Az egzisztencializmus alapvetően filozófiai áramlat, habár nem vitás a szépirodalomba való átszivárgása. A szocializmus és a kapitalizmus harca mellett a polgári társadalom bizonyos rétegei olyan optimista ideológiát tápláltak, amelyek a két rendszer előnyeit próbálták egyesíteni. A demokrácia visszásságai, például a kapitalista gazdaság társadalmi egyenlőtlenségei a kispolgári körökben pesszimista irányzatokat is kitermelt. Az egzisztencializmus is közéjük sorolható.

Fritz Heinemann először Heidegger filozófiájával kapcsolatban használta az egzisztencializmus fogalmát. A terepet a Németországban népszerű dán Kierkegaard filozófiája készítette elő. Kierkegaard nyílt szembefordulása a hegeli társadalomfilozófiával az ember számára a saját, egyéni megigazulásának az útkeresését hirdeti. Eme üdvözüléshez az ember három stádiumon keresztül juthat el:

1. esztétikai stádium: érzéki vágyak, szenvedélyek jellemzik; a művészet esztétikai, amely felemel a hétköznapok fölé.

2. etikai stádium: az egyén ráérez a jó és a rossz különbségére és szorongani kezd.

3. vallási stádium: a szorongó ember rájön saját rossz-voltára, emiatt bűnbánattal meg akar üdvözülni.

Az egzisztencializmus másik kiemelkedő előfutára Nietzsche. Megemlítendő Husserl is, aki a filozófiát objektív tudományként kívánta értelmezni. Fenomenológiája nem a valósággal, hanem tudati tartalmak vizsgálatával foglalkozik. Munkáját egyéni módon Heidegger és Sartre folytatta.

Az egzisztencializmusnak sokféle irányzata alakult ki, ezért arra a kérdésre, hogy mi az egzisztencializmus, I. M. Bochenski úgy válaszol, hogy az irányzat központi témáit világítja meg.

Alapvetések:

1. Az egyéni élmény a kiindulópont.

2. Az egyén saját létét tekintetbe véve kutatja az egzisztenciát.

3. Az egzisztenciát átélhető, megragadható projektumnak tekintik.

4. Az ember önmegvalósítása az alkotás.

5. A megismerés forrása kevésbé a ráció, hanem inkább a szorongás.

A német irányzat fő témái:

1. Lét és semmi: az egzisztencia változó, csak a szenvedés útján nyilvánul meg. Jaspers szerint az abszolútum csupán szituációkban mutatkozik meg. A lét a halál felől érthető meg, ez az egyik központi téma Heidegger filozófiájában. A Lét (Sein) mellett az embernek, az én-nek Dasein-ként saját léte van, megnyilvánulási formáinak összessége az egzisztencia, amely akkor autentikus, ha a Dasein lényegileg nyilvánul meg.

2. Idő, helyzet: a történetiség időbe vetett, az ember pedig történeti lény: mindig helyzetben van, nem tud felülkerekedni szubjektivitásán.

3. Szorongás, szabadság: a lét - szabadság. Jaspers az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozza, míg Heidegger az általános világ, a kapcsolatokban lévő fecsegő létezést illúziónak, inautentikusnak tartja. Az autentikus választás tárgy nélküli szorongást vált ki.

A francia irányzatról:

Még a II. Világháború alatt jelent meg Sartretól A lét és a semmi. Sartre filozófiája emberközpontú és ateista. Hangsúlyozza a cselekvés jelentőségét, de megtorpan az etikai kérdések megválaszolása előtt. Filozófiai felfogásának főbb pontjai:

- Az ember először létezni kezd, utána tudja definiálni önmagát.

- Az ember szelleme önmagáértvalóság.

- Az ember léte törekszik a lét, a semmi és a másik felé. Az elsőt a szorongás, a másodikat a megistenülés iránti vágy, a harmadikat a szerelem kíséri. A halál abszurditás, olyan tény, amelyen nem lehet változtatni.

E két irányzat nem ismer el semmiféle közösséget egymással. Sartre kommunista, az egzisztencializmust a marxista filozófia berkein belülre kívánja helyezni. Heidegger üdvözli a náci eszményeket, filozófiája pedig nem mentes a vallásos miszticizmustól.

Az egzisztencializmus esztétikája

Habár az irányzat erősen művészi jellegű, nincs kidolgozott esztétikája. A német irányzat elsősorban Hölderlin, a francia pedig Dosztojevszkij misztikus, transzcendencia-kereső műveit kommentálja. Heidegger emellett Rilkének, Sartre pedig Kafkának szentel figyelmet. Mindkét filozófus esztétikája a fenomenológián alapul, amely tudományos és esztétikai nyelvről beszél: előbbi objektív, utóbbi szubjektív. Esztétikai percepciójuk a fenomént a maga létében kívánja megragadni.

Tudjuk, hogy Kierkegaardnál az "esztétikai" a transzcendencia három stádiumának az első, legalsó része: az érzelmekkel kapcsolatos, a művészet érzelmi magatartását emeli ki.

Jaspers szerint a XX. század nem talált rá a maga művészetére. Az igazi művészet ugyanis képes a lét megvilágítására, az igazi művészetben megnyilvánul a "chiffre" (intuitív módon felfogott szimbólum).

A heideggeri művészet képes felfedni azt a világot, amelyben élünk, a mű eme világ, a ráció és a Föld, a káosz harcának színtere. Az igazság: ami a harcból születik. A lét egyszerre válik igazsággá és szépséggé.

Sartre számára, aki író is, ellentétben német kollégáitól, a mű a képzet terméke. Szépség jellemezheti, de nem mondható rá az, hogy jó, mert ez a fogalom etikai. Az ún. "elkötelezett irodalom", amelyet Sartre is képviselt, a művészt, elsősorban az írót fontos társadalmi pozícióba helyezi, mert az írás céljának a változtatás szándékát tűzi ki, és aktív közreműködést vár el a befogadótól is. Ahogyan Sartre, úgy Camus is elítéli a l'art pour l'art és az absztrakt művészetet.

Az egzisztencializmus irodalma

Elsősorban francia szerzőkről beszélhetünk, Sartre és Camus szépirodalmi műveikbe emelik be az egzisztencializmus alapélményeit. Fő mondanivalójuk: a világ abszurd. Hőseinek szabadságkeresése ebből kifolyólag szorongásokkal teli. Műveik alaphangulata a II. Világháború alatt még a fasizmusellenesség, később, a háború után éles antikapitalista hangnemet ütnek meg, habár Sartre a kommunizmusról is ír drámát. Sartre a politikai-társadalmi közélet aktív résztvevője lett, szinte minden vitához hozzászólt esszéiben és publicisztikáiban. Megemlítendő Simone de Beauvoir is, műveinek középpontjában a nő társadalomban betöltött helykeresése áll. Camus pedig az abszurditás megjelenítésével kívánja a válságba jutott polgárság hangulatát visszaadni.