Marx azt írja: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.” De ami manapság radikális változást hoz az emberek életében, az a gyakorlati tudomány, a technika. A filozófia befolyása a világra Marxszal véget ért. Azt meg már Platón megírta, miért nem jó, ha egy filozófus kezében összpontosul a hatalom. Ámbár az ő szemében a demokrácia a legelvetendőbb államforma. A természettudományos hozzáállás a következő: a filozófia csupán spekulál, és olykor köszönőviszonyban sincs a valósággal. Látnunk kell, a filozófusok ma jelentéktelen gondolkodók az emberi történelem alakulása szempontjából, ahogyan az értelmes, következetes gondolkodás is, kiveszendőben van a ma társadalmaiból. A mai, modern ember istene a természettudomány, mert amit mond, az működik, mert amire választ talál, az úgy tűnik, úgy is van – a transzcendencia sosem volt még ennyire távol ettől a világtól, a világi isten pedig nem isten, hanem pusztán diktátor.

 *

„Valósítsd meg önmagad!” – mondják az embereknek, de hogy az ördögbe valósítsa meg önmagát, ha ő csak egy pont a tömegben? A tömegek évszázadáról beszélnek, habár a tömegek diktatúrájáról kellene inkább: arról, hogyan veszti el az ember egyén-voltát, hogyan tűnik el belőle az a konkrétum, amely megismételhetetlenné, senkivel sem összemérhetővé, Az Emberré tette. A tömeg megfoszt mindentől, amelyet értékként tartunk számon. A tömeg ellensége az egyén kiteljesedésének; az ember puszta sejt, amely ha elhull, rögtön pótol a rendszer egy másikkal. Azt, hogy kik vagyunk, parancsra nem tudjuk elfelejteni. Erre egy diktátor sem képes. A tömeg azonban elsatnyít annyira, hogy mindezt önként megtegyük. A diktátor tehát tömegekben gondolkodik. Az ideológia is a tömegek számára van kitalálva.

 *

Történelmeinkben a legtöbb szenvedést a Jóról és a Rosszról szóló ambivalens és kényszeres értelmezéseink okozzák. De hol itt az élet?, hol a vitalitás ebben a két dimenzióban? Sosem szabad bízni azokban, akik helyettünk akarják megmondani, mi a Jó és mi a Rossz. A Jó–Rossz: egység, egyeduralom, csupán egy. Az erkölcs diktátora – nem is volt lényegében emiatt sosem választási lehetőségünk.

 *

Hogy mi a Jó, azt a görögök túlságosan gyönyör- orientáltan kezelték. A középkor válasza erre: az inkvizícióval kikényszerített szenvedés a Jó kulcsmomentuma. A modernség ott kezdődött, hogy a vallást az állam zárójelbe tudta tenni, ez ellen Marx kivételesen nem ágállt. Lenin felcímkézte az államhatalmi terrort „jónak” és „szükségszerűnek” – és a terror jó és szükségszerű lett. A totalitarizmus emellett mindig ellenségképet gyárt: vannak Mi, és vannak Ők. A nép feje felett, önkényesen osztja csoportokba őket. A diktátor azonban mindkét csoportot megnyomorítja és üldözi. A Mi a diktátor uralma alatt szenved, az ő feltétlen parancsait követi; az Őket pedig kegyetlenül üldözik és megsemmisítik. A pluralitás végül felszámolódik, mert a totalitárius rendszer gyűlöli, ha valaki nem olyan, mint a többi, mert azzal csak baj van. A totalitarizmusnak az a jó, ha minden ember egyforma és azonos: mindenki úgy gondolkodik és cselekszik, ahogyan az meg van mondva nekik. A diktátor ideológiai monopóliumban van: nincsenek versenytársak. Nem engedhet meg mást, csak az azonosat; a más: alternatíva, plurális. A totalitarizmus egyeduralom, amely üldöz mindent, ami plurális. A demokrácia névmásai: én, te, ő; a totalitarizmusé: mi, ők.

 *

A diktatúra: inkvizíció; erőszakos térítés és kontroll. Vezérfogalmai: szükségszerűség, csoport, determinizmus, szcientizmus és passzivitás. A demokráciáé: szabad akarat, egyén, pluralizmus és többértékűség, humanizmus, aktivitás. Azonban a demokráciának is megvannak a maga tömegei, a tömeg diktatúrája rehabilitálja a szükségszerűség, csoport, determinizmus, szcientizmus és passzivitás fogalmait.

 *

Az egymásnak feszülő diktatúrák csapdája: a kommunista antifasiszta, a fasiszta antikommunista. A kommunista–fasiszta ellentét dichotómiája automatikusan generálja az antikommunista‑antifasiszta ellentét dichotómiáját. Az ideológiák fő szabálya: senki sem lehet semleges – ez a borzasztó örökség tragikus módon még a leghumánusabb embereket is megfertőzte. Az áldozatszerepben mindenki tetszelegni akar – kommunista, fasiszta, antikommunista és antifasiszta egyaránt, valahogy azonban sokakban akarva-akaratlanul a bűntudat lobban fel ehelyett. A diktatúrák közti ellentét nem a Jó–Rossz ellentéte, bármennyire is így volt beállítva. De még a diktatúrák és az ellenük küzdő hatalmak közt sincs Jó–Rossz analógia. Az áldozatokat általában a Jók oldalán lévőknek tekintik; a háború viszont mindenkiből csak a Rosszat hozza ki. Tudjuk, Hitler rossz volt, Sztálin is. De az Enola Gay legénységét, aki ledobta Japánra az atombombát, vagy azokat, akik a földig rombolták Drezdát, minek tekintsük? Talán jóknak? Csak azért, mert a rossz ellentéte a jó?

 *

Figyeljük meg, ki cselekszik mindig „a ti érdeketekben” – háromezer éve az ilyen emberektől mindenki menekült. A XX. században viszont mindenki hitt.

 *

Demokráciában megvan a lehetőség a felejtésre. A felejtés azonban rossz. Legtragikusabb formája a nosztalgia. Diktatúrában – ahogyan Orwell 1984-ének is tanulsága – a felejtés kötelesség.

 *

Egy eszme mellett, vagy épp ellen való tombolás mindig könyvégetéssel kezdődik.

 *

A mű elkészült: a gép forog, az alkotó pihen – de az eszmék sohasem.