etika (t. i. hogy többre tartjuk magunkat, mert erkölcsösek vagyunk) narcisztikus kielégülésen túl semmi mást nem tud nyújtani. Bizonyos kultúrák ebbéli törekvéseik miatt „neurotikussá” váltak. A kultúránk erőt akar venni az emberi agresszivitás felett, miközben tudjuk, technológiánkkal az utolsó szálig ki tudnánk irtani egymást. Nyugtalan, szorongó hangulatunk ebből a tényből táplálkozik.

Szólj hozzá!

Címkék: filozófia pszichológia

A bejegyzés trackback címe:

https://kotelezok.blog.hu/api/trackback/id/tr622338242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása