I.

1784-ben a Berlinische Monatschrift azt a kérdést tette fel olvasóinak, hogy mi a Felvilágosodás. A novemberi számában volt olvasható Immanuel Kant válasza.

A kérdés, amely foglalkoztat minket, a modern filozófia nagy talánya: alig élt az elmúlt két évszázadban olyan jelentős filozófus, aki ne találta volna szembe magát ezzel a problémával. A modern filozófia az a kísérlet, amellyel választ próbáltak adni a mi a felvilágosodás kérdésére.

Kant előtt Moses Mendelssohn is válaszolt ugyanebben a folyóiratban. Mindez kísérlet volt arra, hogy azonosítsa a zsidó gondolkodást a német filozófia közös problémáival.

Kant cikkéig a filozófiai reflexió, amely saját korát próbálta értelmezni, három főbb formát öltött. 1. A jelen elkülönült, a világtörténelem más korszakaihoz képest kiemelten áll, mert valami jelentős folyamat eredménye (pl. Platónnál). 2. A jelenben egy eljövendő kor előjeleit lehet felfedezni (pl. Szent Ágostonnál). 3. A jelen átmeneti állapot egy új világ beköszöntéhez (pl. Viconál). A Felvilágosodás kanti értelmezéséből viszont kiderül, hogy az különbözik mind a három történetszemlélettől: a tárgyalt kor inkább kijárat, kilábalás. Ez a kilábalás a kiskorúságból való felnövés, a kiskorúság pedig a tekintélyre való hagyatkozás ott, ahol inkább az eszünket kellene használnunk.

Minden ember saját maga felelős ezért a kiskorú állapotáért. A kilábaláshoz akarat és merészség kell. A Felvilágosodás kanti jelmondata: Aude sapere!, avagy Merj tudni! A folyamatnak az emberek egyszerre részei és cselekvő alanyai. Kérdés, hogy e folyamat, amelyet Kant az „emberiséggel” kapcsol össze, ténylegesen az egész emberi fajt érinti-e, vagy csupán az egyes személyek „emberiség”-ét?

A kiskorúságból való kilábalás első feltétele, hogy el tudjuk választani azokat az eseteket, amelyek során engedelmeskednünk kell, azoktól, amelyek során a magunk eszére kell hallgatnunk. Azt a szintet kell elérni, amely során bármennyit okoskodhatunk, de engedelmeskedünk (például adót fizetünk, miközben annyit vitatkozunk az adózásról, amennyit csak akarunk). A második feltétel az ész nyilvános használatának az engedélyezése. A Felvilágosodás egybekapcsolja az ész szabad, egyetemes és nyilvános használatát.

Az ész nyilvános használata politikai probléma is, hisz e szabadság mellett engedelmeskednie is kell az embernek. Kant ajánlata: az autonóm ész szabad használata nem írja felül az engedelmesség követelményét, ha a hatalom, amelynek engedelmeskedni kell, összhangban van az egyetemes ésszel.

A szabad észhasználat megvalósulása maga vonja annak kritikáját: definiálni kell, mit lehet tudni, mit lehet tenni és mit lehet remélni. Erre Kant három kritikai művében ad választ. Kant kritikái csakis e korban válhatnak érvényessé. Kritikai műveit és történelemfelfogását a Felvilágosodásról szóló rövid írása kapcsolja össze: ez Kant vallomástétele arról, milyen szerepet tölt be műve saját korában. Ez lehet az a kiindulópont, amelyből a „modernség attitűdjét” szemügyre vehetjük.

II.

A modernséget felfoghatnánk úgy is, mint attitűdöt, nem pedig pusztán mint történelmi kort. Attitűd alatt a gondolkodás és cselekvés egy módját értjük, amely a valósághoz való viszonyt jeleníti meg.

A modernség attitűdjét Baudelaire így jellemzi: a hagyománnyal való szakítás és az újdonság érzése. Ez átmeneti, tűnő és esetleges, amellyel a modern éppen hogy szemben áll, mert valami örökkévalót akar megfogni. A modernség a jelen „heroizálására” irányuló akarat (ezért is teszi Baudelaire nevetségessé például azokat a kortárs festőket, akik a 19. századi öltözet helyett inkább csak tógákat akartak festeni).

A modern már nem csatangoló, lusta nézője a pillanatnak, hanem kutatja önnön modernségét, miközben átváltoztatja a világot a valódi igaz és a szabadság gyakorlásának bonyolult összjátékában. A szabadság átváltoztatja a valóságot, de egyben tiszteli is.

A modernség önmagunk felé való viszonyt is kijelöl: önmagunk kitalálását, újra létrehozását. Ez egyfajta aszkétizmus, amelyet Baudelaire „dandyzmusnak” nevez.

A modernség ezen céljai és jellemzői nem a társadalomhoz tartoznak, hanem a művészetben valósíthatók csak meg.

A Felvilágosodás mint attitűd: korunk állandó kritikája, olyasvalami, amelyet a görögök étosznak neveztek. Ezen étosz jellemzése:

A) Negatív módon: a Felvilágosodásnak sem mellette, sem ellene nem kell lennünk. Ezáltal el kell utasítanunk azt a skatulyázó választási kényszert, amely szerint a Felvilágosodás elfogadása vagy elvetése egyenlő a racionalizmus elfogadásával és elvetésével. E „zsarolástól” akkor szabadulunk meg, hogyha inkább önmagunkat mint a Felvilágosodás produktumait elemezzük. Önkritikánk során nem szabad összekeverni a humanizmust a Felvilágosodással. Ez utóbbi komplex történelmi folyamat, míg a humanizmus téma-együttes, amely számos korban fel-felbukkant, így létezett a 17. században alapvetően valláskritika formájában, a 19. században tudománykritika formájában, de még a marxizmus is humanizmus volt egy ideig. A humanista tematika tehát túl inkonzisztens és szétszórt, ráadásul a Felvilágosodás és a humanizmus között inkább ellentét feszül, mert a humanizmus szemben áll azzal, hogy önmagunk kritikája révén kíséreljük meg megvalósítani önmagunk újraalkotását és autonómiánkat. Így összekeverésük veszélyes és történelmileg is téves.

B) Pozitív módon: e filozófiai étosz határ-attitűd; a határokon kell állnunk. A kritika a határok elemzése és az azokra adott reflexiókból áll: abban, ami eddig egyetemesként, kötelező érvényűként jelent meg, milyen szerepet játszik az egyedi, az esetleges? A kritika már nem transzcendens, nem célja metafizika létrehozása. Egyrészt archeologikus, mert nem egyetemes struktúrákat keres, hanem diszkurzív eseteknek a történelmi eseményként való megragadása a célja, másrészt genealogikus, elkülöníti abból, ami azzá tett bennünket, akik vagyunk, annak a lehetőségét, hogy ne legyünk többé azok, amik vagyunk. Ennek az attitűdnek továbbá kísérletezőnek kell lennie: a történelmi vizsgálódás új horizontjait kell felfedeznie. El kell fordulnunk minden olyan tervtől, amely globálisnak állítja be magát és az új ember létrehozását hirdeti. Nem tudunk olyan nézőpontra helyezkedni, ahonnan belátnánk teljes történelmi határainkat. A határainkon való átlépés szükségszerűen korlátozott, de a szóban forgó munkának megvan a tétje (hogyan lehet elválasztani a képességek növekedését a hatalmi viszonyok intenzifikálódásától), homogenitása (a racionalitás formái, amelyek megalapozzák a cselekedetek formáit, illetve az a szabadság, amellyel az emberek cselekednek), rendszerezettsége (a dolgok feletti rendelkezés viszonyai, a másokra ható cselekvések viszonyai és önmagunkhoz való viszonyok) és általánossága.

Nem tudni, hogy elérhetjük-e valaha is a felnőttkort. Kant elmélkedése viszont új filozófiai rexflexiós módot jelölt ki: filozófiai attitűdünk, amelyet a Felvilágosodás jegyében végzünk, türelmes munkálkodást követel meg.