Virginia Woolf harcos feminista oldaláról tesz tanúbizonyságot, amikor Három adomány (Three Guineas) című kötetében a háború szörnyűségeiről ír. Olvasása közben szépen berendezett, 19. századbeli tiszta szobában érezzük magunkat, tanult férfiak leányainak társaságában, akik a délutáni tea közben sok fontos dologról, például a szobanövényekről, új ruháikról, hajviseletekről és a legújabb női divatról beszélgetnek, miközben megjegyzik néha: ó de szörnyű ez a háború, amit állandóan azok a pimasz és kiismerhetetlen férfiak játszanak már az idők kezdete óta, de hát olyan hercig mindegyik azokban az egyenruhákban…

Persze ez nem egy újabb romantikus regény, hanem hosszú elmélkedés, a naiv női gondolkodás azzal kapcsolatban, „hogyan akadályozzuk meg a háborút”. Önmagához híven már az elején megállapítja: a háborút férfiak vívják. Értsd: a férfilélek agresszivitásából következik a konfliktus legvéresebb megoldása. Megjegyezhetnénk, nem sok női hadvezért, parancsnokot vagy miniszterelnököt hordott eddig a föld a hátán; a történelmünk már csak ilyen patriarchális. A férfiak tanulnak és irányítanak, a nőknek meg kuss. Woolf korának hölgyei maximum a szalonokban kamatoztathatták hatalmukat – intrikák, pletykák, egyéb szerelmi ügyek terén, de hát ez mind ismerősnek tűnhet az angolszász női irodalom regényeiből.

Az eltörölni kívánt rossz nem csak a háborús borzalmak sora, hanem maga a háború mint a diplomácia legdrasztikusabb eszköze. Természetesen a háborúk sosem tűnnek el az emberiség történelméből, bármennyire is más véleményen legyen Woolf. Ítéletideig nézegetheti és mutogathatja bárkinek például a spanyol polgárháborúról készített fényképeket. A felvételeken a felismerhetetlenségig összeroncsolódott tetem, amelyek „lehet, hogy egy férfi holttesté, de lehet nőé is; annyira meg van csonkítva, hogy végső soron akár egy disznó teste is lehetne. Azok ott bizonyosan halott gyerekek. Ezek a képek nem érvek; egyszerűen durva tényállások”. Az effajta képek szörnyűsége pont abból ered, hogy a szemlélő a konkrét tárgy szétesett elemeit nem tudja a fejében összerakni. Amiről az írónő itt beszél, az nem a háború szörnyűsége, hanem a háborúval járó iszonyatos következmények.

Virginia Woolf „naivitása” nem abból ered, hogy módszereket ajánl a háború elkerülése érdekében, hanem abban, hogy azt hiszi, valaki is komolyan veszi a mondandóját. Művének megírása alatt a nők már bírnak egyfajta választójoggal, de például szigorú kvótákat alkalmaznak az egyetemek a nők létszámának szabályozására; míg a férfiak ugyanabban a szakmában 1000 fontot, addig a nők maximum 250 fontot keresnek évente. A férfiuralom döbbenetes példáival maga a szerző él: kijelenti, hogy a század és kora fiatal leányai előtt két út áll: vagy feleségek lesznek (így nem tanulnak, tudatlan és műveletlen szobadíszekké és otthontöltelékekké válnak férjük fojtogató árnyékában; passzivitásukkal elősegítik a háborút: nem lesz öntudatuk, fiaikat „ágyútölteléknek” fogják a háborúban felhasználni), vagy pedig – vállalva a környezetük rosszallását és gúnyolódását – női college-ba járnak, egy olyan oktatási intézménybe, amely elveti az angol elit oktatás évszázados, avítt tradícióit – kezdve például azzal, hogy nem verik bele a növendékekbe a háború szeretetét, mint azt az oxfordi vagy a cambridge-i egyetem teszi.

Nem voltak ritkák azok az egyébként tanult, művelt értelmiségi férfiak által megfogalmazott vélemények – panaszkodik Woolf –, amelyek explicite kimondták, a nők maradjanak meg otthoni házikisasszonyoknak, „vonuljanak vissza ismét a konyhába, és tanulják meg végre – ha képesek egyáltalán –, hogyan kell megfőzni a vacsorát, amelyből viszont lehet, hogy nekik nem is jut majd.”

Így már nem is olyan különös, ha a könyv inkább fecsegő és összesugdolózó kisasszonyok szalonjába, mintsem egy campus falai közt filozofáló értelmiségi kerekasztalhoz repít. Erről azonban – hogy az írónő becsületére legyen mondva –, nem ő tehet; ezt akarta megmagyarázni, miért olyan sajnálatos. Mindenben tökéletesen igaza van.

Virginia Woolf: Három adomány. Európa Könyvkiadó, 2006.