I. Alexis de Tocqueville és Karl Marx

Tocqueville számára a demokrácia társadalmi állapot, nem pedig kormányforma, és az arisztokrácia ellentéte. A demokrácia dúsgazdag emberei hasonlítanak a földbirtokos arisztokratákra, de nem alkotnak osztályt. Ráadásul nincs érdekkapcsolatuk a szegényekkel, ezért a gyártulajdonosok a legkíméletlenebb és legveszedelmesebb csoportot alkotják. A demokrácia mint társadalmi állapot és mint politikai rendszer közti különbséget azzal is szemlélteti, hogy egy monarchia teljhatalmú feje is berendezhet demokráciát országában, amennyiben engedi, hogy a nép kisebb-nagyobb mértékben részt vegyen a kormányzásban. Napóleon rezsime se nem demokratikus, se nem monarchikus nem volt, hanem demokratizált társadalomra kényszerített despotizmus. A francia forradalom illetve az amerikai demokrácia azt sugallja, hogy demokrácia, liberalizmus, szabadság és egyenlőség összekapcsolódnak.

A közgazdász szabadságfogalma negatív, tehát a függetlenség és az autonómia fontosságát hangsúlyozza. Ez pedig hitelesen a politikai szabadságban teljesedhet ki, mert csak ez képes a demokráciák társadalmainak tagjait kiszakítani a pénz bűvöletéből, a hatalom állandó hajszolásából, amely egyébként a despotikus hatalom alattvalóit is jellemzi. A szabadság arisztokratikus fogalmáról pedig azt mondja, az előjog biztosította különös jog a letűnt múlthoz tartozik, ám mégsem veti el teljesen. Noha az előjog adta szabadság büszkeséget kölcsönzött az arisztokratáknak, a rendszer maga erkölcstelen volt.

Persze, az erény – folytatja Tocqueville – különös kapcsolatban áll a demokráciával. Az Egyesült Államokban „spontán” módon, előtörténet nélkül alakult ki a demokrácia, miközben az amerikai nép nem erényes. A mások jogainak megsértése alapvetően a kísértés függvénye; Amerikában kicsi a kísértés, az érdek természetes, miközben az evilági javak megszerzésének tüze áthatja a népet.

Tocqueville eredeti gondolkodását bizonyítja, hogy a modern társadalmakat a feltételek egyenlőségével határozza meg, nem pedig az iparral (Comte) vagy a kapitalizmussal (Marx). Jövőjükre nézve probabilista perspektívát fogad el, nem pedig utópiákat (Marx). Valamint: elutasítja a politika alárendelését a gazdaságnak. Tocqueville számára a régi rend, nem pedig a modern társadalom tűnik osztályokra tagolhatónak. Azt is mondhatnánk, felismerte az osztályfogalom kétértelműségét: a régi rend és a modernség egyenlőtlenségeinek összemosását.

Kezdetben Marx is úgy vélte, a demokrácia lehet az egyetlen üdvözítő igazság. Az ember önnön igazságához akkor juthat csak el, ha birtokba veszi az őtőle elidegenített intézményeket. A politikai forradalom még nem teszi lehetővé az ember nembeli kibontakozását, a társadalomban ettől még megmarad a vágyak anarchiája, a „magán” és a „köz” kettőssége. Az embernek önnön megvalósulását az evilági létében kell megteremteni, és nem transzcendens szférába helyezni. A vallás illuzórikusságát csak a kritika képes eloszlatni. A radikális kritika idegen a liberális demokrácia világától: a prométheuszi gőg szól Marxból, amikor úgy véli, az ember képes úrrá lenni a természeten és a társadalmon.

Marx kritikája kiterjed a csak formális, az egyenlőséget csak a szavazás aktusában felmutatni képes politikai demokráciára. Az emberek akkor lesznek egyenlők, ha már nem tagolódnak osztályokba, ha a munkások nem lesznek szolgaként alávetve a tőkéseknek, ha a magántulajdon megszűnik stb. – tehát ha a szabadság a felismert szükségszerűség, amelyben mindenki a közérdek által rá rótt feladatokat végzi, akkor az ember felszabadulhat. De ha a szabadság a szükségszerűségen túl kezdődik, akkor az állam és társadalom egybeolvasztása a szolgasorba való süllyedés kockázatával jár.

A közgazdász Marx számára a kapitalizmus tőkésosztálya uralma alá hajtja a dolgozókat, a kizsákmányolás az egyenlőség látszatának megteremtésével történik meg. A kommunizmus megszűntetné a termelési többletet „lenyelő” tőkések uralmát. Ez a felosztás azonban az ázsiai termelési módhoz hasonló elkülönülést eredményez: az egyik oldalon a dolgozó tömegek, a másikon az államapparátus. Számára a Tocqueville által leírt reformok elégtelenek, mert a rendszert magát nem változtatják meg. Tocqueville szerint elég a képviseleti rendszer; Marx szerint forradalomra van szükség. Tocqueville olyan jövőt előlegezett meg, ahol a társadalmi egyenlőtlenséget békésen, fokozatosan csillapítja a gazdasági fejlődés, és nem okoz még radikálisabb elszegényedést. Marx a növekvő termelékenység ellenére a tömeges elszegényedés vízióját festette le, mégpedig Ricardo bizonyos tanainak felhasználása eredményeként. A kapitalizmus fejlődéséből nem feltétlenül következik az abszolút elnyomorodás, Marx viszont – előre tudva, milyen tanulságot akar levonni – csak azokat az alternatívákat mutatta be, amelyek az előre elképzelt konzekvenciákra vezetnek. Tocqueville jóslata, noha kevésbé tudatosan, de bevált: nem csak az életszínvonal növekedésével, hanem a forradalom szükségtelenségével kapcsolatban: rájött, hogy az embereknek már túl sok vesztenivalójuk van, ezért nem kívánatos számukra egy forradalom sem.

A nyugati liberális demokráciák és a Szovjetunió egymást vádolják despotizmussal. Marx kardinális tévedése abban áll, hogy a radikális forradalom nem hozott sem radikális életszínvonal-növekedést, sem felszabadulást. A marxisták kardinális tévedése pedig egy jogos kritikának hamis következtetésében áll: igaz ugyan, hogy a formális szabadságjogok még nem keltik a tényleges szabadság érzetét, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a proletariátus által irányított „társult termelők” a totális szolgasággal szembesültek. Példa erre az 1956-os magyar forradalom, ahol az igazsághoz való jog megteremtéséért küzdöttek. Ezt az antitotalitárius forradalmat még Marx is üdvözölte volna. Ha az állam hatalma kiterjed a magánszférára is, a nép a formális szabadságjogokat kezdi követelni. 1956-ban a hazugság ellen tiltakoztak, nem pedig a régmúlt feudális rendszert akarták visszaállítani. Az alapvető emberi jogok kivívása ugyanis megkérdőjelezi a Párt igazságát – azé a Pártét, amely nem teljesítette a marxi eszményeket: a proletárdiktatúra a politikai elit diktatúrája volt, és nem a proletariátusé. Ahol a reális szabadságjog filozófiája uralkodik, ott formális szabadságjogokat követelnek. 1956-ban a tömeg kizsákmányoltnak érezte magát, de nem volt más kizsákmányoló az államon kívül. Ahol pedig a formális szabadságjogok érvényesülnek, ott azok értéküket vesztik a reális szabadságjogok javára. De a Nyugatot a pluralizmus jellemzi, vannak a „mellette” és az „ellene” mellett más álláspontok is. A magyarok valószínűleg többpártrendszert vezettek volna be, formális szabadságjogokat kikövetelve. Nyugaton ezen formális szabadságjogokat leginkább csupán a marxizmushoz hű értelmiségiek vitatják.

A modern társadalmak közös hite: egyetlen társadalmi feltételt sem szabad az emberek racionális akaratától függetlennek tartani. A prométheuszi gőg mellett, amelyben ugyancsak osztozik Kelet és Nyugat, a nyugati társadalmakban még egy illúzió él: a szükségtől és a félelemtől való szabadság, amely természetesen utópia, de attól törekedni még kell rá. Ilyen esetekben, amikor a szegénység a legfőbb mérvadó, vajon mennyit számít az államhatalom visszaszorításának fontossága, mennyit ér ekkor a liberalizmus? És fordítva: ha az állam despotizmusba hajlik, az emberek nem inkább az állami hatalom visszaszorítását szeretnék? Nem csoda, hogy a legrégebbi liberális államok a legmagasabb életszínvonallal rendelkező államok. Ahol pedig a szükségből és a félelemből táplálkozó népi türelmetlenség áll fenn, ott leginkább marxista államok jönnek létre, és arra hivatkozva tagadják meg az emberektől a szabadságot, hogy a hatékonyság és az új társadalmi rend megszabadítja majd őket a nélkülözéstől és a félelemtől.

A nyugati társadalmak azt bizonyítják, hogy a formális és a reális szabadságjogok nem összeférhetetlenek egymással. A három eszményképet, a polgáriságot őrző állampolgáriságot, a hatékonyságot és a saját üdvözülés útjának megválasztásához fűződő jogot pedig, bármennyire is látszik nehéz feladatnak, nem szabad feladniuk.

II. Formális szabadságjogok és reális szabadságjogok

1936-ra a liberalizmus visszahúzódni látszott csupán egynéhány ország területére, helyette a fasizmus térnyerése volt megfigyelhető. 18 évvel a II. Világháború után azonban a helyzet fordított. Nyugat-Európa belépett a fogyasztói társadalmak sorába. Az eddig luxuscikknek számító fogyasztási cikkek már az alsóbb társadalmi réteg képviselői számára is elérhetővé váltak. A gazdasági fellendülés és a liberális szabadságjogok érvényre jutása olyan optimizmust táplált, amely az ideológiák végét hirdetve elfogadottá vált. A három nagy ideológia, a liberalizmus, a fasizmus és a marxizmus már nem rendelkezik világrengető hatással. Nyugaton a nacionalista szenvedélyek elapadtak; az egyetlen ellenség a szovjetkommunizmus lett. A nyugati demokráciák nem terv alapján kívánják a társadalmat konstruálni, a hatalom legitimitását a népakarat határozza meg, a gazdasági fellendülés pedig lehetővé tette a formális és reális szabadságjogok valamilyen szintű, egyszerre történő megvalósítását. A marxista piacgazdaság iránt sem táplálnak már az értelmiségiek és a néptömegek oly nagy érdeklődést. Leáldozott annak a bűvöletnek a napja, amelyet Czesław Miłosz új hitnek nevezett.

A liberális optimizmus ellenzői, a szkeptikusok öt csoportba sorolhatók: 1. Az állam feláldozza a szabadságjogokat a technikai haladás és a gazdasági fejlődés oltárán. 2. A pluralitás a szabadságnak nem szerves része. 3. A szocialisták a Nyugaton tapasztalható nyomort kifogásolják. 4. A társadalmasítás a nyugati gazdaságokat a szolgaság útjára (Hayek) viszi. 5. A szabadságjogok tartalmukat vesztik, az árnyékhatalmak az emberi jogok fölé helyezik magukat.

A gazdasági fejlettség és a liberális klíma kialakulása közti harmónia elméletének látványos igazoló példája – a szovjet övezet mellett – India. A liberális intézmények nem csak a keleti tömb országaiban, hanem az afrikai és ázsiai „fejlődő” országokban sem alakultak ki. Az alkotmányos-pluralista demokráciák bukásának egy rejtett oka az, hogy mesterségesen, kívülről lett kialakítva, és nem az adott társadalmi fejlődés belső szükségeként. Azt látjuk, hogy a gyarmati sorból felszabaduló országok többségében, például Algériában, despotikus hatalmak jöttek létre, amelyek a forradalom által szükségszerűen adott erőszakot saját céljaikra használták fel. Ha a nemzet fel is szabadult, mi a helyzet az egyénnel? Szabadság szó alatt ugyanis, mint például Hayek esetében is, csakis az egyénre vonatkozó döntési képességet érthetjük. Egy embercsoport követelése önnön integratív csoportja autonómiájának a megteremtésére tulajdonképp előfeltétele a konkrét szabadságjogok megteremtésére minden tagja számára. Az algériaiak nem szabadultak volna fel azonban, ha csupán ugyanazon törvénykezés vonatkozott volna rájuk, mint a szabad francia állampolgárokra. A formális szabadságjogokat valóságosan is be kell tartani, mert a nép nem érzi magát szabadnak, ha a törvények ellenére diszkrimináció éri. A nemzeti felszabadulás az instabil országokban csupán kevesek szabadságát teremti meg – ha pedig az elit nem képes tehát az alkotmányos pluralizmus keretei közt politizálni, ott a liberális demokrácia halálra van ítélve.

A liberalizmus presztízsvesztesége ott nyilvánvaló, ahol a nomokráciát, vagyis a törvény uralmát felváltja a telokrácia, tehát a gazdaság felpörgetése az egyéni szabadságjogok háttérbe szorításával. Felmerül a kérdés: a liberalizmus tényleg a társadalmi fejlődés csúcspontja? A szabadságot törvényszerűleg segíti elő a gazdasági fejlettség? S ha nem, miért kívánják olyan sokan a Szovjetunió liberalizálódását? Lenin mondogatta: „villamosítás és szovjethatalom”, és láthatjuk, hogy hány emberéletet áldoztak fel e cél érdekében. A rezsimben beálló erózió azonban ugyanúgy nem vezet szükségszerűen liberális demokratizálódáshoz, mint ahogy a szabadság eszméihez fűzött közömbösség a liberalizmus bukásához. A képviseleti demokrácia intézményei nem az egyetemes szabadságvágy szükségszerű kifejeződései századunkban. Ezen intézmények azonban mégis a demokratikus ideálnak a leginkább megfelelő formák, noha nem következnek feltétlenül az ipari társadalom, illetve a jóléti állam meglétének tényéből. Ahogyan az egypártrendszer, úgy a liberális és plurális demokráciák sem mutatkoznak végleges, megszilárdult létezőnek, és egyikük sem a szabadság beteljesülése.

A jóléti állam kritikája az egyenlőtlenség. A bőség és a termelékenység fokozódása ellenére a jövedelmek terén jelentős az egyenlőtlenség. A valóságos felszabadulás azonban nem foglal magában vagyoni egyenlőséget. A szegénység problémája az Egyesült Államokban politikai kérdéssé vált. A közmegegyezéssel kinyilvánított létminimum alatt 36-50 millió fő él, közöttük 8 milliónyi 65 év feletti és 11 milliónyi 20 év alatti személy. Ne feledjük, a létminimum megállapított felső határa alá a világnépesség egy viszonylag magas százaléka is besorolható. Az amerikai szegények sorsa szociális szabályozással és diszkrimináció-ellenes törvényekkel orvosolható lenne. De mi lesz a „relatív elszegényedéssel” és a másik oldalon a vagyonkoncentrációval? Ez utóbbiakat az a vád éri, hogy a háttérben, titokban uralkodnak, a politikusok pedig csupán bábok. Igazi bizonyítékok erre vonatkozólag azonban eddig még nem láttak napvilágot. A veszély azonban fennáll, de ne essünk túlzásokba: a Nyugat marxista kritikája ma már nevetségesnek tűnik – az évtizedek óta hajtogatott tőkés világ bukása csak nem akar bekövetkezni. A (baloldali) kritikának mindezek helyett a társadalmi igazságtalanságot, az ellenőrizhetetlen profitszerzést, a haladás áldozatainak ügyét és a hatalomkoncentráció veszélyét kellene hangoztatnia és megvizsgálnia.

Manapság Sartre-tal már kevés francia kíván osztozni a történelem legdurvább dogmatizmusában. Sajnos a másik oldalon a „liberál-individualista” kritikának sincs nagy visszhangja az értelmiségi körökön. Pedig ez a kritika, amelyet Friedrich A. Hayek mint par excellence nonkonformista whig fejt ki, nagyon is fontos, hiszen azon folyamatok leleplezését vállalja fel (például Út a szolgasághoz című könyvében), amelyek az egyéni szabadságjogokat veszélyeztetik. Hayek szerint a demokratikus – autoritátus és liberális – totalitárius oppozíciópárok nem vagylagosak: totalitárius hatalmak is lehetnek demokratikusak, illetve tekintélyelvű hatalmak is lehetnek liberálisak. A demokrácia eszköz, nem cél. Hayeknél a szabadság pusztán a kényszerítés hiányát jelenti – tehát negatív szabadság (szabadság valamitől). Tisztában van ugyanakkor azzal, hogy az általa preferált ipari társadalom természete csökkenti az esélyét annak, hogy minél többen rendelkezzenek ezzel a szabadsággal. Válaszképp Hayek kijelenti, hogy a szabadság lényegi feltétele a törvény uralma. De ez csupán ideál. A kormányzóknak mindig lesz más emberek felett hatalmuk. A modern vállalatok pedig fogaskerekeket csinálnak a dolgozókból, akik sem cselekvésük célját, sem pedig eszközét nem határozhatják meg e hatalmas gépezetben. A whigek a szabadság egy aspektusát a szabadság egészével azonosítják, holott a szabadságjogok közé például a biztonsághoz való jog is befér anélkül, hogy ezáltal a tömegek közömbössé válnának a liberalizmus iránt.

Marx végzetszerű próféciája a tőkések bérmunkásainak túlnépességéről, a néptömegek nyomoráról igaz is, meg nem is, ráadásul még túlzó is. Tocqueville lidércnyomásos álma pedig az egymással egyenlő egyének egymással szembeni közönye. De még ez az egoista magábazáródás is, a welfare state gondoskodó despotizmusa, amely a Nyugat békés korszakában megy végbe, jobb a totalitárius zsarnokságnál. Úgy látszik azonban, sem Marx jóslata, sem Tocqueville álma nem teljesült.

III. Politikai szabadság és technikai társadalom

Politikai szabadságnak nevezzük a formális szabadságjogokban rejlő szabadságot: a közügyekben való részvétellel az állampolgár befolyást gyakorolhat a közösség sorsára.

A liberalizmus a hatalom céljára és korlátozására vonatkozó eszme, a demokrácia pedig a hatalmat gyakorlók kinevezési módjára vonatkozó elképzelés. A liberalizmus megköveteli, hogy az embereknek joguk legyen a szabad választáshoz. A szilárd demokráciához szükség van annak legitimációjára, és hogy egy viszonylagos többség akarata érvényesüljön, amely a versengő pártok közül kiemeli az általa választottat. Az instabilitás akkor lép fel, ha túl sok párt verseng és nincs koherens többség egyik mellett sem – ezt látjuk némely latin államban.

Franciaországban a politikai szabadságra vonatkozó pesszimizmus a francia demokrácia hibáiból táplálkozik, valamint azokból a kellemetlen érzésekből, amelyek de Gaulle által fenntartott területek felett gyakorolt teljhatalmának láttán támadtak az emberekben. Noha a demokratikus intézmények stabilabbakká váltak mára, az V. Köztársaság történelme alapot ad pesszimista spekulációkra: a hatalom perszonalizációjának általános tendenciájára, az állami bürokrácia túlburjánzására, arra, hogy a parlamentek a szuverenitásnak már csak szimbolikus birtokosai.

Az amerikai demokrácia prezidenciális, a brit parlamentáris: mindkettőben számos legitim csoport ténykedik a hatalom megszerzéséért, betartva az alkotmányos-törvényi szabályokat. Nagy-Britanniában azonban egy párttagnak fokozatosan kell a ranglétrán feljebb másznia, az USÁ-ban azonban más a helyzet: a megfelelő személy kijelölésének stratégiája összetett. Franciaország egy harmadik utat jár: a végrehajtó hatalomban ingadozás van egy olyan, parlamenti pártok közötti békítő személyiség és egy olyan vezető-típus között, akit kényszerítő körülmények nyomására a parlamenten kívüli közvélemény jelöl ki. Úgy tűnik, ennek az V. Köztársaság alkotmánya sem vetett véget. Továbbá, a pesszimisták számára döntő érvként szerepel, hogy a dialógus a képviselőház és a kabinet közt lényegében megszűnt. Az USÁ-ban a végrehajtó hatalom fő gyakorlójának, az elnöknek meg kell győznie a törvényhozó hatalmat, a Kongresszust, ha valamilyen törvényt tető alá kíván hozni. Nem kényszerítheti a Kongresszust. A francia Képviselőház behódol, az amerikai Kongresszus független. Ám csupán attól, hogy a megválasztottak és a kormány közti dialógus nem olyan élénk és nem egyenrangú felek közötti, mint az Egyesült Államokban, Franciaország attól még alkotmányos, plurális demokrácia marad.

El kell fogadnunk igaznak azt a tendenciát, amely során a hatalom mindenütt perszonalizálódik, a döntéseket egyre inkább a kormányzók és a hivatalnokok hozzák, a képviselők már kevésbé közvetítők a hatalom és a közvélemény között, mellesleg egy olyan közvélemény mellett, amely egyre inkább manipulált és fogyasztói tevékenységeivel törődik inkább, mint a közügyekben való részvétellel – gondoljunk arra, mekkora erőt képvisel a televízió. Nem tudni, hogy ez milyen módon jelzi, ha jelzi, a politikai szabadság elvesztését.

A reformerek úgy tartják, soha ennyire nem függtek az állampolgárok mindazon jelenségektől, amelyek meghaladják magánügyeiket. A pártképviselet (a jog arra, hogy az emberek megválaszthassák képviselőiket) gyengülését sokan látják a politikai szabadság jövőjének égető kérdéseként. Ahhoz, hogy a pártok jól működjenek, a közvélemény különböző tendenciáit kell kifejezniük: programokat kell alkotniuk, amelyek a képviselt csoportok érdekeit védik. A pártok közti versengés akkor is megfelel a demokrácia lényegének, ha nem eszmék, hanem személyek közötti e versengés tétje. Feltéve, persze, ha nem veszítik szem elől az adott társadalmi csoport érdekeit. Teljes társadalmi konszenzus minden fontosabb kérdésben még Amerikában sincs. Ez a hamis benyomás a pártok struktúrájából következik, amelyek állásfoglalásai jól tükrözik a közvéleményt. De ha a pártok képviselői nem tárják fel teljesen a vita tétjét, akkor lehetségessé válik, hogy a választók nem egy adott eszmét, hanem személyeket, pártokat részesítenek előnyben.

Megőriztek-e az emberek abból a politikai szabadságból, amelyet annak marxi értelmében tárgyaltunk? Az emberek ma már – ha csak felszínesen is – sokkal tájékozottabbak a közügyekben, mint régebben. A televízió, noha informál, de nem nevel. Viszont az emberek tudatában vannak annak, hogy mik a problémák, min kellene változtatni. Hogyan fognak ezután az állampolgárok választani? Mennyire lesz megfontolt, körültekintő, tájékozott az ember a szavazófülkében? Nehéz általános ítéletet alkotni erről. Az aktív, hozzáértő, jól informált állampolgárok mindig is kisebbséget alkottak a választók körében. Ez ezentúl sem lesz másként.

Vajon lehetséges-e a munkahelyen való felszabadulás? A mai dolgozók és a proletárok közt hatalmas különbség van. A bérmunkás egy techo-bürokratikus szervezet beosztottja. A vezetőket nem igazságosság, hanem szükségszerűség (tehát hogy milyen hatást gyakorolnak a termelésre), illetve utódlás alapján nevezik ki. A hatalomkoncentrációt a vállalati diktatúrát a politikai szabadság kompenzálja. Az ipari társadalom természete könnyen szolgál érveket a kritikáknak. Mert habár az állampolgár számos kényelmetlenség alól felszabadult már, az elégedettség mértéke még mindig elmarad a vágyak türelmetlenségéhez képest. A két végső korlát, a társadalom mérete és a szervezettség ridegsége, még a legfejlettebb országokban sem hidalható át.

Következtetések

Ha a szabadság analitikus fogalmát vesszük szemügyre, kijelenthető, hogy egy cselekvő egyénnek egy másik cselekvőhöz képest módjában áll valamit megtenni. Mikroszinten érvényesül a negatív és a pozitív szabadság. Csakhogy különbség van a „jogomban áll” és a „képes vagyok” valamit megtenni között – a „free” és az „able” nem összekeverendő. A szabadon megtehető cselekedetek száma nem végtelen, a törvény korlátozhat, illetve bizonyos emberektől megvon jogokat, míg másoknak ad jogokat.

Tocqueville, azon kívül, hogy tudta, az ancien régime alatt csupán a kivételezettek számára voltak biztosítva a szabadságjogok, azt is felismerte, hogy a szabadságjogok mások szabadságának a hiányát idézték elő. A kevesek joga a szabadságra előjognak tűnt. A politikai szabadság követelése az arisztokratikus és a királyi abszolutizmus helyzetének változtatására irányult.

A történeti fejlődés során a kérdés úgy alakult át, hogy az állampolgárok szabadságjogának belső dialektikájára terelődött a hangsúly. Marx reális szabadságának banális értelmezése szerint a freedom from want, vagyis a nélkülözéstől való mentesség a szabadság fő eleme. Ezt az előbb képességnek neveztük: ha valaki nem tudja fizetni gyermeke oktatását, akkor csupán az anyagi lehetősége nincs meg a gyerek taníttatásának, viszont maga az oktatás nincs megtiltva. Manapság nagy problémát jelent ennek a két szférának, a „free” és az „able” területének összekeverése. A politikai egyenlőségből nem következik a szociális egyenlőség. Az összehangolásuk mégis komoly és kitűzött célként realizálandó. A harmadik szabadság, a népek szabadsága az egyéni szabadságból analogikus úton levezethető. Mindebből az látszik leginkább, mennyire megtévesztő ezeket a különböző állapotokat egyetlen szóval, a szabadsággal jellemezni.

Analitikus szabadságfogalmunkból következik, hogy a társadalom egyetlen tagja sem szabad abszolút módon. Egy társadalom tagjainak minél több szabadság van engedélyezve, annál kevesebb büntetési kockázattal kell szembenézniük olyan tettek miatt, amelyek nincsenek törvényileg tiltva és nem tekintik ezeket törvényellenesnek.

Bármennyire tagadott a vasfüggönyön inneni Állam számos, a Nyugaton régen elismert szabadságjogot, az ún. intellektuális szabadságjogot nem tagadta annyira radikálisan – de nem is tekintette a művészi szabadságot a legfőbb értéknek. Vagy: a társulási jogot a szovjet típusú államokban nem igen gyakorolhatták az egyének, de nem is érezték kínzó hiányát.

Kizárt dolog, hogy mindenki birtokoljon termelési eszközöket. De a jog a birtoklásra megadható, úgysem fog vele mindenki élni. Ebből a szabadságjogból csak néhányan profitálnak, amely a többiek esetében törvényszerűen a szabadság hiányát okozza. Ez ismét a szabadság és hatalom belső dialektikáját jeleníti meg. A termelés területén az emberek többsége nem szabad. Függőségi viszonyban vannak. Ezen Hayek „vállalkozó szabadság”-elmélete sem tud változtatni. Egy vállalat alkalmazottai nem függetlenek; abban a specifikus közegben nincs mód bizonyos szabadságjogokról beszélni – még ha a nem-szabadságot az alkalmazottak nem veszik észre különösebben.

Ez a dialektika gátat szab bármiféle dogmatikus szabadságelmélet elfogadásának. A szabadságnak nincs par excellence, kizárólag egyetlen formája. Nem futamodunk meg stabil álláspont kialakításától, nem leszünk ideológiai gyávák, ha ezt végre elismerjük.

Abban viszont egyetérthet demokratikus és liberális dogmatikus is, hogy korunkban a szabadságjogokra a legnagyobb fenyegetést a totalitárius ideológiák jelentik. A pluralizmus állandólagos értéke, hogy a hatalom gátat tud szabni a hatalomnak. A formális szabadságjogok éppúgy kevésbé illuzorikusak, mint a reális szabadságjogok, történjen bármiféle támadás ellenük a „társadalmi rend” vagy a „Történelem törvénye” nevében. Hogy a rendszer, amellyel felvehetjük a harcot a totalitarizmus ellen, nem tökéletes, senkiben sem kelthet meglepetést. Tudjuk nagyon jól, hogy vannak hibái a (liberális) demokráciáknak is. Azt is tudnunk kell azonban, hogy érdemes megfogadni azt az évezredes bölcsességet, amely szerint az abszolút hatalom abszolút mértékben korrumpál. A nyugati típusú szabadságjogok segítségével egy olyan embertípus nevelődhet ki, amely érzékeli a rendszer hibáit és törekszik megjavítására, emellett igényli azt az önállóságot, hogy saját maga „kutassa az igazságot és saját üdvét”.