A szülők, főleg az anyák gyermekük leválását fokozott szenvedéssel élik át. Ez a könyv példákkal illusztrálva segíti feldolgozni a veszteséget.

 

 

A leválás leginkább azokat az anyákat viseli meg, akik főállású háztartásbeliek. Veszteséget könyvelnek el az életükben történő radikális változás miatt.

A “madarak kirepülése a fészekből” a kötés-oldás ismétlődő folyamatának egy lényeges epizódja, amely már a szüléssel elkezdődik. Az egyre növekvő távolságot az anya gyermeke és őközte igyekszik csökkenteni, az eltávolodást lassítani. Ha mindezt eltúlozza, annak eredményeképp a gyermek félénken áll majd a világhoz, esetleg pont az ellenkezője, az erőszakos leválás következik be. Az elszenvedett vereség - hogy például a kisfiú már nem az anyját akarja feleségül venni, hanem az óvónénit - egyben nyereség is, mert ezzel a szülő is egyre jobban függetlenedik. A kötés és oldás ritmikus egymásbafordulása, a család tagjainak “mozgása” a két véglet között edzi a családtagokat, amíg a gyermek fel nem nő.

 

 

A gyász a veszteség feldolgozása. Tárgyából fakadóan fájdalmas, eleven folyamat, amely az alábbi fokozatokból áll:

1. Tagadás

2. Zavaros, ellentmondásos érzelmek vihara

3. Keresés-megtalálás dialektika, szintézise az elválás

A szülő úgy érzi, élete kizökkent, mert valami fontos eltűnt belőle. Nemcsak a gyászolt vált múlttá, hanem a vele való kapcsolat is. Ez utóbbi befejezett, rögzült formában él tovább az emlékekben. A gyászoló eközben saját magát is siratja, de fájdalmát előbb-utóbb fel kell adnia. Énképét, önbecsülését fokozatosan vissza kell állítania.

A gyász ugyanakkor nem azonos a depresszióval - utóbbi a sivár, elfojtott érzelmi lemerevedés, az életből való menekülés. A gyász utolsó fokozatában a személy visszatér az élethez. A depressziós embernél ez azért nem történik meg, mert nem élte át a gyászt, illetve lemerevedett annak korai stádiumában. Csupán az önvádig és önmarcangolásig, az énkép elvesztéséig jutott.

A nők esetén az önképet túlnyomó részben sajnos a külvilág határozza meg, ebből fakadóan a nők inkább esnek gyermekeik leválása során depresszióba, mint a férfiak.

 

 

A leválás során az elutasítási szakasz elhúzódhat. A gyermek nélküli otthon melankóliája sokszor az érzelmek és a problémák elhallgatását eredményezik. Ha a gyermek érez is emiatt bűntudatot, azt a szüleire hárítja át, akik ebbe hajlamosak beletörődni. A rendszeres beszélgetésekkel mindezt el lehetne hárítani.

Nemcsak a felcseperedő gyermek tesz a szülei számára nem feltétlenül elfogadható dolgokat - a 12 éves, serdülőkorban lévő gyerekek már képesek felfigyelni a család mint intézmény árnyoldalaira saját példájuk alapján. A gyerek ilyenkor kissé elfordul a társadalom felé, távolodik családjától, hogy társadalmi ember lehessen.

 

 

A leválás folyamatát befolyásolja a szülői ragaszkodás egymáshoz és a gyermekhez. Nemcsak a szülői házat hagyja el a fiatal leválása során, hanem bizonyos komplexusait is levetkőzi - ilyen például az anya- és apakomplexus.

 

 

Gerda, miután egész eddigi életén keresztül gyermeket nevelt, azok elköltözése után a klasszikus “üres fészek” depressziójába zuhant. A hiány érzésével a haszontalanság, a felesleges élet ürességérzete párosult. Ennyi volt, döntötte el magában, minden tekintetben a klimax időszakába lépett. Kiderült, Gerda félelme az elszakadástól gyermekkorára vezethető vissza: igazából sosem sikerült leválnia szüleiről. Saját frusztrációját a jelenre vetítette, de végül feldolgozta a gyászt és kilábalt a válságból.

 

 

A közös énről való leválás után vissza kell szokni a saját énre. Ehhez elengedhetetlen, hogy a szülő rendelkezzen identitással, amellyel határokat jelöl ki és amelyhez vissza térhet. Az identitás folyamatosság és autonómia, leszámolás a komplexusokkal.

Az apakomplexusos nők felnéznek apjukra, majd férjeikre, függők lesznek. Autonómiájukat így nem könnyű visszaszerezniük. Az anyával való szembenézés jó módszere, ha más nők társaságát keresik, más nőkkel folytatnak tapasztalatcserét. Nagy eséllyel az anyával való kapcsolat is harmonizálódni fog.

Az önbecsülés megtartása a nők számára manapság még mindig azért nehezebb, mert a férfiak lenézik őket.

Arra az anyára, aki hajlamos gyermeke magához láncolására, gyakran rásütik: “elnyelő anya”. A félelem az anyai princípiumtól visszás helyzeteket szül. Bántó üzenet az ettől való félelem, hiszen azt sugallja, hogy ez valami rossz dolog.

 

 

Anna rossz kedve, amely mögött gyermekei leválása áll, férjével való kapcsolatában is érződik. Mivel nem történt meg a szembesülése apa- és anyakomplexusával, nincs meg az az egyéni énje, ahová a gondoskodó anya szerepkörét levetve visszatérhetne. Így még nem áll készen a gyászmunka lefolytatására. Dühét és aggresszióját álmában éli ki és sokszor gyermekeire vetíti ki. A terápia segítségével végül eljutott a gyászolásig és a leválás elfogadásáig.

 

 

A leválással járó gyökeres változás nem csupán a háziasszonyokat viseli meg. Angela vállalkozó, gyermekei mintha nem is érdekelnék őt: ez a gyász tagadási szakaszában való megrekedést tükrözi. Érzéseit a munkájába fojtja, irigység és düh emészti, amellyel azonban a terápia során le tudott számolni, gyermekeivel azóta harmonikusabb a kapcsolata.

A lányiskolában tanító Heidi életundora fiai leválásával kezdődtek; azzal, hogy barátnőik voltak, szerelmesek lettek, Heidiben a mellőzöttség képzetét élesztette fel, majd depressziót váltott ki belőle.

 

 

A terápiákon részt vevő anyák megtanulták átértékelni és újra kiépíteni a kapcsolatot levált gyermekeikkel.

Az elégedetlen anyák sokszor bűnbakot keresnek kudarcaikért, pedig meg kell nekik is tanulniuk elfogadni saját és mások hibáit. Erikát lánya erkölcstelennek tartott élete frusztrálja - nem szerette őt, a háttérben az a keserv dolgozik, hogy amit ő fiatalon nem mert megtenni, azt lánya igen.