„Extra ecclesiam nulla salus”?

2007 nyarán jelent meg a Balassi Kiadó gondozásában Morel Gyula könyve Radikális egyházreform címmel. Ahogy bevezetőjében írja, általános tendencia a világvallások hanyatlása, így a római katolikus egyház is nemcsak rendkívül nehéz, hanem már-már fenyegető helyzetben van.

Az egyháznak külső és belső folyamatokkal egyaránt szembe kell néznie. A keresztény hit és a keresztény világmagyarázat korábban magától értetődő hatalma már évszázadok óta véget érőben van. Az egyházi hatalom megcsappanása a világiak körében vallás- és egyházkritikák könyvtárnyi irodalmát termelte ki. Elég, ha az angol empirista David Hume nézeteire, vagy Hegel az egyház pozitivitásával (értsd: elidegenülésével, az ember-eszmény feladásával) kapcsolatos műveire gondolunk, Nietzschéről már nem is beszélve.

A radikális egyházreform híve nem támadja a hitet és az egyházat, legkevésbé a hívőket: részletesen rávilágít az egyház mai gondjaira és bajaira. Statisztikákkal, tényekkel, kutatásokkal mutatja be a római katolikus egyháztól való elfordulás veszélyes következményeit, a káros szekták, ál-vallások hatalmas térnyerését. A kopernikuszi fordulat, amely lerombolta az egyháznak a természettudományokban is betöltött univerzális monopóliumát, az élet minden területéről fokozatosan száműzte a vallási dogmákat és helyébe tudományos racionalizmust állított. A kartezianizmus (Descartes racionalizmusa) négyszáz éve demisztifikálja a világot, ezzel együtt átengedte az egyháznak a transzcendenssel kapcsolatos gondolkodás területeit. A technikai fejlődés eme hatása után az ember már nem az Isten által a saját képére teremtett lény, hanem Isten az ember által saját képére teremtett elidegenített istenség.

A probléma azonban sokkal összetettebb annál, hogy csupán a technikai fejlődés és a globalizációval már könnyebben terjedő populáris kultúripar számlájára írjuk az egyház fokozatos háttérbe szorulását. Morel „alvó egyházról” beszél, amely még mindig nem képes – vagy nem akar – szembenézni saját, belső problémáival. Miért? Mert az egyetlen alternatívája a változásnak a radikális egyházreform. A reform pedig a változást jelenti, valami nem-változó, megkövesedett állandóság elmúlását. A papi állomány folyamatos, stabil csökkenése elsősorban a papi cölibátus meglétének köszönhető. Nők még mindig nem szentelhetők pappá. Vannak tehát olyan problémák is, amelyek feloldásának egyetlen módja olykor a szentként tisztelt, de mára teljesen elavult, szükségtelen és sokszor nevetséges hagyományok elhagyása.

A felekezetekből kilépettek többnyire 50 év alatti, magasan iskolázott férfiak, tehát a vallásosság aránya az értelmiségiek közt folyamatosan csökken. Ez összhangban látszik állni azzal a társadalomtudományi tézissel, miszerint a szekularizáció egyik fő oka a racionalizálódás. De az egyházból való kilépésnek olyan prózai okai is előfordulnak, mint a költségcsökkentés (némely országban kötelező egyházi adót fizetni), valamint az eltérő világnézet („hinni végül is egyház nélkül is lehet”), illetve a csalódottság.

Az egyházi dogmák közül sokkal még a magukat igencsak hívőnek mondók sem feltétlenül értenek egyet. Ilyen dogma például a pápa tévedhetetlenségének elve. Ezt az elvet az USÁ-ban a hívők 10%-a fogadja el. A fogamzásgátlók tiltásával a 18-30 év közti német hívők mindössze 1,6%-a ért egyet. Az egyház iránymutatását az abortusz ügyében a holland nők 29%-a osztja csupán.

Az építő kritikákat és véleményeket az egyház támadásként értékeli. A római katolikus egyház hierarchikus szervezet – és emellett inkább monarchikus jegyek a dominánsak, nem a demokratikusak –, a konzervatív vezetés el próbál fojtani mindenfajta alulról és a világi hívőktől jövő reformjavaslatot. Az egyház fennhangon hirdeti, hogy bajban van, de ellene a legrosszabb dolgot teszi: a semmit. F. Kaufmann találóan „modernitásrezisztens keresztényeknek” nevezi a Vatikánt. A hívők e téren való „kiközösítése” csupán annyit eredményez, hogy még többen lépnek ki a felekezetekből. A dogmákkal kapcsolatos minőségi ugrások nem történtek meg. Galilei rehabilitására például 400 évet kellett várni. II. János Pál pápa a XXI. század küszöbén kért bocsánatot az inkvizícióért. (Tanulságos története olvasható a könyvben.) Az, hogy ma senki nem kerül máglyára nézeteiért, nem az egyház érdeme, hanem a felvilágosodásé! Az indexre tett könyvek listája is csupán a könyvek ipari mértékű termelése miatt nem vezethető.

Vannak, akik kevésbé örültek a konzervatív Ratzinger bíboros pápává választásának. Több fórumon, többször is kijelentette, nem híve a változtatásnak, bizonyos törekvései a konzervativizmus fokozódó térnyerését segítették elő. „Térden állva viszont nehéz a bátor fellépés.” A változásokat sürgető püspököket, papokat leállítják, elhallgattatják. Magyarországon, ahogyan a történelmünkben mindig is, az erőshöz való teljes, szolgai hűség attitűdje jellemző. Megnyugtató és reményteli azonban, hogy az egyház berkein belül vannak haladó szellemű normális emberek is. És hogy vannak olyan gondolkodók, mint Heinrich Böll, Karl Rahner, Teilhard de Chardin, Teréz anya stb., akik belátták a reform szükségszerűségét.

Konklúzióként levonható, hogy az egyén lelkiismeret-vizsgálata – amelyre az egyház fel szokta hívni figyelmüket – nem elég, ha az egyház maga nem tart lelkiismeret-vizsgálatot. Bizonyos dogmákat felül kell bírálni. Bizonyos szertartásokat el kell hagyni, vagy egyszerűsíteni kell anakronizmusa és feudális jellege miatt. Ezeket a változtatásokat minél előbb végre kellene hajtani, a legnagyobb egyetértés és összhang mellett. Ez a viszony nem jellemző manapság még az egyházra. És ami a legfontosabb: ez nem az egyház magánügye, hanem minden hívő közös ügye is egyben. Néhány részlet a Kirchenvolks-Begehren (Egyházi népi kezdeményezés) petíciójából, amelyet Hans Hermann Groër ügye hívott életre: „1. Testvériesebb egyházat: minden hívő egyenértékű (…). 2. Teljes egyenjogúságot a nőknek: lehetővé tenni a nők pappá szentelését. (A nők kizárása az egyházi hivatalokból sem biblikusan, sem dogmatikusan nem igazolható.) 3. Szabad választást a cölebsz és nem cölebsz életforma között (…). 4. Pozitív viszonyulást a szexualitáshoz, mivel fontos része az Istentől teremtett és akart embernek: ismerjék el a nők felelős lelkiismereti döntését a szexuális erkölcs kérdéseiben; ne azonosítsák a fogamzásgátlást az abortusszal; több emberséget az általánosítások helyett (pl. a homoszexualitás kérdésében); a szexuális erkölcs görcsös túlhangsúlyozása helyett kapjanak nagyobb súlyt más fontos témák is. 5. Örömhírt fenyítés helyett: a hajthatatlan keménység és szigor helyett több megértést és irgalmat. (…)” A petíciót 5 millióan írták alá. Tehát: „Az egyház elsősorban nem hatalmi szóval, hanem a lelkek megszólításával töltheti be lelkipásztori küldetését.”

Ajánlott irodalom:

Carlo Maria Martini–Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? Európa, 2000.

Julius Morel: Radikális egyházreform. Balassi, 2007.